Az ókori egyiptomiak bekötözött tetemei vezérelték azt a középkortól a 19. századig terjedő hiedelmet, miszerint az őrölt és mumifikált emberi maradványok gyógyhatással bírnak és a bubópestistől a fejfájásig bármit képesek meggyógyítani.
A viktoriánus korban élőknek ráadásul hátborzongató elképzelések születtek a vacsora utáni szórakozásról.
Az abba vetett hit, hogy a múmiák képesek kúrálni a különböző nyavalyákat, évszázadokon át arra késztette az embereket, hogy valami borzasztó ízű dolgot nyeljenek le. A mumifikálódott testekből előállított, az egyiptomi sírokból Európába visszahozott múmiák maradványaiból létrehozott termékeket
a szegények és gazdagok évszázadokon át fogyasztották feltételezett gyógyhatása miatt, amit a patikusok boltjaiban szereztek be.
A 12. században a patikusok ugyanis őrölt múmiákat forgalmaztak a „túlvilági gyógyhatásuk" miatt. A múmiák a következő 500 évben receptre felírt gyógyszerekként kerültek forgalomba. Az antibiotikumok nélküli világban az orvosok koponyákat, csontokat és húst írtak fel a fejfájástól a duzzanat csökkentéséig vagy a pestis gyógyításáig.
De a múmiák fogyasztásának „divatja" nem győzött meg mindenki. Guy de la Fontaine, egy királyi orvos például kételkedett abban, hogy a múmia valóban hasznos gyógyszer vagy sem. A szakember halott parasztokból hamisított múmiákkal is találkozott Alexandriában 1564-ben.
Rájött, hogy az embereket meg lehet vezetni, tehát bár azt hitték, de nem mindig fogyasztottak valódi, ősi múmiákat.
A hamisítványok azonban szemléltetnek egy fontos dolgot: állandó kereslet mutatkozott a gyógyászatban felhasználható múmiahús iránt, és az igazi egyiptomi múmiák kínálata ezt már nem tudta kielégíteni.
A patikusok és gyógynövényeket árusítók még évszázadokon át, a 18. században is adtak ki úgynevezett múmiagyógyszereket a pácienseknek.
Ám akadt a dolognak egy másik megközelítése is: nem minden orvos gondolta úgy, hogy száraz, az öreg múmiák adják a legjobb gyógyszert. Néhány doktor úgy vélte, hogy a friss húsnak és vérnek van olyan életereje, amely hiányzik a régóta halottakból. A „friss" szó még a legkétkedőbb nemeseket is meggyőzte.
Anglia Stuart-házi királya, a 1660–1685 között uralkodó II. Károly angol király emberi koponyákból készült gyógyszereket szedett be miután egyfajta idegrohamot kapott.
És nem ő volt az egyetlen: az orvosok 1909-ig általában véve használták az emberi koponyákat bizonyos neurológiai állapotok kezelésére. A királyi és társadalmi elit számára a múmiaevés „királyilag megfelelő" gyógyszernek tűnt, mivel az általuk nagyrabecsült szakemberek azt állították, hogy a múmiák fáraókat rejtenek.
Napóleon 1798-ban indult első expedíciójára Egyiptomba, amely felkeltette az európaiak kíváncsiságát és lehetővé tette a 19. századi Egyiptomba utazók számára, hogy egész múmiákat szállítsanak Európába, amelyeket szó szerint az utcáról vásároltak. Ám a 19. században az emberek már nem fogyasztottak múmiákat a különböző betegségek gyógyítása címén.
A viktoriánus korban tehát új mulatságot találtak: „kicsomagoló partikat" rendeztek, ahol az egyiptomi holttesteket bontották ki szórakoztatás céljából privát bulikon.
A korai, ilyen típusú eseményeknek orvosi tekintélyük volt: 1834-ben Thomas Pettigrew sebész kibontott egy múmiát a Royal College of Surgeons-ben. Az ő idejében a boncolások és műtétek még nyilvánosan zajlottak, így ez is csak egy újabb nyilvános egészségügyi eseménynek bizonyult.
Hamarosan azonban az orvosi kutatás színlelése is elveszett.
A múmiákat ezután már nem gyógyhatásúnak gondolták, hanem izgalmasnak. Egy vacsora vendéglátója, elég gazdag volt ahhoz, hogy egy saját, igazi múmiát birtokoljon: a vendégei szórakoztatása céljából be- és kicsomagolta azt.
A kiszáradt hús és csontok kötésként megjelenő izgalma akkoriban azt jelentette, hogy az emberek özönlöttek ezekre az eseményekre,
akár magánházban, akár egy tudós társadalom színházában történt. A közönség pedig hangos és hálás volt.
A múmiabontó bulik a 20. század kezdetével véget értek. A hátborzongató izgalmak elvesztették varázsukat, a régészeti maradványok elkerülhetetlen elpusztítása pedig egyre sajnálatosabb méreteket öltött.
Aztán Tutanhamon, az ókori Egyiptom XVIII. dinasztiájának egyik utolsó fáraója sírjának felfedezése újra felpörgette az „őrületet".
Ezután ez alakította többek között az art deco dizájnt, a Chrysler épület ajtóinak motívumait, a Cartier által tervezett órák alakját. És bár Lord Carnarvon-nak, a expedíció szponzorának az 1923-ban bekövetkezett hirtelen halálát természetes okok okozták, de hamarosan egy új babonának tulajdonították.
Tutanhamon sírjának és a köré szövődő „a fáraó átka"-legendának köszönhetően a világ legismertebb fáraójává vált,
így a populáris kultúrában is gyakran előfordul. Számos horrorfilmet, amelyben bosszúszomjas múmia szerepel, a sír felfedezése ihletett.
1908 után John J. Johnston egyiptológus volt az első, otthont adott egy múmia első nyilvános kibontásának 2016-ban. A részben művészet, részben tudomány, részben pedig showműsort produkáló Johnston egy magával ragadó kikapcsolódási eseményt teremtett, és felidézte, vajon milyen érzés lehetett egy viktoriánus „kicsomagoláson" jelen lenni. A hangszórókból a Bangles' Walk Like an Egyptian szólt és a résztvevők gint kortyolgattak.
A múmia azonban csak egy pólyába burkolt színész volt, de az eseményt mámorító érzékszervi keverékként szervezték meg.
A „műsort" a londoni St Bart Kórházban tartották, amit modern emlékeztetőként szolgált arra vonatkozóan, hogy a múmiák az évszázadok során „átlépték" a tapasztalatok számos területét az orvostantól a hátborzongató élményszolgáltatásig.
Ma az antikvitás a csempészet feketepiaca és ide tartoznak a múmiák is
– mondta Marcus Harmes, a Dél-Queenslandi Egyetem Pathways Education professzora, amit az IFL Science online portál idéz. – Ma egyetlen komoly régész sem bontja ki a felfedezett múmiát, és egyetlen orvos sem javasolja annak az elfogyasztását.
De a múmiák úgymond csábítása még ma is erős marad. Még mindig eladásra kínálják őket, és a mai napig árucikkekként (is) tekintenek rájuk.