Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma megváltoztatná a szegedi Ságvári Endre Gimnázium nevét, a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalására hivatkozva, amely szerint: „Ságvári Endre neve a kommunista áldozatvállalás jelképe lett, így közterület elnevezésére nem ajánljuk, mivel értelmezésünk szerint (…) 20. századi önkényuralmi politikai rendszer fenntartásához kapcsolható.”
Az Akadémia állásfoglalásával alátámasztott minisztériumi szándék ahhoz hasonló kisebb viharral fenyeget, mint amit a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága felülvizsgálati tanácsa által 2006. március 6-án kihirdetett ítélet váltott ki a magukat antifasisztának deklaráló körökben. Akkor ugyanis hatályon kívül helyezték Kristóf László egykori csendőrnyomozó halálos ítéletét, amit a Budapesti Népbíróság hozott 1959-ben a Ságvári Endre elleni „gyilkosság” ügyében. A meg-megújuló Ságvári-vita süketek párbeszéde marad, ha Ságvári Endre tevékenységét és halálának körülményeit a korabeli történelmi viszonyok közül kiragadva próbáljuk meg értékelni.
Rögtön egy fontos előkérdés: maga az, hogy „antifasiszták”, más politikai attitűdöt jelent napjainkban, mint amit 1945 és 1989 között, és főleg 1945 előtt, a második világháború éveiben jelentett. A baloldali gyökerű antifasiszta mozgalom tradicionálisan hajlamos saját magát e harc egyedüli letéteményeseként szerepeltetni; 1945 után az antifasizmus egyenlő volt a kommunista ellenállás nemegyszer történelemhamisító módon felnagyított szerepével és a sztálini Szovjetunió tengelyhatalmak elleni harcának egyoldalú dicsőítésével, diszkréten elhallgatva például a Ribbentrop–Molotov-paktumot és a két totalitárius rendszer sok vonatkozásban hasonló embertelenségének a Szovjetuniót terhelő deficitjét.
A második világháború alatt – különösen Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után – az antifasiszta, pontosabban náciellenes ellenállási mozgalomban egyaránt megtaláljuk a radikális függetlenségpárti kisgazdákat, mint például Bajcsy-Zsilinszky Endrét, a keresztényszocialistákat, a szociáldemokratákat, sőt legitimistákat, mint a mártírhalált halt Odescalchi Miklós herceget, de a horthysta tisztikar németellenes, nemzeti érzelmű reprezentánsait, Kiss János altábornagyot, Tartsay Vilmos századost vagy Nagy Jenő vezérkari ezredest is.
Ők valamennyien a független és demokratikus Magyarország megteremtéséért küzdöttek, de a maroknyi kommunista kivételével nem a szovjet uralmát és a későbbi, Rákosi-féle úgynevezett népi demokráciát kívánták. Nem ezért áldozták az életüket, de ennek ellenére nemcsak a kommunisták, hanem ők is antifasiszták voltak.
Ugyanakkor joggal vethető fel az a kérdés, hogy a német megszállás után, az 1944. március 22-én hivatalba lépett Sztójay-kormány dicstelen működése alatt mennyiben volt függetlennek tekinthető Magyarország, illetve volt-e erkölcsi alap e kormány jogfosztó és a történelmi magyar alkotmány szellemiségétől is idegen törvényhozásával, politikájával szembeni ellenállásra? Ságvári Endre személyének és halála körülményeinek objektív megítéléséhez tehát el kell távolodni az aktuálpolitika ingoványos talajától, és visszahelyezni a kor viszonyai közé.
Ságvári Endre tradicionális polgári értékeket valló zsidó értelmiségi család sarjaként látta meg a napvilágot, 1913. november 4-én. Édesapja, dr. Ságvári Sándor elismert és tekintélyes budapesti ügyvéd, édesanyja, Erdős Rozália tanítónő és a MINOSZ (Magyar Izraelita Nők Országos Szövetsége) alelnöke volt. Felmenői semmilyen módon nem kötődtek sem a marxista tanokhoz, sem pedig a 30-as évek munkásmozgalmi törekvéseihez. (Egyes körökben makacsul élő téves vélekedés, hogy a két világháború közötti magyarországi zsidóság „zsigerből” a radikális baloldali eszmék követője volt. A valóság ezzel szemben az, hogy a kereskedő-iparos zsidó kis- és középpolgárság, és különösen a zsidó nagypolgárság, nem tudott mit kezdeni a saját egzisztenciáját is veszélyeztető marxizmus tőkeellenességével. A zsidó intelligencia sokkal inkább a polgári liberális vagy polgári radikális tradíciókat, mintsem 1919 sokat kárhoztatott szellemét követte.)
Ságvári Endre – a családi tradíciót folytatva – a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára iratkozott be, ahol 1936-ban szerezte meg az államtudományi doktorátust. Az egyetemi tanulmányok befejezése után a fővárosi elöljáróság adóügyi köztisztviselője lett. Egyetemista évei alatt ismerkedett meg a marxista tanokkal, amelyek döntő hatást gyakoroltak további életútjára. Még 1936-ban belépett a parlamenti képviselettel rendelkező Magyar Szociáldemokrata Pártba, ahol a szocdem ifjúsági mozgalom szervezésében vállalt szerepet. Idősebb párttársaitól eltérően Ságvári radikális nézeteket vallott.
1937-ben részt vett a Tompa utcai nyilasház elleni támadásban, amiért 8 hónap letöltendő fogházbüntetésre ítélték, 1940. december 10-én szabadult. Rövid hódmezővásárhelyi katonai munkaszolgálat után a Népszava szerkesztője és az MSZDP ifjúsági tagozatának titkára lett. Máig nem tisztázott, hogy pontosan mikor lépett be a Kommunisták Magyarországi Pártjába, de ez valamikor 1940 végén, közvetlenül a szabadulása után történhetett. Az illegális és az 1945 után kialakított hamis mítosszal szemben jelentéktelen földalatti kommunista mozgalomban szintén ifjúsági szervezőmunkát végzett, és szemináriumokat tartott. 1942-ben, amikor a földalatti mozgalmat súlyos csapás érte, illegalitásba vonult.
Magyarország az 1941. június 26-i kassai incidens után, Bárdossy László miniszterelnök elhamarkodott döntése és az elvakultan németbarát szoldateszka, különösen Werth Henrik vezérezredes, vezérkari főnök „lobbizása” eredményeként önként és úgy lépett be a Szovjetunió elleni háborúba, ahogyan azt ott és akkor még a németek sem szorgalmazták. A háborúba lépés és különösen a Wehrmacht 1941. december 6-án Moszkva előtt kifulladt offenzívája, illetve az ezt követő szovjet ellentámadás nyomán az ország a Harmadik Birodalom egyre agresszívabb követeléseinek szorításába került.
A moszkvai csata után a konzervatív magyar politikai elit, sőt, a józanul gondolkodó katonai tényezők is világosan felismerték, hogy Németország nem kerülhet ki nyertesen a világháborúvá szélesedett fegyveres konfliktusból. Ez a felismerés vezetett a túlontúl német orientációjú Bárdossy-kormány menesztéséhez, és Kállay Miklósnak, Horthy kormányzó bizalmasának a miniszterelnöki kinevezéséhez 1942. március 10-én. Kállay időnyerésre és a háborúból való óvatos, fokozatos kifarolásra játszott, ennek jegyében már 1942 őszétől kapcsolatot keresett az angolszász hatalmakhoz.
Az egyre romló hadi helyzet miatt, és különösen az 1943. szeptemberi olasz kiugrás után Adolf Hitler elhatározta, hogy véget vet a Kállay-kormány „árulásának”, és katonailag megszállja az országot. Az 1944. március 18-i klessheimi tárgyalásokon a Führer kész helyzet elé állította Horthyt, és március 19-én német csapatok vonultak be Magyarországra. A katonai megszállás – Horthy hivatalban maradása ellenére is – az ország addigi maradék szuverenitásának az elvesztésével járt.
Az erőszakos német követelődzések után március 22-én kinevezett Sztójay-kormány hivatalba lépése közjogi pro forma szerint – a kormányzói megbízás miatt – még törvényesnek tekinthető, de ténykedése már nem a magyar nemzeti, hanem a német háborús érdekeket és követeléseket szolgálta. Sztójayt nem a megszállás után apátiába süllyedt kormányzó, hanem a Hitler által „teljhatalmú birodalmi megbízottnak” kinevezett Edmund Veesenmayer instruálta, akinek ukázait a volt berlini nagykövet szolgai hűséggel teljesítette.
Azoknak a jogfosztó törvényeknek és intézkedéseknek a tömegét, amelyek a zsidó lakosság gettóba zárásán át az 1944 májusában megkezdett deportálásokig vezettek, továbbá az országot teljesen kiszolgáltatták a német hadi érdekeknek, morális értelemben már nem lehetett legitimnek tekinteni, mivel nemcsak az emberiességgel, hanem a történelmi magyar alkotmánnyal is ellentétben álltak. Nem véletlen, hogy ekkor szökkent szárba a legitimistáktól az illegális kommunistákig terjedő ellenállási mozgalom.
Ságvári Endre neve már korábbról ismert volt a Belügyminisztérium politikai nyomozóosztályának detektívjei előtt az 1941. október 6-án a Batthyány-örökmécsesnél, majd 1942 március 15-én a Petőfi-szobornál megtartott háborúellenes tüntetések megszervezésében való közreműködése miatt.
1944 nyarán Hain Péter detektív-főfelügyelő, a Jaross Andor-féle Belügyminisztérium állambiztonsági rendészetének vezetője utasítást adott Ságvári megfigyelésére. Hain nem is elsősorban Ságvári személyére volt kíváncsi, hanem Ságvári megfigyeltetésével vélte elérhetőnek, hogy nyomozói Kádár János, az illegális kommunista Békepárt vezetőjének nyomára bukkanjanak. 1944. július 27-én, este 6 körül Ságvári Endre a Szépilona kocsiszín melletti Nagy-cukrászdában (ma: Remíz étterem) találkozott Szabados Lajos békepárti aktivistával. A szimatot kapott nyomozók egész nap Ságvári nyomában jártak, mivel azt feltételezték, hogy Kádár Jánossal fog találkozni.
A Cselényi Antal detektív által vezetett négyfős nyomozócsoport, Kristóf László és Palotás Ferenc csendőrnyomozók, valamint Pétervári János rendőr őrmester, gépkocsivezető a cukrászda kerthelyiségében egy asztalnál üldögélő Ságvárihoz és Szabadoshoz léptek, hogy őrizetbe vegyék őket. Szabados nem tanúsított ellenállást, Ságvári pedig egy hamis igazolványt mutatott fel, majd a táskájából előhúzott revolverrel tüzet nyitott a nyomozókra. Ságvári Endre lövései Cselényit a jobb vállán, Kristóf Lászlót pedig a jobb combján sebesítették meg, Pétervári Jánost haslövés érte.
Ságvári eldobta a kiürült pisztolyt, és kirohant az utcára. Cselényi kiáltására, hogy „Tolvaj! Fogják meg!”, egy arra haladó katona elgáncsolta Ságvári Endrét, aki felállva tovább menekült. Ekkor érték Cselényi és Kristóf nyomozók halálos lövései. Pétervári János szintén belehalt sérüléseibe. 1959-ben a Budapesti Népbíróság Kristóf Lászlót, többek között Ságvári Endre „meggyilkolásáért”, kötél általi halálra ítélte, és a jogerőre emelt ítéletet végre is hajtották.
Ságvári a halála után, 1945-től politikai fogalommá lett, a neve justizmord forrásává vált. Legalább is erre a következtetésre jutott 2006 márciusában a Legfelsőbb Bíróság, amikor hatályon kívül helyezte az 1959-es halálos ítéletet, és megállapította, hogy Kristóf László a korabeli jogi rendelkezések, köztük a fegyverhasználatra vonatkozó akkori szolgálati szabályzat szerint járt el, tehát a magatartása nem valósított meg bűncselekményt.
A jogerős felülvizsgálati határozatot akkor is, és azóta is többen vitatták, amit arra alapoznak, hogy Ságvárit az után lőtték le, hogy a fegyverét már eldobta, azaz fegyvertelenül menekült. A csendőrség 1944-ben hatályos szolgálati szabályzatának fegyverhasználatra vonatkozó rendelkezései roppant szigorúak voltak. Van, aki tudni véli, hogy a Ságvárira halálos lövést leadó Cselényi Antal kitüntetési javaslatát a szabályzatellenes fegyverhasználat miatt nem hagyták jóvá. Ami kétségtelen tény, hogy Ságvári Endre lőtt először, nem pedig viszonozta a tüzet. Azonban ennél is lényegesebb kérdés, hogy minek tekinthető a személye.
Ságvári szerepének megítélésében ez az első, de nem az utolsó kérdés. A terrorizmus az általános fogalmi meghatározás szerint erőszak alkalmazása vagy azzal való fenyegetés elsősorban politikai célból. A tikos, illegális szervezetek, csoportok által eltervezett és végrehajtott erőszak, illetve fenyegetés a terrorcselekmény, amelyet általában akkor kezdeményeznek, ha más eszközzel nem látják elérhetőnek politikai céljaik megvalósítását.
Egy-egy ilyen csoport minősítése azonban nem mindig egyértelmű, gondoljunk csak a függetlenségért vagy idegen megszállás ellen küzdő szervezetek problematikájára. A megszállók vagy egy önkényuralmi rendszer képviselői szemében ezek is terrorista mozgalmak, lásd például a magyar közelmúltból az 1956-os forradalom és szabadságharc felkelőinek sommásan „terroristává” nyilvánítását a Kádár János vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány által.
Ha mindezt 1944, a német megszállás vagy a megszállókat kiszolgáló Sztójay-, illetve Szálasi-kormányok relációjában vizsgáljuk, akkor nemcsak a kommunista, hanem a nemzeti ellenállási csoportokat, tehát akár Bajcsy-Zsilinszky Endrét is terroristának minősíthetnénk. Azt tehát, hogy ki tekinthető terroristának, és ki ellenállónak, nem lehet csak és kizárólag az alkalmazott módszer alapján eldönteni. Ehhez a cél ismerete is szükséges. Ha és amennyiben egy diktatórikus rendszer meggyengítésének, illetve megdöntésének hátterében egy másik diktatúra hatalomra jutásának az elősegítése áll legfőbb célként, az ezen ügyködő személyt aligha lehet ellenállónak tekinteni.
A Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalása is ezt a gondolatmenetet követte: Ságvári Endre az egyik diktatúra ellenében egy másik hatalomra kerüléséért, tehát nem demokratikus célért harcolt, emiatt egyéni sorsától függetlenül indokolatlan, hogy közterület viselje a nevét. Történelmi távlat ide vagy oda, a vita valószínűleg még sokáig nem fog nyugvópontra jutni.
