A fű is kipusztult a cigánymosdatás után

Rákosi és Kádár alatt nem volt cigánykérdés: nemzetiségi helyett társadalompolitikai problémáról beszéltek. Ezzel egyenlőségjelet tettek a szegénység és a cigányság közé, ami napjainkig tartó súlyos károkat okozott.

"A romák/cigányok egész magyarországi története leírható az elnyomás, a kirekesztés metaforáival. Egységes történelem ez, történetek nélkül, amelyet kizárólag az államhatalom, a többség szempontjából láttunk. Az újabb kutatások ebbe az egységes szerkezetű, egyoldalú elbeszélésbe emelték be a cigányok/romák szempontjait, midőn rámutattak az egyénekkel, csoportokkal szemben elkövetett bűnökre, a történelmi igazságtalanságokra."

Így fogalmaz Majtényi Balázs alkotmányjogász és Majtényi György történész az idén a Libri Kiadónál megjelent "Cigánykérdés Magyarországon 1945-2010" című könyvükben. A szerző- és testvérpáros azonban nem a romák történetét írta meg, hanem az állam és a hatalom viszonyát a romákhoz 1945 óta. Ennek oka egyszerű: a Rákosi- és a Kádár-korból fennmaradt, Majtényiék által feldolgozott iratanyagból, az állami szervek dokumentumaiból nem a teljes történelem, hanem elsősorban az államhatalom szemlélete, hozzáállása derül ki. Igaz, Majtényiék ezt igyekeznek a megfelelő összefüggésbe helyezni, és a hatalom intézkedéseire adott roma válaszokat is beépítették könyvükbe.

Majtényiék túlnyúlnak az államszocializmus korán, és foglalkoznak a rendszerváltás óta történtekkel is, de kitérnek a második világháború idején elkövetett genocídiumra, népirtásra is, amelyet a cigányság ellen követtek el. Sokszor elítélik azt a politikát, amelyet a magyar állam alkalmazott a cigánysággal szemben, döntő részben a szovjet típusú rendszer idején, 1989-ig. A rendszerváltás után pedig a támogatás hiányát vagy elégtelenségét emelik ki, látszatintézkedéseknek nevezve azokat. (A továbbiakban a könyv történelmi forrásokon alapuló részét, a Rákosi- és Kádár-korszakra vonatkozó fejezeteket tekintjük át.)

Büntették a cigányok hagyományos foglalkozásait

A szovjet típusú rendszer hazai meghonosításakor, a második világháború után, a Rákosi-korszakban a romák ügye egyáltalán nem került külön napirendre. A kommunista hatalomátvétel után a cigányságot nem tekintették nemzetiségnek. A diktatúra egységesen kezelte az ország lakosságát, sőt uniformizálni próbálta azt - ezért nem nézték jó szemmel a romák különállását, önállóságát sem. A cigányoknak Majtényiék szerint a korban helyi szinten sok lehetőségük nem volt érdekeik képviseletére, az önszerveződésre.

A negyvenes-ötvenes évek államosításai és a szabad piac felszámolása a Rákosi-korban a cigány kiskereskedőket, kisiparosokat is súlyosan érintette. A cigányság legnagyobb része lakatos, szegkovács, teknővájó, lókupec volt, illetve hasonló foglalkozásokat űzött, amelyek már a Horthy-korban, sőt az azt megelőző nagyipari modernizáció során is vesztettek jelentőségükből. Ám 1945 után megpecsételődött a sorsa a legtöbb ilyen ipart vagy kereskedelmet űző romának: egyszerűen nem kaptak ugyanis iparengedélyt. A szegkovácsok alakíthattak néhány szövetkezetet, de a többiek a szocialista nagyiparba kellett (volna) integrálódniuk. A vándorkereskedők, lókupecek tevékenységét viszont kriminalizálták, sőt még 1956-ban is intézkedtek arról, hogy "a nemkívánatos kóborlást elősegítő vándoripar-engedélyt cigányok ne kaphassanak".

Kimaradtak a földosztásból, sokan a bányákba kerültek

Mindeközben a cigányság jórészt kimaradt a földosztásból, amikor pedig később a kollektivizálás után beléphettek volna a téeszekbe (a hatvanas évektől), a tagság többnyire leszavazta csatlakozásukat. Így a mezőgazdaságban sem nyílt munkalehetőség előttük.

Az iparban viszont csak a legalantasabb munkákhoz jutottak hozzá: a gyárakban többnyire segédmunkásként, nehéz fizikai munkát ellátva vagy az építőiparban (főleg útépítéseken) dolgoztak, sokan a bányákba kerültek közülük. Így történt ez nagyobb ütemben a Kádár-korszakban is, ami végül a rendszerváltáskor bosszulta meg magát, amikor a nehézipar és a bányászat összeomlott, a cigányságot pedig arányaiban jobban sújtotta a munkanélküliség, mint a társadalom többi rétegét.

Kísérletek a kitörésre: panaszok és beadványok

A helyzet reménytelenségét illusztrálja, hogy a Pánd községben élő cigányok nevében László Mária - aki az ötvenes években cigányszövetségi vezető volt - a Minisztertanácshoz juttatott el egy kérelmet 1956. január 9-én. Ehhez neves zenészek - például Járóka Sándor és Oláh Kálmán - levelét mellékelte. Azt kérték, hogy a pándi romák írni-olvasni tanulhassanak, mesterségeket sajátíthassanak el: "Szeretnénk egyenjogú polgárok lenni, s kötelességeinket is akként teljesíteni. Sötét és szomorú életünkben, mely a kitagadottsággal és megvetéssel egyenlő, kérünk segítsenek az emberi felemelkedéshez."

Voltak mások is, akik kérelmet írtak: egyikük az állampárt első titkárát, "Kádár János kormányzó úr"-nak szólította, de a "dögei újmagyarok" - ahogy magukat nevezték - levelükben így fogalmaztak: "Nagyon kérnénk a Kádár elvtársat hasson oda hogy mi sem legyünk lemaradva a jogunktól hogy örömmel énekeljük azt az igaz nótát, Had járjon a világ szája sokáig Éljen! Éljen! Kádár Elvtárs sokáig!".

Egyenlőségjelet tettek cigányság és szegénység közé

Az 1956-os forradalom és szabadságharc után, 1957-ben merült fel egy dokumentumban Majtényiék szerint, hogy a romák "népcsoport"-nak lennének tekinthetők, de továbbra sem nemzetiségnek. 1961-től pedig egyértelmű fordulat következett be. A cigányság jelentős részét nem törték meg ugyanis az ötvenes években a kommunista hatalom intézkedései. A vándorló életmódot nem mindenki adta fel, nehezen ellenőrizhető csoportot alkottak továbbra is a szovjet típusú rendszeren belül. A hivatalos becslések szerint - amit Majtényiék amúgy túlzónak tartanak - még a hatvanas évek elején is a cigányság 40 százaléka folytatott vándorló életmódot.

Mindezek után 1961-ben az állampárt legfőbb döntéshozó testülete, az MSZMP KB Politikai Bizottsága is megalkotta a cigánykérdést. Ezután, 1961-től hosszú ideig, a nyolcvanas évekig a magyar államhatalom nem ismerte el a cigányságot etnikai vagy nemzeti kisebbségnek. Ez csehszlovák mintára történt, ahol Majtényiék szerint már 1958-tól hozzáfogtak a cigányok erőszakos asszimilációjához, kényszerrel telepítették le a még vándorló csoportokat, és a cigány lakosságot látszólag egységesen ipari munkahelyekre vezényelték. A hatalom deklarálta, hogy "a cigányoknak nincs sem etnikus kultúrájuk, sem saját hagyományuk".

Kádár János pedig mindennek nyomán Magyarországon így fogalmazott 1961-ben: "egyértelmű, hogy a cigányok nem tekinthetők nemzetiségnek". Innentől kezdve a cigányok problémáját társadalompolitikai kérdéssé minősítették. Ezzel tartós károkat okoztak, hiszen a szegénység és a cigányság közé tettek szinte egyenlőségjelet, miközben ez a szociológiai vizsgálatok szerint sem felelt meg a valóságnak. A szegények között tényleg sokan voltak a roma származásúak, de a romák között régebben és manapság is jelentős rétegek a középosztályhoz tartoztak, tartoznak.

A fű is kipusztult a kényszermosdatás anyagától

Az államszocializmus idején a rendőrök brutalitása, besúgók, ügynökök révén igyekezett ellenőrizni a hatalom a cigány közösségeket. Említenek Majtényiék példákat arra, amikor a rendőrök megverték a romákat. Havas Gábor társadalomkutató visszaemlékezései szerint ha a hetvenes években megérkezett egy romatelepre, perceken belül általában kiszálltak a rendőrök, és vagy igazoltatták őt, vagy bevitték a közeli rendőrőrsre. Nyilvánvaló volt, hogy beépített ügynökök figyelték a pártállam számra szégyenletes és ezért eltitkolni igyekezett romatelepek életét. A cigányvajdák szintén a rendszerrel együttműködők sorát gyarapították többnyire Majtényiék szerint, például a kényszermosdatásokban is segédkeztek.

A hatalom ugyanis kényszermosdatásnak vetette alá a romákat, olyan - eredetileg rovarirtónak szánt - anyaggal kellett bekenniük testüket, amelytől a fű kipusztult, miután a felvert fürdősátrat továbbvitték az egészségügyiek. A sátorban az egészségügyiek előtt kellett levetkőzniük és meztelenül sorban állniuk a romáknak. (Ez az ötvenes években vált rendszeressé.) A megalázó kényszermosdatás mellett a telepeken bevezették az egészségügyi vagy tisztasági felelős intézményét is.

Nem tudták a romatelepeket felszámolni

A hatalom megpróbálta a romatelepeket felszámolni, a lakókat szét- és áttelepíteni, de ez nem volt sikeres: vagy a kisebb (fejlesztésre akkoriban érdemtelennek tartott) falvakba és/vagy a lepusztult vagy "csökkentett értékű", azaz "cs épületekbe" szorították őket. Így sokszor újabb romatelepek kialakulását idézték elő - esetleg kevésbé látványos helyeken. (Egy 1964-es elképzelés szerint a főbb vasútvonalak és az országos főutak mentén lévő putrikat kellett elsősorban felszámolni, illetve a települések központjában vagy idegenforgalmi szempontból jelentős helyeken lévőket.)

Ennél radikálisabb tervek is születtek: Pácin lakói kérték, hogy költöztessék el a falujukból a romákat. A szombathelyi tanács szociális csoportjának vezetője pedig ezt írta a cigánykérdésről 1957-ben: "Itt megoldást csak úgy lehetne elérni, ha a gyerekeket állami gondozásba vennék, a szülőket pedig kényszermunkára vinni. Azonban kényszermunka, mint ilyen, nincs." Felettesei megdicsérték a hivatalnokot - teszik hozzá Majtényiék.

Cigánybűnözés

A romák nem ápolhatták kultúrájukat a maguk szervezte közösségekben, erre hiába tett például kísérleteket a már említett cigányszövetségi főtitkár, László Mária az ötvenes évek végén. (A nyolcvanas évekre némileg változott, javult a helyzet kulturális téren, de a romák művészek reprezentációja így is messze elmaradt a kívánatos és lehetséges szinttől.) Az oktatásban viszont sokszor szegregált iskolákba vagy osztályokba kerültek a cigány fiatalok. A nevelési tanácsadók kisegítő iskolákba küldtek sok roma gyereket, de voltak kifejezetten elkülönített cigány osztályok és iskolák már a hatvanas évek előtt is Majtényiék szerint Magyarországon.

Ráadásul a hatalom szeret olyan fogalmakkal dolgozni, amelyeket maga kreál: különös szerepet játszik e folyamatban a "cigánybűnözés" - ezt a Rákosi-korban kezdték használni, de a Kádár-korban terjedt el, manapság pedig a szélsőjobboldali retorika része, írják Majtényiék, akik egyértelműen elítélik az efféle kategóriák használatát. Rámutatnak arra, hogy a szociológiai felmérések azt bizonyítják: a romák társadalmi helyzete magyarázza kriminalisztikai mutatóikat. A hasonló helyzetben lévő nem roma népességtől nem térnek el ugyanis a bűnözési tendenciák a körükben.

Bizonytalanság és látszat

Majtényiék hangsúlyozzák azt is, hogy bizonytalanság van a cigány és roma csoportok (ön)meghatározásában. A romák mind a mai napig nem döntötték el egyértelműen, hogy elkülönült kisebbségi társadalmat, esetleg roma nemzetet akarnak építeni, vagy a többségi társadalomhoz - pontosabban az annak látszó összességhez - kívánnak-e asszimilálódni. Nyelvileg sem alkotnak azonos csoportokat: főleg a többséget alkotó romungrók beszélnek magyarul, de az oláhcigány és a beás közösségek jelentős része a cigány nyelveket, nyelvjárásokat vagy a románt (is) használják. Egyéni szinten pedig még bonyolultabb a helyzet, hiszen sok olyan ember, akit mások cigánynak tartanak, nem vallja magát - a negatív előítéletek miatt - a közösséghez tartozónak.

Különbséget tesz ugyanakkor a szerzőpáros a többség - ezt a fogalmat ők nem is tartják valójában létezőnek -, illetve a hatalom által az egész társadalomnak csak egy részéből "teremtett többség" között. Szerintük a hatalom így próbál határokat vonni a kisebbségi csoportok és az általa kreált többség között. Ebből a többségből a romákat kizárja a modern magyar állam, amely Majtényiék szerint "a történelem során soha nem támogatta a cigányokat. Ellenben olyan látszatot teremtett, mintha sokat tett volna értük".