Tévút Mohácsig - 3. rész: Három család marakodása gyengítette meg Közép-Európát

A Mohácshoz vezető tragikus úton mérföldkő volt az 1515-ös bécsi fejedelmi találkozó. Itt évszázadokra eldőlt Kelet-Közép-Európa sorsa, és az, hogy nem a Jagellók, hanem a Habsburgok befolyása lesz erősebb Magyarországon.

Sokan nem is tudják, hogy az 1526-os mohácsi csata előtt már hosszú ideje élet-halál harcot vívott Magyarország a terjeszkedő Oszmán Birodalommal. A nemzeti tragédia évfordulójához közeledve azt a másfél évszázados (tév)utat tekintjük át, amelyen a középkori Magyarország a pusztulás felé rohant. Az első részben a balkáni ütközőállamok szétesését, a másodikban Hunyadi János és fia, Mátyás király tetteit elemeztük. A harmadik részben a Mohácsot közvetlenül megelőző évtizedeket vizsgáljuk meg.

A középkori Magyarország számára az 1517 után már három kontinensre, Európára, Ázsiára és Afrikára is kiterjedő Oszmán Birodalom túl erős ellenfél volt. Már Mátyás király idejében (1458-1490) is inkább csak védekeztek a magyarok a törökök ellen. Mátyás saját uralmának erősítésére egy Közép-Európában erős pozíciókkal bíró, több országra is kiterjedő, központosított uralmat akart kiépíteni, ezért (is) hódított észak és nyugat felé.

Vele szemben két dinasztia befolyása érvényesült Kelet-Közép-Európában: a Habsburgoké és a Jagellóké. Ők is minél nagyobb területet akartak az irányításuk alatt egyesíteni. A három elképzelés közül azonban egyik sem valósult meg teljességében: nem jött létre egységes közép-európai birodalom, amely eséllyel vehette volna fel a harcot az egyre erősebb oszmán-törökökkel szemben az 1500-as évek elején.

Három család viaskodott Kelet-Közép-Európáért

A három família közül elsőként Mátyás halálával (1490) a Hunyadi-ház esett ki a küzdelemből. Elhunyta után két Jagelló testvér (II. Ulászló cseh és János Albert lengyel uralkodó), az 1440 óta a magyar koronára váró Habsburgok, valamint Mátyás törvénytelen fia, Corvin János pályázott a királyi címre. Miközben a hazai főurak látványosan sokfelé oszlottak a trónkövetelők támogatásakor - nem először és nem utoljára a magyar történelemben -, az országgyűlésen II. Ulászlót választották a Jagellók közül magyar királynak, Corvin Jánost pedig előzőleg a csontmezei csatában legyőzték a Báthori István és Kinizsi Pál vezette csapatok.

Kubinyi András történész a Magyarország története 1301-1526 című, egyetemi tankönyvként is használt kötetben így fogalmazott minderről: "Ulászló mellett szólt az is, hogy nem állt erőskezű uralkodó hírében". Ezzel szemben Ulászló fivére, a lengyel király, "János Albert jó hadvezér hírében állt, eredményesen harcolt a törökök ellen", de elkésett. Minthogy Ulászló előbb ért Magyarországra, így őt koronázták királlyá.

A Jagelló fivérek 1490 után egy ideig Magyarországon, Csehországban, Lengyelországban és Litvániában - itt Sándor nevű testvérük volt az uralkodó - is birtokolták az uralkodói címeket. Ám a helyett, hogy összefogtak volna, hol átmeneti szövetségeket kötöttek egymással, hol egymásra támadtak, amit Magyarország sínylett meg Kubinyi szerint.

Corvin Jánost legyőzik

Az erőtlen II. Ulászló királyt kezdetben magyar alattvalói óriási buzgalommal támogatták - mindaddig, amíg erősebbnek tűnő ellenfeleit le kellett győzni. Nemcsak Corvin Jánost verték meg Csontmezőnél Ulászló emberei, de az országba betörő lengyel királyt, János Albertet a Felvidék északkeleti felébe szorították. Utóbb - miután fivérével, Ulászlóval megegyezett - János Albert feladta magyarországi hódításait. Mindeközben az ország pusztult: Kubinyi András szerint Zsigmond kora óta az adózó porták száma egyharmaddal csökkent. (Délen már évtizedek óta a török pusztított, északon előbb Giskra cseh zsoldosvezér, majd a lengyel király akciói zavarták a normális gazdálkodást.)

A Dunántúlt pedig a Habsburgok tartották sakkban: velük Ulászlónak még nehezebb dolga volt az 1490-es évek elején. Előbb kiszorította őket a Dunántúlról - ide nem először törtek be a 15. század folyamán. Majd amikor katonailag stabilizálta a helyzetét, 1491-ben meg kellett ígérnie III. Frigyes császárnak (ő korábban Mátyás király ádáz ellenfele volt) és Frigyes fiának, Miksának (aki Székesfehérvárig jutott csapataival 1490 novemberében), hogy ha "törvényes leszármazott nélkül hal meg, a Habsburgok öröklik Magyarországot". Mindezt Kubinyi írja, aki szerint így Mátyás király 1463-as ígéretéhez hasonló kötelezettségvállalást kényszerítettek ki a Jagellókból a Habsburgok.

1515: Kelet-Közép-Európa felosztása

Később Ulászló gyermekeit össze is házasították a Habsburg-család tagjaival, erről az első előzetes megállapodások 1505-ben születtek. A Magyar történelmi kronológia című kötet szerint Habsburg Miksa fia, Ferdinánd (a későbbi magyar király) számára eljegyezte Ulászló leányát. De tervbe vették, hogy ha Ulászlónak fia születik, akkor Habsburg-főhercegnőt vesz feleségül. A később született Lajos (1516-26 között magyar király) így is tett. Még apja, Ulászló életében, 1515. július 22-én jegyezte el Habsburg Máriát. Ez azonban már egy tíz évvel későbbi, döntő jelentőségű fejedelmi találkozó eredménye lett.

I. Habsburg Ferdinánd

Így egyre közelebb férkőzött a koronához a magyar trónra évtizedek óta váró Habsburg família. Hiszen nemcsak Lajos veszi feleségül Habsburg Máriát, hanem Miksa fia, Habsburg Ferdinánd Jagelló Annával, Ulászló lányával köt házasságot (1521-ben). Az 1515-ös bécsi fejedelmi, illetve királytalálkozón azonban nemcsak a kettős eljegyzés/házasság volt a téma. Ennél sokkal lényegesebb kérdésekről született végérvényes döntés. Ezt az eseményt Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia rendszerváltás utáni elnöke egyenesen Kelet-Közép-Európa felosztásának nevezte egy 1986-os tanulmányában. A találkozón Habsburg Miksa német-római császár, II. Ulászló magyar király és a lengyel Zsigmond király (Ulászló öccse) vett részt.

Habsburg Miksa ekkor megígérte, hogy felhagy az orosz cár és a német lovagrend nagymesterének támogatásával, így a lengyel Jagellók számára enyhült a külső szorítás. Cserébe viszont Magyarországon és Csehországban biztosította magának és a Habsburg-háznak a házassági politikával a trónutódlást. A lengyelek ezután Kosáry szerint ejtették magyarországi pártfogoltjukat, akit a Habsburgokkal szemben támogattak: Szapolyai Jánost, aki 1510-ben már az erdélyi vajda címig emelkedett, 1512-től pedig a lengyel király rokonának mondhatta magát. (Szapolyai Borbálát ekkor vette feleségül Zsigmond lengyel uralkodó.)

A magyar országgyűlés magyar királyt akart

Az 1515-ös bécsi királytalálkozó súlyosan érintette Szapolyait, aki már az eredeti Habsburg-Jagelló-egyezséggel, az 1505-ös megállapodással sem értett egyet, hiszen ő maga próbálta - hasztalan - Ulászlót rávenni arra, hogy adja hozzá feleségül a lányát. Minthogy sikertelenül győzködte a királyt, a magyar országgyűlés Szapolyai érdekében, a köznemesek támogatásával már 1505-ben kimondta: ha a király (Ulászló) fiúörökös nélkül hal meg, akkor idegent királlyá nem választanak. Minderről szintén a Magyar történelmi kronológia című kötet szól.

Azzal, hogy a Jagelló uralkodók (Ulászló és II. Lajos) gyengének bizonyultak az ország központosításakor, és egyrészt hagyták, hogy a köznemesi és a főúri pártok egymással viaskodjanak a magyar belpolitikában, másrészt a külpolitikában egyre inkább Habsburg-függőségbe hozták hazánkat, rendkívül veszélyes helyzetbe keveredett a középkori magyar királyság. Bár Ulászló kétszer is békét kötött a törökkel, így 1495 és 1503 után is viszonylagos nyugalom honolt a déli határokon. (Előzőleg, 1501-ben a Délvidéket védő Corvin János némi sikert is aratott törökellenes hadjárataival, 1513-ban pedig Sárkány Ambrus nándorfehérvári bán győzött le egy török sereget Nándorfehérvár közelében.) Így a Habsburg-függőség ekkor még nem okozott túl nagy problémát. Az 1520-as évekre azonban jelentősen megváltozott a külpolitikai helyzet.

Vita a Mohács előtti francia szerepről

A Habsburgok ugyanis Nyugat-Európában és főleg Itáliában a franciákkal kerültek szembe. Évtizedeken át élet-halál harcot vívtak a francia uralkodókkal, akik előbb Magyarországon és Lengyelországban kerestek szövetségest (a Habsburgok hátba támadására), de a Jagellók Habsburg-függőségük miatt erre nem vállalkoztak. A franciák ezek után tovább keresgéltek keleten, és nem kellett sokat kutatniuk ahhoz, hogy megtalálják a törököket.

Különösen kiéleződött I. Ferenc francia király helyzete 1525-ben, amikor ő maga is a Habsburg-ház fejének, V. Károly német-római császárnak a fogságába esett. A francia uralkodó ekkor Kosáry Domokos szerint az év végén "Frangepán János követ útján Szulejmán segítségét kérte a Habsburg-birodalom ellen."

I. Ferenc

Kosáry hozzáteszi: "Igaz, mire a szultán igenlő válasza megérkezett, I. Ferenc már kiszabadult fogságából, (...) majd pedig 1526 májusában a pápával, Velencével és más itáliai államokkal, sőt az angol királlyal is létrehozta a cognaci vagy 'szent' ligát. Így persze máris kényelmetlenné vált számára a török kapcsolat. A szultán válaszával visszaérkező Frangepán Jánost tehát sietve becsukatta, nehogy a kompromittáló üzenetváltás nyilvánosságra jusson."

A cognaci liga V. Károly császár, a Habsburg-ház feje ellen szerveződött. Magyarország helyzetét az tette nehézzé, hogy ebben az időszakban éppen V. Károly szövetségesének számított. Erről Tarján Tamás ír a Rubicon folyóiratban. Kosáry szerint Szulejmán nem a francia kérés miatt támadott 1526-ban Magyarországra, már előbb elhatározta ugyanis az offenzívát. Az MTA néhai elnöke szerint ugyanakkor "a francia akció mindenesetre megnyugtatóan jelezte, hogy az egymással marakodó európai hatalmaktól semmi beavatkozás nem várható, vagyis Magyarországot nemzetközileg szabad prédának lehet tekinteni."

Tarján Tamás ezzel szemben nem tartja elhanyagolhatónak a francia király szerepét: "I. Ferenc Cognacban újabb ligát szervezett, és - első ízben a Portát is bevonva az európai konfliktusokba - még abban az évben háborút indított a Habsburg hegemónia megtörésére." Hasonlóan vélekedik Pálffy Géza történész is, aki Franciaország és Velence szerepét is kiemeli a török támadásban.

Szapolyai már Mohács előtt elígérkezett?

Kérdéses, hogy a francia követ, Rincon, amikor 1523-ban Szapolyai János erdélyi vajdával találkozott, sikerrel járt-e, és rávette-e Szapolyait bármilyen elköteleződésre. (Láttuk korábban, hogy Szapolyait 1515 után a lengyel Jagellók már nem támogatták.) Hogy Rincon hatására, vagy esetleg a törökkel való - amúgy a korban nem szokatlan - egyezkedései miatt maradt-e távol Szapolyai később az 1526-os mohácsi csatától, ezt máig nem lehet egyértelműen eldönteni. Ezt a kérdést nagyon óvatosan Szakály Ferenc történész veti fel A mohácsi csata című könyvében, de nem ad rá egyértelmű választ.

Szapolyai János

Kosáry Domokos sem talál bizonyítékot erre, bár pletykákat említ arról, hogy Szapolyai levélben ígért hűséget a szultánnak, már a Mohács előtti években. Kosáry idézi ugyanakkor Andrea da Burgo császári követ 1523. április 16-ai jelentését arról, hogy Szapolyainak ajánlatot tett a török. Kosáry szerint Szapolyai 1523-ban a francia követnek, Rinconnak kijelentette: "szívesen megtenne mindent a Habsburgok ellen".

Annyi bizonyos, hogy Szapolyai nem vesz majd részt a mohácsi csatában, a katasztrófa után pedig - még 1526-ban - királlyá választották. Uralma azonban csak az ország egy részére terjedt ki, a magyar királyság északnyugati részében ugyanis I. (Habsburg) Ferdinánd király kezébe került a hatalom.

Sorozatunk befejező részében a mohácsi csata előtti török célkitűzéseket és a csata menetét tekintjük át.