Az Oszmán Birodalom legjelentősebb, valamint az egyetemes történelem egyik meghatározó alakjának tekintett Szulejmán szultán (uralkodott 1520 és 1566 között) életútja egészen sajátos módon kötődik Magyarországhoz. Az 1520. szeptember 30-án apja, I. Szelim szultán örökébe lépett I. Szulejmán (Trabzon, 1494. november 6. – Szigetvár, 1566. szeptember 6.) szakítva Szelim közel-keleti és észak-afrikai hódító törekvéseivel, az európai Habsburg-hegemónia megtörését tette meg legfőbb külpolitikai céljának.
Közvetlenül trónra lépése után, 1520 őszén követeket küldött Budára II. Lajos király (uralkodott 1516 és 1526 között) udvarába,
hogy meghosszabbítsa a Magyar Királysággal még az apja, I. Szelim által megkötött békeszerződést.
Szulejmán az ajánlat elutasítása és követei bebörtönzése miatt 1521 májusában legelső hadjáratát magyar terület ellen vezette, elfoglalva az előző évszázad derekán Hunyadi János által még megvédett Nándorfehérvárt.
1521 és 1525 között többször is kísérletet tett a magyar udvar szövetségének megszerzésére abból a célból, hogy hadaival – az egész élete során áhított cél –, Bécs ellen vonulhasson. II. Lajos felesége, Mária királyné azonban az akkori világ egyik leghatalmasabb fejedelme, V. (Habsburg) Károly spanyol király és német-római császár húga volt, ezért ilyen rokonsággal a háta mögött aligha tehette meg az ifjú király, hogy a nyíltan Habsburg-ellenes Portával – ráadásul a „pogány” törökkel – lépjen szövetségre.
Az 1525. februári páviai csata után fogságba esett I. Ferenc, a „legkeresztényibb” francia király udvara, valamint a Porta között létrejött szövetség szükségtelenné is tette a budai udvarral történő további diplomáciai kísérleteket,
így 1526 áprilisában a padisah az oszmán hadak élén Magyarország ellen indult.
1526. augusztus 29-én, a Mohács melletti síkon lezajlott ütközetben az eleve jelentős létszámhátrányban lévő magyar haderő megsemmisítő vereséget szenvedett el a szultán sógora, Pargali Ibrahim nagyvezír vezette oszmán hadaktól.
Mohács után Szulejmán még négy alkalommal szállt személyesen is hadba Magyarország ellen, 1529-ben és 1532-ben a Bécs elfoglalására vezetett hadjáratban, 1541-ben Buda megszállásakor, utoljára pedig már élete alkonyán, 1566-ban, amikor hadai élén Szigetvár ellen vonult.
1541-ben, Buda megszállása után Szulejmán az előző évben elhunyt I. (Szapolyai) János király csecsemő gyermekét, János Zsigmondot erdélyi fejedelemnek kinevezve „Tündérországot” török vazallus fejedelemséggé tette. Ezzel az volt a célja, hogy megakadályozza a még 1538-ban I. (Habsburg) Ferdinánd, valamint János között titokban megkötött – és senki által be nem tartott –váradi béke végrehajtását, az ország Ferdinánd koronája alatt történő egyesítését.
Martinuzzi (Fráter) György erdélyi kormányzó 1551 decemberi, Ferdinánd parancsára történt meggyilkolása teremtette meg a formális ürügyet az Erdéllyel határos Tisza menti és észak-magyarországi területek elleni újabb, 1552-es török hadjárathoz.
Szulejmán e hadjárattal kívánta elvágni Ferdinánd országrésze és az Erdélyi Fejedelemség közötti kapcsolatot. Noha Ali és Ahmed pasa seregei Temesvárt, Szolnokot, Drégelyt és más végvárakat is sikeresen bevettek, az északi kulcserősség,
Eger ostroma Dobó István kapitány és maroknyi védőseregének hősies ellenállása miatt sikertelen maradt.
Az egri ostrom után kialakult status quo azonban korántsem volt felhőtlen a megszálló török helyőrségek számára.
Eger, Gyula, és Szigetvár végvári vitézei rendszeres portyákkal, vásárütésekkel, kisebb hadjáratokkal keserítették meg a bégek, a területi kormányzók életét;
az egri vitézek pedig nemegyszer olyan „pimaszságra” vetemedtek, hogy „Budun”, azaz Buda falai alatt is feltűntek,
kifosztva a híres budai vásárokat, álmatlan éjszakákat okozva ezzel a budai beglerbégeknek. A birodalomszerte feltétlen tiszteletnek és tekintélynek örvendő Szulejmán életében ugyancsak komoly változás történt ebben az évtizedben; 1558-ban elhunyt élete nagy és sírig tartó szerelme, Hürrem szultána.
Az ekkor már 64. életévében járó uralkodót valósággal letaglózta Hürrem halála; a szultán búskomorrá vált, és visszavonult gyászban töltötte el még hátralévő éveit.
Mindez megkönnyítette az addig vaskézzel elfojtott portabéli intrikák szárba szökkenését, és noha a padisah iránti tisztelet sohasem szűnt meg, de visszavonultsága miatt érezhetően csökkent a tekintélye.
Szulejmán az 1566-os hadjárattal egyrészt a dunántúli vilajeteket háborgató végvári ellenállást akarta megtörni, másrészt személyes hadba szállásával azt szerette volna demonstrálni, hogy idős kora ellenére még mindig töretlen az ereje.
Amikor 1566 nyarán Szigetvár alatt letáborozott a török sereg, a padisah már a 73. életévét taposta.
A 16. század derekán a 70 év feletti életkor kivételesen ritkának számított,
az pedig különösen, hogy egy hetvenes éveiben járó férfi még aktív hadvezér legyen. Az Isztambultól Szigetvárig vezető hosszú felvonulás, valamint Zrínyi Miklós horvát bán parancsnoksága alatt az ostromot elhúzó makacs ellenállás a végletekig kimeríthette az idős uralkodót.
Az utolsó nagy roham előtt, 1566. szeptember 7-én a kora hajnali órákban a már napok óta gyengélkedő Szulejmán elhunyt.
Szokollu Mehmed nagyvezírt roppant kellemetlenül érintette a szultán halálhíre.
Attól tartott, hogy amennyiben kiderül a padisah halála, az ostromban kimerült katonák fellázadnak, és megtagadják a további parancsok végrehajtását.
A pasákkal és bégekkel még aznap hajnalban lefolytatott tanácskozás eredményeként
a nagyvezír úgy döntött, hogy a padisah halálhírét titokban tartják.
Mindenkinek, aki jelen volt, vagy tudomást szerzett az uralkodó haláláról – pasáknak és szolgáknak egyaránt – fővesztés terhe mellett szigorúan meghagyta, hogy egyetlen szó se hangozzon el a szultán elhunytáról. Szulejmán holttestét megmosták, belső szerveit eltávolították, a testét tartósították, majd lepedőkbe csavarva, a hatalmas szultáni sátorban titokban elásták.
Szulejmán eltávolított belső szerveit, így a szívét is a történelmi hagyomány szerint egy aranyedénybe helyezve földelték el. Szigetvár Zrínyi hősies kirohanása után, 1566. szeptember 8-án elesett. A török had csak 42 nappal később – helyőrséget hátrahagyva – kerekedett fel a város falai alól.
A katonák még ekkor is úgy tudták, hogy a padisah él, és velük együtt tér vissza Isztambulba.
A feltételezés utóbbi része igaznak is bizonyult; Szulejmán holtteste valóban seregeivel együtt tért vissza a birodalom fővárosába.
Szokollu Mehmed aprólékos pontossággal tervezte meg a szultán holttestének hazaszállítását
úgy, hogy élőnek higgyék az uralkodót. A tartósított holttestet kiásták, lemosták, drága ruhákba öltöztették, és a lefüggönyözött szultáni hintóba ültették.
Az elhunyt szultán „kíséretéül” rendelt csauszoknak Mehmed nagyvezír szigorú titoktartás mellett meghagyta, hogy időnként mozgassák meg a halott uralkodó fejét és turbánját, azt a látszatott keltve, hogy az áttetsző muszlinfüggöny mögött „ülő” padisah él.
A halott Szulejmán nevében több parancsot is megfogalmaztak a hosszú út során, a szultáni aláírást, a „tugrát” az egyik jó kezű írnok hamisította a szöveg alá.
Szokollu Mehmed terve tökéletesen bevált; egészen a sereg drinápolyi feloszlásáig a beavatottakon kívül senki sem tudta, hogy az uralkodó már hónapok óta nincs az élők sorában.
Szulejmán szigetvári sírhelye már a 16. század hetvenes éveitől híres emlékhely volt,
a 17. században pedig az iszlám világ egyik legfontosabb szakrális búcsújáró helyévé vált.
Ezt a tényt számos hiteles történelmi forrás is megerősítette. Hogy valójában hol is állhatott a szultáni síremlék (ahol ideiglenesen a holttestét, illetve véglegesen a belső szerveit eltemették) arra egészen 2015-ig nem volt kétséget kizáróan bizonyos támpont.
Fodor Pál professzor, az MTA doktora és a szigetvári szultáni türbe helyét feltáró nemzetközi kutatócsoport vezetője, a Magyar Tudományos Akadémia 187. közgyűléséhez kapcsolódó, május 4-i tudományos ülésszakon megtartott előadásában több olyan, török levéltárakból származó egykorú dokumentumot ismertetett, amelyek egyértelműen azt bizonyítják, hogy Szulejmán türbéje, illetve az ahhoz kapcsolódó szakrális és egyéb épületek egy része az 1570-es évek derekán már álltak.
Az első írásos dokumentum szerint 1573-ban a temetkezési hely még csak emlékkert volt.
1574 áprilisában kelt az az alapítványi okirat, amelyet Szokollu Mehmed, Szulejmán korábbi, és az új uralkodó, II. Szelim szultán (Szulejmán és Hürrem harmadszülött fia) akkori nagyvezíre jegyzett. A dokumentum a szultáni türbe, egy dzsámi, a kiszolgáló épületek, az imám valamint a személyzet fenntartásáról rendelkezett.
Egy másik dokumentum, a szultáni tanács 1576-ból származó leirata arra utasítja a szigetvári béget, hogy létesítsen falut – ez az első olyan írásos nyom, amely elég egyértelműen Fodor Pál és Pap Norbert professzorok vezetésével a zsibóti szőlőhegyen 2013-ban megtalált oszmán kori településre utal.
A rendkívül alapos geofizikai és más természettudományos módszereket alkalmazó, valamint a korabeli forrásokat kritikailag feldolgozó kutatás eredményeként, a történeti hagyománytól merőben eltérő helyen sikerült az oszmán kori település, és Szulejmán síremlékének nyomára bukkanni.
Szulejmán türbéje átvészelte a hódoltsági harcok és a 17. század végi visszafoglaló háború megpróbáltatásait is. Ifj. Zrínyi Miklós 1664-es téli hadjáratában a Szigetvár alá vonuló hadainak megtiltotta a türbe felgyújtását, mondván, hogy élők, nem pedig holtak ellen harcolnak. A hódoltság időszakában Szulejmán szigetvári türbéje az iszlám világ már-már kultikus búcsújáró helyévé vált.
A Magyarország területére hadat vezető vagy azon átvonuló nagyvezírek a 17. században minden hadjárat alkalmával felkeresték Szulejmán síremlékét, hogy lerójják kegyeletüket a szultán emléke előtt. Utoljára 1683-ban a több mint 100 ezres sereggel Bécs alá vonuló
Kara Musztafa nagyvezír kereste fel 4000 lovasa kíséretében Szulejmán türbéjét,
hogy a sikerért fohászkodjon.
A fohász azonban nem nyert meghallgatást, a kahlenbergi csatában ugyanis a Szent Liga keresztény hadai szétszórták az oszmán seregeket, a nagyvezír pedig a sikertelen hadjáratért selyemzsinórt kapott IV. Mehmed szultántól. Miután 1689-ben Szigetvár is felszabadult, a dzsámit keresztény imahellyé tették.
Szulejmán a történelem addigi viharait túlélt türbéjével a kapzsiság végzett;
egy császári számvevő tiszt szemet vetve a síremlék értékes óncserepeire,
aranyozott díszgombjára, valamint a márvány építőanyagra, és elbontatta azt. Ettől fogva a szultáni türbe már csak a történelmi emlékezetben élt tovább.
A helyi hagyomány évszázadokig a Szigetvártól alig 3 kilométerre fekvő Turbék község határában álló 18. században épült kápolna helyére tette Szulejmán temetkezési helyét. Németh Béla 1903-ban publikált tanulmánya is azzal a helyszínnel azonosította a türbe egykori helyét, ahol a barokk kápolna áll.
Ebből kiindulva, az 1913-ban, az akkori török kormány kérésére a kápolna bejárata mellett elhelyezett török-magyar nyelvű emléktábla, mind a mai napig Szulejmán egykori sírhelyeként jelöli meg a templomkertet.
Kovács Valéria 1970-es évek elején végzett ásatásai csak épülettöredékeket tártak fel,
alapozást azonban nem. A kutató azonban ennek ellenére is ragaszkodott nyilvánvalóan téves hipotéziséhez, és a feltárt töredékeket a türbe lokalizációját alátámasztó bizonyítékoknak tekintette.
Molnár József 1965-ben közzétett tanulmányában – részben Leonardo Anguissola olasz hadmérnök 1689-es térképéből kiindulva – az Almás-pataktól keletre helyezte el a szultáni tábort és Szulejmán sátrát is, ahol az uralkodó elhunyt.
E koncepció jegyében jelölték ki a Magyar-Török Barátság Emlékpark helyét is az 1990-es években,
az Almás-patak mellett. Csak a 2011-től megkezdett kutatások – amelyek egy geofizikai, földtani és más modern természettudományos módszerekkel elkészített tájrekonstrukciós térképre helyezték el a korabeli források jelöléseit, zárták ki ezt a hipotézist is a valós lehetőségek közül.
2013-ban, a korábban feltételezett Almás-patak menti helyszíntől légvonalban közel 2 km-re, a zsibóti szőlőhegyen találták meg annak az oszmán kori településnek a maradványait, amelyet a szultáni türbe köré építettek. A 2015. október 3-án megkezdett ásatás – amelyet komoly geofizikai felmérés előzött meg –
megtalálta a szultáni türbe és a mellé épített dzsámi alapfalait.
A türbe helyén talált kerámia-, illetve párkánydíszek szoros egyezést mutatnak az isztambuli Szulejmán síremlék díszítőmotívumaival.
Mehmet Emin Yilmaz, a kutatócsoport török tagja a feltárt épületmaradványok alapján elkészítette a türbe rekonstrukciós vázlatát is. Fodor Pál és Pap Norbert professzorok az idén folytatandó ásatásoktól várják a szultán síremlékének végső lokalizációját. A Szulejmán-sztori folytatódik.