Eutanázia Belgiumban

Hollandia után másodikként a szomszédos Belgium is megtette a döntő lépést a kegyes halál, vagyis a kilátástalan helyzetbe jutott és szenvedő élet szándékos megszakítása felé, amit orvosi nyelven eutanáziának hívnak.

A törvényalkotás szükségessége mellett érvelő szocialista és liberális szenátorok arra hivatkoztak, hogy a kórházi és társadalmi gyakorlat túllépett a törvényi helyzeten, és ma teljesen rendezetlen. A kórházakban, öregek otthonaiban, sőt már a magánlakásokban is nagy számban vetnek véget gyógyíthatatlan betegségben és súlyos fájdalmakat szenvedők életének - többnyire maga a szenvedő, vagy közeli hozzátartozók kérésére, de egyre nagyobb arányban anélkül is.

Philippe Mahoux szocialista szenátor szerint "a mai helyzetben a társadalmi kontroll teljesen hiányzik, az igazságszolgáltatás pedig szemérmesen pillantgat az orvosi gyakorlatra". Philippe Monfils liberális szenátor kijelentette, hogy "a vallási tilalmaknak semmi közük a polgári és büntető törvényhez. Ha pedig közmegegyezés nem hozható létre, a többségi véleménynek kell érvényesülnie".

Velük szemben Clotilde Nyssens keresztényszocialista szenátorasszony azt a kérdést szegezte az eutanázia híveinek, hogy vajon miért maradt e kérdésben Hollandia magányos úttörő. "Nekem az a benyomásom, hogy én más kultúrához tartozom! Nem a változást kárhoztatom, hanem az ember fogalmának bizonyos elfajulását. Meggyőződésem, hogy megfelelőbb lett volna egy törvény az életük végére jutott emberek gondozásáról".

A törvényszöveg szerint az eutanázia "egy harmadik személy által gyakorolt cselekedet, amely szándékosan véget vet egy személy életének annak kérésére". Eutanáziát kérnie csak nagykorú, tudata és képességei birtokában levő olyan személynek lehet, aki gyógyíthatatlan betegségben szenved és szándékát külső nyomás nélkül, megfontoltan, saját akaratából és ismételten kell megtennie. A szándékát írásban kell kifejeznie, ennek híján általa választott olyan tanúval hitelesítenie, akinek nem fűződik anyagi érdeke az ő
halálához.

E második orvosnak a betegtől és kollegájától is függetlennek kell lennie. E két orvoson kívül ki kell kérni a közeli hozzátartozók és az ápoló személyzet véleményét is. Ilyen helyzet felé közeledő beteg előre is megteheti írásban a kérelmét, hogy eutanáziát kíván, ha már elvesztené az eszméletét.

Minden eutanázia esetet a megtörténte után felülvizsgál egy ellenőrző bizottság, hogy a törvényben előírt feltételeknek eleget tettek-e. E bizottság homályos pontok esetén kihallgathatja a kezelő orvost és értékelése alapján vagy jóváhagyja az eljárást, vagy átadja az ügyészségnek.

Frank Vandenbrouck, a szociális ügyek minisztere a szavazás után adatokat tett közzé arról, hogy az elmúlt két évben a szövetségi hatóságok megkétszerezték a fájdalomenyhítő kezelésekre fordított összegeket.

A belga törvény már félig kész állapotában külső visszhangot is keltett. A Szentszék félhivatalos lapja, az Osservatore Romano keményen bírálta. A lap rámutatott, hogy "az az ország, ahol a néhai Baldvin király még inkább lemondott volna, semhogy szentesítse a terhességmegszakítást engedélyező törvényt, most kész a második olyan európai országgá válni, ahol már nem arra kérik az orvost, hogy gyógyítson, hanem hogy öljön". A belga törvény egyébként minden orvosnak fenntartja a jogot arra, hogy ne végezzen eutanáziát.

László Balázs