Az újszövetségi szentírás számtalan korai, bibliai tárgyú szöveg több évszázados válogatásának, szerkesztésének az eredménye.
Amikor 313-ban I. (Nagy) Constantinus és Licinius császár közös rendeltben kiadták a mediolanumi (milánói) ediktumot a keresztények szabad vallásgyakorlásáról, az ezt követő néhány évtizedben az addig üldözött vagy megtűrt új vallás rohamos terjedésnek indult az egész birodalomban, és az évszázad végére, I. Theodosius 382-es dekrétumával, kizárólagos államvallássá vált.
Az egyeduralkodóvá lett keresztény vallás Jézus tanain alapuló hittételeinek egységessé tétele elkerülhetetlenné vált az egyház számára, hatalmi helyzetének és befolyásának megőrzése végett. Ekkor zajlott le a kanonizáció, az a folyamat, amelynek során a Jézus életéről és tanításáról szóló, egyedül hitelesnek elfogadott és Istentől sugalmazottnak tartott írásokat összeállították a zsinatok. (A kánon kifejezés az Istentől kinyilatkoztatott szövegek együttesét jelenti, amelyet először Nagy Szent Anasztáz püspök alkalmazott a Bibliára, 350 körül.)
A 382-es római zsinaton elkezdett folyamat a 414-es karthágói zsinattal vált befejezetté. Azóta csak a négy evangélista, Máté, Márk, Lukács és János könyvei alkotják az újszövetségi szentírás hivatalosnak tekintett evangéliumait. A Jézus korában, illetve az azt követő időszakban keletkezett közel 280 korai keresztény irat sorsa az elhallgatás, feledés, illetve megsemmisülés lett.
Az apokrif ógörög eredetű szó, ami elhallgatottat jelent. Ezzel a kifejezéssel illetik azokat a bibliai könyvekhez hasonló zsidó illetve keresztény iratokat, amelyeket - noha szerzőik ugyanolyan kinyilatkoztatásnak tekintettek Jézus életéről, mint amilyenek a kanonizált evangéliumok -, mégsem váltak a Biblia részévé. Az úgynevezett apokrifok számtalan különböző kéziratban maradtak fenn, ezért nehezen rekonstruálható az eredeti tartalmuk.
Erre példa Nikodémus evangéliuma, amely 550 különböző terjedelmű és korú kéziratban maradt rá az utókorra. A nagyszámú apokrif között Réni Gounelle francia kutató szerint csak 38 olyat találhatunk, amely a kanonizált iratokhoz hasonlóan, Mária élettörténetétől kezdve, Jézus megszületésén át egészen a mennybemeneteléig tárgyalja életét és evilági küldetését. A többi egyáltalán nem követi ezt a metódust. Azokról a szövegekről, amelyeket a zsinatok helytelennek tartottak és háttérbe szorítottak, sőt eretneknek bélyegezve nem egyszer a megsemmisítésükről határoztak, csak véletlenszerű felfedezéseknek köszönhetően szerez tudomást az utókor.
A váratlanul előkerült leletek között időnként valódi csemegékre bukkanhatunk. Ilyen például az Egyiptomban, 1945-ben Nag Hammadiban feltárt több mint 50 kézirat, valamint az 1978-ban megtalált leghíresebb apokrif, Iskariótai Júdás evangéliuma. A Jézus életéről és tanításáról szóló apokrif kéziratok legnagyobb része az 1. és 3. század között íródott. Ezeket is szokás evangéliumoknak nevezni annak ellenére, hogy mind tartalmukban, mind pedig szerkezetükben jelentősen eltérnek egymástól, és a kanonizált evangéliumoktól. Tamás evangéliuma - egy másik híres apokrif - nem Jézus életéről szól, hanem 114 mondását (loginját) rögzíti, csak néhánynál utalva arra, hogy azok hol hangzottak el.
Léteznek olyan további evangéliumok, amelyek még az előbbinél is sokkal távolabb állnak az újszövetségi könyvektől. Ilyen a "Fülöp szerinti evangélium" amelyre Dan Brown híres regénye, a Da Vinci kód is hivatkozik, és ami nem egyéb egy Jézussal kapcsolatos értekező homíliánál, szentbeszédnél.
Végül meg kell említeni a teljesen elveszett szövegek hosszú sorát, melyeket csak a címükből, illetve néhány mondatos töredékekből ismerünk; a teljesség igénye nélkül ide tartozik Péter, az ebioniták, az egyiptomiak, vagy a tizenkét apostol evangéliuma, illetve a sokat sejtető címet viselő Márk szerinti titkos evangélium is. Hogy mi mindent tartalmazhattak ezek az iratok, arról sejtésünk sincs.
Az egyik legérdekesebb, és talán legtöbbször hivatkozott apokrif az áruló apostol, Iskariótai Júdás nevéhez kötött, és egy illegális ásatás során, valószínűleg 1978-ban az egyiptomi El Mina közelében a sivatag homokja alól előkerült antik kézirat.
Júdás evangéliuma nem Jézus, vagy akár a rossz emlékű apostol tetteiről, hanem a mester és tanítványa közötti négyszemközti beszélgetésekről szól, egyfajta rejtett kinyilatkozásként. Jézus a párbeszédben a mennyei királyság titkaira tanítja Júdást, és előre figyelmezteti, hogy küldetése szenvedést fog okozni. Júdás evangéliumában a krisztusi tanítás egyedülálló módon az isteni erők valamint az anyagi világ eredettörténetéről, a "csillagok eltévelyedéséről" is beszél, és csak az arra érdemesek számára adja meg a tudást. Az apostolokat azzal vádolja a mester, hogy felelőtlenségből elárulták tanait, kivéve Júdást, aki képes volt megérteni a szellemi valóságot: "Bizony mondom nektek, egyetlen nemzedék sem fog ismerni azok között az emberek között, akik köztetek vannak."
Az apokrif irat szerint Jézus felfedi Júdás eljövendő árulását tanítványa előtt, amelyre azonban úgy tekint, mint a kereszthalál által megvalósítandó megváltás részére. Azzal vigasztalja Júdást, hogy noha tettéért az apostolok és sokan mások átkozni fogják, végül megdicsőülés lesz az osztályrésze. Az evangélium szerzője majdnem bizonyos, hogy nem azonos a hitehagyott apostollal. Az, aki Júdás evangéliumát írta, jól ismerte a kanonizált iratokat, Mátéét és Lukácsét mindenféleképpen. A megtalált kézirat a szénizotópos vizsgálatok alapján a 3. század derekán íródhatott, de az eredetije korábbi időkből kell, hogy származzon. A Júdásnak tulajdonított gnosztkus iratot ugyanis a 2. században élt egyházatya, Ireneus püspök nyilvánította eretnek könyvvé.
Így nem is csoda, hogy ez az egyetlen ismert példány maradt fenn belőle. Júdás evangéliuma azonban nem csak az ókorban, hanem a közelmúltban is komoly indulatokat váltott ki; mielőtt 2006-ban a National Geographic nyilvánosságra hozta volna, a keresztény egyházak hangosan tiltakoztak a kiadó terve ellen.
Az apokrif írások, mint például Júdás, vagy Mária (Magdolna) evangéliumai és Bertalan kérdései azt bizonyítják, hogy a korai kereszténység sokkal szerteágazóbb valamint sokszínűbb volt a korábban feltételezetteknél, és a kezdeti irányzatokban erősen jelen volt a később üldözendő eretnekségnek minősített gnoszticizmus.
A kanonizált, majd kizárólagossá tett evangéliumok alakították ki a Jézusról, tanításairól, szenvedéstörténetéről és feltámadásáról máig élő képet. A kereszténység korai időszakában, az 1. és 2. században ez a kép még sokkal árnyaltabb volt; más, az ismerttől eltérő történetek, példabeszédek és leírások is keringtek Jézusról. A korai keresztények Jézus személyéről is eltérően gondolkodtak, egyesek prófétát láttak benne, de nem Isten fiát, mások pedig személyében kezdettől fogva a földre szállt isteni Megváltót tisztelték. Az apokrif szövegek ezen felül más szokások és liturgiák létezéséről is beszámolnak, értékes bizonyítékot szolgáltatva a korai kereszténység változatosan színes világáról.