1849. július 31-én forró, verőfényes reggel virradt fel Segesvár határában. A fülledt, békés nyári késő délelőtt csendjét harsány ágyúszó, lövések zaja, és vágtató lovak patáinak dübörgése szakította félbe.
A májusi intervenció óta egyik vereséget a másik után elszenvedő, a vérszomjas Habsburg és Romanov sas által megtépázott, magára hagyott, a magyar szabadságért küzdő honvédhaderő Bem József tábornok parancsnoksága alatt álló egységei megkísérelték a lehetetlent, a túlerőben lévő cári csapatok szétszórását.
Noha az aggasztó hadi helyzet Erdélyben sem fordult jobbra 1849 nyárelőjén, mégis ez volt az utolsó reménysugár. Stratégiailag itt volt ugyanis a legjobb esély arra, hogy a magyar csapatok megtörjék az intervenciós cári erők lendületét.
A rettenthetetlen Bem tábornok az erőviszonyokkal mit sem törődve, július 31-én 6000 fős csapatát rohamra vezényelte Alexander Nyikolajevics Lüders generális kétszeres túlerőben lévő haderejével szemben. A merész támadás célja az orosz intervenciós erők és az Erdélyben állomásozó osztrák csapatok egyesülésének megakadályozása volt. A magyar tábornak volt egy vendége is; a debreceni kormány honvédelmi miniszterével összekülönbözött költő, forradalmár, Petőfi Sándor. Petőfi, miután súlyosan nézeteltérésbe került a debreceni forradalmi kormánnyal, őrnagyi rangjáról lemondva feleségéhez és fiához ment Tordára. Július 21-én, Bem József hívására utazott Székelyudvarhelyre, és Bem apó törzséhez csatlakozott. Bem lengyel létére is tisztában volt azzal, hogy a forradalom ikonjává lett Petőfi személye és költészete mennyire fontos a magyar nemzet számára. Visszaadta őrnagyi rangját, de mivel szerette volna megóvni, nem engedte meg, hogy a segesvári ütközet frontvonalába menjen. A hadtest főorvosát, dr. Simonfy Sámuelt bízta meg azzal, hogy a csata idején tartsa szemmel a nyughatatlan költőt, akinek „minden körülmények között életben kell maradnia”.
Bem csapatainak kezdeti sikere után délutánra megfordult a hadiszerencse. Lüders erősítést kapott, és a magyar balszárny utolsó rohamának összeomlása után Fehéregyháza felé szorította vissza a megbomlott magyar hadrendet. Simonfy főtörzsorvos Bem tábornok parancsának szellemében magával vitte a tábori kötözőhelyre Petőfit. Petőfi civil ruhát, fehér inget és világos nadrágot viselt, és a sebesültek között sétálva buzdította a honvédeket.
A visszafelé özönlő magyar csapattesteket üldözve, délután kozák lovasok tűntek fel a fehéregyházi határban. Nem volt más választás, menekülni kellett. Ekkor látták utoljára Petőfit; a költő a kukoricás felé szaladt a földúton, három kozák pikás (dárdával felszerelt könnyűlovas) vágtatott a nyomába. A történelmi forrásokból ismert, hogy számottevő volt a magyar csapatok vesztesége.
1200 körül volt a csatában elesettek száma, és – történetünk folytatása szempontjából ez sem közömbös – 500-an orosz fogságba estek. A csatatéren holtan maradt honvédek holttesteit a határban megásott tömegsírba temették, az elesettek személyazonossága ismeretlen maradt. A Petőfi sorsával kapcsolatos egyetlen bizonyosság, hogy a segesvári ütközet forgatagában eltűnt.
A hivatalos történetírás azt valószínűsíti, hogy Petőfi az őt üldöző kozák lovasok áldozatául eshetett, és testét a többi elesett katonáéval együtt a segesvári tömegsírba temették. Ez mintegy látnoki beteljesítése lenne annak a sorsnak, amelyet a költő az „Egy gondolat bánt engemet” című versében vázolt fel magának.
Petőfi segesvári eltűnése után számos pletyka, mendemonda keringett a költő sorsáról, de a történelmi emlékezet úgy őrzi alakját, mint aki életét a magyar szabadságért áldozva a segesvári csatatéren esett el.
Ezt az emlékezetett bolygatta meg 1989 július 16-án a nagyrédei székhelyű Megamorv vállalat tulajdonosa, Morvai Ferenc bejelentése. Eszerint az általa finanszírozott expedíció a burjátföldi Barguzin temetőjében megtalálta a költő földi maradványait.
Kiszely István, az expedíció antropológusa bejelentette, hogy kollégáival együtt a csontvázon 25 olyan jellegzetességet azonosított, amelyek a korabeli dokumentumok alapján Petőfi testalkatára voltak jellemzőek.(A kriminalisztikai szakirodalomban legalább öt testjegy egyezése szükséges az elhunyt személy azonosságának megállapításához.)
Ezek közül is kiemelték a koponya, és Petőfi egyetlen ismert, 1844-ben készült fotográfiájának egymásra másolásából látható azonosságot, valamint a költő közismert farkasfogát, amely a feltárt csontváz felső álcsontjában is látható. A Magyar Tudományos Akadémia 1989 novemberében szakértői bizottságot hozott létre a csontmaradványok tudományos vizsgálatára. Ennek vezetője Harsányi László igazságügyi orvosprofesszor lett.
A bizottságnak több igazságügyi orvostani szakértő valamint régész is tagja volt. A szakértői bizottság a vizsgálatok elvégzéséhez a Szovjetunió Tudományos Akadémiája illetékes szerveivel valamint a Megamorv Petőfi Bizottságával egyeztetve, 1990 januárjában a helyszínen vett csontmintákat a barguzini 7. számú, Petőfinek tulajdonított csontvázból.
A csontmaradványokat hagyományos, tehát nem genetikai alapú igazságügyi vizsgálatnak vetették alá. A metrikus-morfológiai vizsgálat során 60 olyan testjegyet, például izomtapadási felületeket, illetve az egyes csontok méretét rögzítettek, amely először az elhunyt nemi azonosságát volt hivatott eldönteni.
A csontváz elemzését Farkas Gyula antropológusprofesszor, Lengyel Imre orvosprofesszor, orosz részről pedig Valerij Pavlovics Alekszejev antropológusprofesszor, Alekszandr Petrovics Gromov és Viktor Nyikolajevics Gromov igazságügyi orvosprofesszorok végezték el. A bizottság állásfoglalása szerint a megvizsgált csontváz nőé volt, így kizárható a Petőfivel való azonossága.
Az MTA elnöksége 25/1990. számú határozatával elfogadta a bizottság jelentését, és mind a mai napig ezt tekintik irányadó hivatalos álláspontnak. 1994-ben az Amerikai Fegyveres Erők Patológiai Intézete valamint a Pennsylvania Egyetem is elvégezte az Akadémia birtokában lévő csontminták DNS-analízisét, szintén arra a következtetésre jutva, hogy a vizsgált minta nőé volt.
A Megamorv Petőfi Bizottság a saját, orosz igazságügyi és antropológus szakértők bevonásával megerősített, az azonosságot alátámasztó vizsgálati eredményire hivatkozva, nem fogadta el az MTA álláspontját. Felvetették, hogy a kérdés egyértelmű tisztázására Petőfi szüleinek a Fiumei úti temetőben lévő sírját exhumálják, vegyenek mintát, és végezzenek el egy minden kétséget kizáró összehasonlító DNS-vizsgálatot.
2001-re a Megamorv Petőfi Bizottságnak hosszadalmas utánjárás után sikerült is engedélyt szereznie az exhumáláshoz, de azt az akkori belügyminiszter kegyeleti okokra hivatkozva visszavonta. Attól tartva, hogy a bizonyítékul szolgáló csontmaradványokat a hatóságok esetleg lefoglalják és megsemmisítik, a csontvázat kalandos úton, egy bőröndbe rejtve először az Egyesült Államokba, Clevelandbe szállították, ahol egy klinikán őrizték. Innen – információink szerint – egy közelebbről meg nem nevezett nyugat-európai ország kolostorába vitték a Petőfinek tudott maradványokat.
Mivel a legkézenfekvőbbnek tűnő lépéshez, Hrúz Mária csontmaradványainak exhumálásához a hatóságok nem járultak hozzá, a Megamrov Petőfi Bizottság szakértői felkutatták a nagy költő ma is élő leszármazottait.
Petrovics István és Hrúz Mária oldalági rokonai hajlandóak voltak a genetikai vizsgálatok elvégzéséhez szükséges mintaadásra. A mintákat a Megamorv Petőfi Bizottság kínai genetikusokkal vizsgáltatta meg. (Napjainkban a Petrovics-Hrúz vonalnak mintegy ötven leszármazottja él.) Li Csengtao, a kínai igazságügy minisztérium által megbízott kutatóközpont igazgatója március 13-án, a Megamorv Petőfi Bizottság által szervezett sajtótájékoztatón bejelentette, hogy a rokonok vérmintái, valamint a barguzini 7. számú csontvázból nyert minta összehasonlító DNS-vizsgálata 99,2- 99,9 százalékos egyezést mutat.
A kínai szakértők szerint a vizsgálat alapján kétség kívül megállapítható, hogy a csontváz Petőfi Sándoré. Alig feloldható ellentét feszül tehát az akadémiai vizsgálat konklúziója, miszerint a feltárt csontváz egy nőé, és a legfrissebb DNS-vizsgálat eredményei között. Egy bizonyos, a Petőfi-rejtély még nem jutott végső nyugvópontjára. Hogy valóban a nagy költő maradványait őrzi-e a bizottság, az Petőfi Sándor életművének és irodalmi hagyatékának történeti megítélését aligha befolyásolja.