Balesetek az űrben<br/>

Az űrhajózás negyven éves történetének legnagyobb katasztrófája tizenöt esztendővel ezelőtt, 1986. január 28-án következett be. A Challenger űrrepülőgép robbanása az egész világot megrázta. A baleset után többen felvetették: ha ilyen veszélyes az űrhajózás, nem kellene abbahagyni az egészet? Sokan még az űrkutatás szükségességét is megkérdőjelezték.

Az űrhajózás áldozatai

Napjainkig tizenegyen haltak meg közvetlen űrtevékenység során, hatan pedig gyakorlás közben. 1961. március 23-án az egyik legtehetségesebbnek tartott szovjet űrhajós, V. Bondarenko a felkészülés során halt meg. Egy alkoholos vattát hanyagul dobott el a magassági kamrában. A vatta a forró kályhán landolt, és felgyújtotta az egész kabint.

Az Apollo-1 legénysége. Balról jobbra: Edward H. White II, Virigil I. Grissom és Roger B. Chaffee

Szintén gyakorlat közben, rövidzárlat miatt gyulladt ki az Apolló-1 belseje 1967. január 27-én. A kabin tiszta oxigénből álló légkörében Chaffe, Grissom és White pillanatok alatt elégett. Ezután változtattak a konstrukción, a berendezéseket éghetetlen anyagúra cserélték, az ajtót pedig - a korábbi 90(!) helyett - három másodperc alatt nyithatóvá tették.

Az Apollo-1 leégett kabinja

Gagarinhoz hasonlóan (aki 1968. március 27-én zuhant le) vadászrepülő-balesetben vesztette életét az amerikai Theodor Freeman űrhajós. Egy vadlibával ütközött, a lerepülő kabintető a sugárhajtóműre tapadt, megakadályozta a levegő beszívását, a motor leállt, és a gép lezuhant.

Vlagyimir Komarov már valódi űrrepülés áldozata lett. Az akkor teljesen új űrhajó, a Szojuz-1 berepülését végezte 1967. április 24-én. Leszállása közben azonban ejtőernyő rácsavarodott a kabinra és nem tudta lefékezni, amely hatalmas sebességgel csapódott a földbe.

A Szojuz-1 roncsai

1971. június 29-én a Szojuz-11-ből visszatéréskor szökött meg a levegő, Dobrovolszkij, Volkov és Pacajev pedig nem viselt űrruhát. A tragédia után kétszemélyessé alakították át a Szojuzt, melyben a fel és leszálláskor szkafandert kellett felvenni. A Challenger robbanása során F. Scobee, M. Smith, E. Onizuka, R. McNair, J. Resnik, G. Jarvis és C. McAuliffe vált egy tömítőgyűrű - és a politikai bürokrácia - áldozatává.

A legnagyobb tragédia: a Challenger katasztrófája

Az űrhajózás tehát 40 év alatt 17 emberéletet követelt. Ha a gyakorlás során történteket nem számítjuk, látható, hogy a balesetek mindig a fel- és leszállás környékén következtek be. Az űrben igazi életveszély egyszer fordult elő, de azt egy kis náthával sikerült megúszni - az Apolló-13 holdkompjában ugyanis nagyon hideg volt. Érdemes megfigyelni azt is, hogy a balesetek után mindig kijavították a hibát, levonták a tanulságokat, hogy az máskor ne következhessen be. Csak ezután folytatódhatott a megkezdett program. Kivéve a Challenger katasztrófáját!

Köztudott, hogy az űrrepülőgép két szilárd hajtóanyagú segédrakétával, valamint saját hajtóműve segítségével indul. Felszállás közben a rakétákat és a hajtóanyagot tartalmazó óriási tartályt ledobja. A Challengernél azonban az egyik segédrakéta tömítőgyűrűje mellett láng csapott ki, ráadásul olyan helyen, ahol a rakéta a tartályhoz volt erősítve. A segédrakéta elbillent, betörte a tartály falát, a több ezer tonnányi folyékony hajtóanyag pedig felrobbant. Az igazi "bűnös" azonban nem a kis gumidarab, hanem a háttérben húzódó "politikai" huzavona volt.

A start előtti éjszakán ugyanis fagyott, s a rakéták felülete eljegesedett. Az a bizonyos tömítőgyűrű pedig nagy hidegben sokkal rugalmatlanabbá vált, s nem tudta rendesen ellátni feladatát. A gyártó cég nem is javasolta 11 Celsius-fok alatti használatát! Ezt tudták is az illetékesek, hiszen emiatt halasztottak el indulást, nem is egyszer.

Az űrrepülőgép és a rakéták egyébként is milliónyi alkatrészből állnak, rengeteg lehetőség van technikai problémára. A kényes helyeket érzékelők figyelik, és adott esetben leállítják a visszaszámolást. Ezt azonban nem mindenki hajlandó tudomásul venni, és lényegében ez történt 15 évvel ezelőtt is. Eredetileg 1985. december 23-ára volt kiírva a start, melyet többször elhalasztottak. 1986. január 28-a reggelén is módosítani kellett volna a kilövés időpontját.

Mivel Amerikában (is) az a hír, ami rossz, nem működik vagy elromlott, a Challengernek indítás előtt "igen jó sajtója" volt. Ennek "köszönhetően" nőtt a megrendelők türelmetlensége, holott ezek a leállítások éppen az űrhajósok és a küldetés (így, ebben a sorrendben!) biztonsága érdekében történtek. A szakemberek hiába figyelmeztették a döntéshozókat, hogy soha nem indult még űrrepülőgép ilyen időjárási viszonyok között, és a nagy hideg problémákat okozhat. Január 27-én este a rakétagyártó cég mérnökei még élénken tiltakoztak az indítás ellen, ez az információ azonban kevés volt azoknak, akik kiadták a repülési engedélyt. Ronald Reagan, az USA akkori elnöke ugyanis már bejelentette, hogy a Challenger indulni fog. Az engedély megadása tehát nem szakmai, hanem politikai döntés volt. Repült is a Challenger. 73 másodpercig...

Nehéz lenne eldönteni, hogy tanultak-e az "illetékesek" az esetből, és sokan szkeptikusak a választ illetően. Hogy szükség van-e az űrhajózásra, illetve az űrkutatásra, tulajdonképpen már régen nem kérdés. Hosszan lehetne sorolni, mi mindent köszönhetünk az űrkutatásnak, a meteorológiai előrejelzésektől kezdve a távközlésen keresztül a számítógépig vagy az internetig.

Végezetül idézzük fel Reagan elnök gyászszertartáson mondott szavait válaszként arra a kérdésre, hogy ha ilyen veszélyes az űrhajózás, miért nem hagyjuk abba: "Néha, amikor megpróbáljuk elérni a csillagokat, kezünk és életünk rövidnek bizonyul. De bármi történik, újra össze kell szednünk magunkat, s kinyújtott kezekkel kell elindulnunk a csillagok felé."

Trupka Zoltán

A Challenger utolsó legénysége

Ajánló:

A balesetről részletesebben. Balesetek, technikai problémák az űrhajózásban. A Spaceflight Now honlapján a starttól a robbanás utánig követhetjük az eseményeket, benne a legénység és a repülésirányítók beszélgetését. Az űrtörténeti dokumentumot eredeti videofilmek egészítik ki.