Vágólapra másolva!
Lehetséges-e, hogy valamiről egyre többet, mégis egyre kevesebbet tudunk? A halálról, vállalt vagy megtagadott hitünkről, önmagunkról?
Vágólapra másolva!

Tehetnénk egy becslést arra nézve, hogy mióta az emberiség létezik, hány halálközeli élmény következhetett be. Ez igen nagy szám lenne; mégis, számunkra a halálközeli élmény rendkívülinek számít, megtapasztalói pedig különleges embereknek. Ugyanakkor információ szintjén egyre többen s többet tudunk a halálközeli élményekről.

Mit jelent az információ ez esetben? Azt, hogy a halálközeli élmény alakul át az egyes embert érintő közvetlen tapasztalatból információvá. Erre különösen alkalmas, mivel egyrészt kuriózum-jellegű téma, másrészt egyik legmélyebb kérdésünkre vélünk választ kapni tőle: mi lesz velünk halálunk után?

Az információ sajátossága, hogy minél több hasonló jelenik meg belőle, annál jobban hígítja azt, amiről informál. Gondoljunk csak arra, milyen immunissá válunk a katasztrófákról szóló hírekre, a tömeges halálra, amennyiben röviden, szárazon, számszerűen adják azt elő. És a legtöbbször ez történik: annyi információ áll rendelkezésünkre - mind személyes, mind publikus formában -, hogy ezek nagy részében egyszerűen nincs időnk elmélyedni.

Valamivel közelebb hoznak a halálközeli élményhez a személyes beszámolók vagy mélyinterjúk. Amikor először hallunk valakit beszélni a halálközeli élményéről, azonnal érezzük, hogy ez valami más, mint az emberektől hallható történetek többsége. Viszont - hacsak mi magunk ugyanezt nem tapasztaltuk meg - nagyon nehezen tudunk azonosulni a beszélővel. Misztikus jellegű élményről van szó, melynek lényegi természete, hogy kifejezhetetlen. Rengeteg visszatért számol be arról, milyen nehéz szavakba öntenie tapasztalatait. Az lenne a lényeg tehát, hogy az élményt ne azonosítsuk a róla szóló elbeszéléssel: tartsuk tiszteletben élmény-voltát, és ne beszéljük túl...

A visszatért talán sokszor elmondja az élményt, de az is lehet, hogy egyszer sem. Ez a két véglet. Vajon az, hogy valaki újra meg újra elmond egy ilyen történetet, frissen tartja azt számára, vagy éppen elkoptatja? Mindenesetre az biztos, hogy a misztikus jellegű tapasztalat narratívvá - az időtlen és kimondhatatlan időben elbeszélhetővé - alakul át: a belső élmény külső történetté.

Az elbeszélhetővé alakítás a pszichoterápiák egyik fő eszköze is, minthogy segíthet az olyan traumák feloldásában, amelyekre zavarosan vagy egyáltalán nem emlékszünk, vagy mert az kora gyermekkorban történt, vagy mert a sokkhatás amnéziát okozott. Ha egy elfeledett traumát - biztonságot nyújtó, erős és pozitív terapeuta jelenléte mellett - rekonstruálni tudunk mint történetet, az sokszor felszabadítólag hat, és a trauma akár rögtön elveszítheti betegítő hatását. Ellenben a nem, vagy nem megfelelő közegben felhozott trauma súlyos tüneteket, akár az egész életvitelt megbénító szorongást, pánikot, depressziót és testi tüneteket okozhat.

Összehasonlító vizsgálatok

A halálközeli élményeket és a traumákat hasonlította össze 2000-ben Bruce Greyson (Virginiai Egyetem), a téma egyik legprominensebb kutatója. (Megállapításai modern nyugati emberekre érvényesek). Egy fontos hasonlóságot talált: hogy mind a trauma, mind a halálközeli élmény erős emlékbevillanásokkal jár vissza (amennyiben van emlék, és nem teljes az amnézia). Egy fontos különbséget is észlelt: más traumákkal ellentétben, a halálközeli élmény általában rendkívül kellemes, felemelő, és ami a leginkább ellenkezik a trauma természetével, megnyugtató is. Míg más traumák emlékét (ha van ilyen), illetve helyszínét, vagy az azt felidéző tárgyakat, embereket erősen el akarjuk kerülni, addig a halálközeli élményre általában szívesen gondolnak vissza a túlélők. Sőt, a halálközeli élmény harmóniájához képest sokszor a mindennapi élet tűnik traumatikusnak számukra.

De térjünk vissza ahhoz, hogy mit tesz az elbeszélés a halálközeli élménnyel. Vajon az elbeszélés a misztérium erejét is éppúgy elveszi, mint a traumákét? Annyi biztos: akinek külső hatás vagy belső kényszer folytán állandóan ismételnie kell élményét, annál a tapasztalat súlypontja egyre inkább át-kerül az elbeszélhetőbe, és eltávolodik a kimondhatatlantól. Ez az élményekkel és érzésekkel való ver-bális visszaélés. Mint amikor túl sokszor mondjuk ki a 'szeretlek' szót, és ezzel éppen a varázsától fosztjuk meg.