Erdély helyzete mindig is különleges volt a magyar királyságon belül. A középkorban a központtól és a királyi udvartól való nagy távolság miatt a király által kinevezett vajda irányította, aki Erdély méreténél és erőforrásainál fogva nagy hatalommal bírt. Erdély helyzete Mohács után változott meg gyökeresen. Miután II. Lajos meghalt a mohácsi csatát követően, két királyt választottak: az ország nyugati része fölötti uralmat megszerző Habsburg Ferdinándot, és a keleti részt, így Erdélyt is uraló Szapolyai Jánost.
1541-ben Buda elfoglalásával már három darabra hullott a magyar állam: a középső területeket közvetlenül a török birodalom közigazgatási rendjébe integrálták. Mindez a keleti területek helyzetét is jelentősen befolyásolta: a Habsburgok nem voltak képesek kiterjeszteni hatalmukat az ausztriai tartománytól messzire eső keleti részekre, így azok lényegében elszakadtak a magyar államtól. Erdély és néhány keleti vármegye fölött Szapolyai János, később fia, János Zsigmond uralkodott. Először a Magyarország királya címet viselték, majd a Habsburgokkal 1570-ben megkötött speyeri egyezményben lemondtak erről a titulusról és az erdélyi fejedelem (princeps) címre cserélték.
Az önálló Erdély története lényegében innen indul: a János Zsigmondot követő legjelentősebb fejedelem, Báthory István kezdte lerakni az új állam alapját. Sajátos helyzettel kellett szembenéznie, hiszen Erdély névleg Magyarország része, így a Habsburg-birodalom egy tartománya volt, másrészt török vazallusállamként a szultánnak is engedelmeskednie kellett. A 16. század fejedelmei ebben a helyzetben Erdélyt eszközül kívánták fölhasználni ahhoz, hogy Magyarország egységét újra megteremtsék. Az 1613-ban fejedelemmé választott Bethlen Gáborra várt a feladat, hogy a 16-17. század fordulójának zaklatott évei után megszilárdítsa és fölvirágoztassa az erdélyi államot.
Bethlen Gábor 1580-ban született. Ősei között nem találunk fejedelmeket. Apja, Bethlen Farkas egyszerű Békés vármegyei nemes volt, aki birtokainak török elhódítása után az erdélyi fejedelem szolgálatába szegődött. Viszonylag korai halálát követően fiai – Gábor és István – Báthory Zsigmond udvarában apródként nevelkedtek, és főként a hadászati mesterséget sajátították el. Bethlen Gábor már viszonylag fiatalon részt vett a fejedelem diplomáciai küldetésében, így már huszonévesen meggyőződésévé vált, hogy a török és a Habsburg közül a török a kisebb rossz, hiszen a törökök nem kívántak aktívan beleszólni Erdély belügyeibe.
Több alkalommal megfordult a szultán udvarában. Első jelentős nagypolitikai tetteként nagy szerepet játszott abban, hogy Bocskai Istvánt sikerült meggyőzni: foglalja el a fejedelmi trónt, és török támogatással indítson harcot a Habsburgok ellen.
Eközben az egymást váltó fejedelmek kegyéből és jól sikerült házassága révén saját vagyona is szépen gyarapodott. Diplomáciai érzéke révén gyorsan emelkedett az erdélyi politikában, az 1608-ban fejedelemmé választott Báthory Gábor trónra kerülésében például már döntő szerepet játszott, és uralkodásának első éveiben fontos tanácsadója lett. A felelőtlen politikát folytató Báthory aztán a Habsburgokkal szövetkezve törökellenes hadjáratot kívánt indítani, így Bethlen 1612-ben szembefordult vele: elérte, hogy a szultán elmozdítsa Báthoryt a fejedelmi trónról, és őt magát helyezze oda. Erdélyt 1613 nyarán török csapatok szállták meg, és a török hadsereg kényszerének engedve 1613. október 23-án fejedelemmé választották Bethlen Gábort.
Bethlen először is hatalmának megerősítésébe fogott. Uralkodásának első éveiben visszaszerezte a fejedelmi tulajdonból kikerült birtokokat, így messze Erdély legvagyonosabb és szinte korlátlan ura lett. Noha a rendi országgyűlést rendszeresen összehívták, ez a testület csupán a fejedelem akaratának engedelmes végrehajtója maradt.
Bethlen Gábor egyfajta fejedelmi abszolutizmust vezetett be országában, aminek fő támasza nagy birtokai, török kapcsolatai és személyes tekintélye volt. Erre építve alakította az erdélyi állam szervezetét, amiben személyesen maga intézte a gazdaságpolitika, a külkapcsolatok és a hadászat legfontosabb ügyeit is. Fontos volt számára a reprezentáció: Gyulafehérvárott a rendek anyagi támogatásával fényes fejedelmi udvart rendezett be, amely fényűzésével méltó módon jelképezte a fejedelmi hatalmat.
Hatalmának további bázisát okos gazdaságpolitikája adta. Uralkodása alatt az állam bevételei a korábbi 300 ezer forintról 450-500 ezer forintra növekednek, és ez csak részben köszönhető szigorú adópolitikájának, aminek elődeitől örökölt rendszerén egyébként lényegében nem változtatott. Fontos szerepet játszott viszont a visszavett fejedelmi birtokokból származó jövedelem. A legfontosabb azonban a korban meghatározó gazdaságelmélet, a merkantilizmus megjelenése volt. Noha Bethlen semmilyen ilyen jellegű képzésben nem részesült – még latinul is önerőből tanult meg – kiválóan alkalmazta a gyakorlatban a merkantilizmus elveit. Bethlenben az első igazán tudatos magyar gazdaságpolitikust is tisztelhetjük.
A merkantilista gazdaságpolitika fő alaptételei közé tartozott az, hogy az adott országot egy zárt gazdasági egységként kell kezelni, ahol a kereskedelmi élet és a termelés szabályozásával exporttöbbletet kell létrehozni, vagyis az országon belül kell tartani a nemesfémet. Bethlen mindezt a gazdasági élet szigorú szabályozásával érte el: különböző termékekre fejedelmi monopóliumot hirdetett, ráadásul az adott termékek listája a nemzetközi viszonyokat követve gyakran változott. Igyekezett fölvenni a gazdasági kapcsolatot minél több külső országgal, és arra törekedett, hogy minél több mesterembert hívjon országába, akik munkájukkal és szakértelmükkel fellendítik a gazdaságot. Külföldről behozott mesteremberekkel indította újjá az uralkodása előtti időkben tönkrement bányákat is, amelyekből nagy bevétele származott.
Bethlen Gábor a rendezett belső erdélyi viszonyokat külpolitikai céljai megvalósítására használta fel. Míg elődei főként a környékbeli államokkal keresték a kapcsolatot, Bethlen ravasz politikája Európa egészének helyzetét figyelembe vette: számára az angol király éppúgy potenciális szövetséges volt, mint a protestáns német hercegek vagy a svéd uralkodó. Bethlen fáradságot nem ismerve munkálkodott tervei megvalósítását: diplomáciai levelezésének ránk maradt iratanyaga több ezer levél.
Bethlen külpolitikai elképzelésének alapja az volt, hogy Erdélyből kiindulva lehet helyreállítani az ország egységét, főként a törökre támaszkodva. A céljai eléréséhez elsősorban a Habsburgok birodalmával kellett volna leszámolnia, ehhez keresett tehát szövetségest külpolitikai akciói és hadjáratai során. A török mellett azért is szükséges volt további szövetségesek bevonása, hogy csökkentse az egyoldalú török függést.
Machinációs képességeit azonban erősen próbára tették a politikáját korlátozó tényezők: a török ugyan érdekelt volt a Habsburgok gyengítésében, ám az újraéledő, erős, Erdéllyel egyesülő Magyarország létezése nem állt a szultán érdekében. A nyugati országok közül voltak olyanok – például először Anglia –, amelyek nem ismerték el Erdély önállóságát, mivel formálisan az ország Magyarország része volt. Tovább nehezítette Bethlen dolgát, hogy bár a Habsburg-uralom alatt álló királyi Magyarország rendjei jó szemmel nézték a fejedelem Habsburgok elleni lépéseit, ám nem lelkesedtek annak gondolatáért, hogy rájuk is kiterjedjen az Erdélyben bevezetett központosított, szigorú uralkodói hatalom.
Törekvései ezért döntő áttörést nem értek el. 1618-ban bekapcsolódott a kezdődő harmincéves háborúba a protestáns hatalmak oldalán, és hadjáratot vezetett a Habsburgok ellen lázadó csehekkel szövetségben. A hadjárat – noha Bethlent a magyarországi rendek királyukká választották – a nemzetközi erőviszonyok miatt nem ért el döntő áttörést, így 1622-ben a nikolsburgi békében Bethlen kénytelen volt lemondani magyar királyi címéről, kárpótlásul hét magyarországi vármegyét kapott. Ezt követően még két hadjáratot vezetett Magyarországra, ám nagy célját nem tudta elérni. Élete utolsó éveiben a lengyel királyi trón megszerzése foglalkoztatta, ám nem járt sikerrel.
Amikor 1629-ben elhunyt, szilárd fejedelmi uralmat, rendezett gazdasági viszonyokat hagyott maga után: Mátyás halála óta először csillant föl a remény a magyar állam föltámasztására és megerősítésére. Uralkodását joggal tekinthetjük Erdély aranykorának, hiszen korszerű uralkodási elveivel a gazdasági stabilitás mellett a kulturális életet is bőkezűen támogatta a fejedelem, valláspolitikájában pedig az erdélyi hagyományokat folytatva európai viszonylatban is türelmes volt.
Az aranykor azonban olyan problémákkal volt terhes, amelyekre a halálát követő évtizedek nem tudtak választ adni. Erdély önállósága lényegében egy történelmi katasztrófa, a középkori Magyarország széthullásának következménye volt, létezését pedig a Habsburg-birodalom és a török közötti erőegyensúly, illetve Bethlen és utódai tehetsége tette lehetővé. Amint az erőegyensúly fölborult és a fejedelmi hatalom kevésbé tehetséges kezekbe került, az aranykornak is bealkonyult.