Negyven éve történt az Apollo-1 katasztrófája

40 éve a földi kísérletek közben kigyulladt és megsemmisült az első Apollo űrhajó. A háromfős legénység bennégett a kabinban.

Az Apollo űrkutatási programot John Kennedy amerikai elnök hirdette meg 1961. május 25-én, egy hónappal azután, hogy a Szovjetunió embert juttatott a világűrbe. A látványosan lemaradt Egyesült Államok válaszul azt a célt tűzte ki, hogy még az évtized vége előtt amerikai űrhajósok szálljanak le a Holdra. Óriási erőforrásokat összpontosítva a Mercury-, majd a Gemini-program után beindították az Apollo-programot, amelynek keretében háromszemélyes űrhajócsaládot fejlesztettek.

Az Apollo-1 soha nem emelkedett a világűrbe: az Apollo/Saturn 204 (AS-204) űrhajó utólag kapta az Apolló-1 nevet, miután tesztelés közben a tűz martalékává vált a Cape Canaveral-i űrközpont 34-es indítóállásán, egy Saturn-IB hordozórakétán. A kiválasztott legénység mindhárom tagja - Gus Grissom, Edward White és Roger B. Chaffee asztronauták - életét vesztette a katasztrófa során.

A felbocsátást először 1966 végére tervezték, majd 1967 első negyedévére halasztották. A két hétre tervezett küldetés célja az Apolló anyaűrhajó Föld körüli pályán történő kipróbálása lett volna, emellett tesztelni akarták a biztonsági berendezéseket és a teljes visszaszámlálási folyamatot. Az űrhajósok a szokásos felkészítési folyamat során már az utolsó próbákon vettek részt, január 25-én az indítóhelyen levő űrhajóban rendben lezajlott az űrrepülési szimuláció.

A második gyakorlat helyi idő szerint délután 1 órakor kezdődött: Grissom, White és Chaffee teljes felszerelésben belépett az űrhajóba, bekapcsolta biztonsági öveket és megkezdte az előkészületeket. Már a legelső pillanattól kezdve adódtak problémák: a Grissom szkafanderének levegőjében észlelt furcsa, fanyar szag miatt a felszállási szimulációt el kellett halasztani. Háromnegyed háromkor az űrkabint lezárták, és a benne lévő levegőt tiszta oxigénre cserélték le. A túl gyorsan beáramló oxigén azonban működésbe hozta a riasztórendszert, kommunikációs zavarok keletkeztek a legénység, az irányítóközpont és a startpad között, ami tovább késleltette a kísérletet. A visszaszámlálás nagy része hat óra húszkor sikeresen lezajlott, s az akadozó kommunikáció is helyreállt.

Az irányítóközpontban így 18:31-kor tisztán hallották Chaffe kiáltását: Tűz a kabinban! Néhány másodperccel később még egyetlen fájdalmas hang hallatszott, majd megszakadt a rádiókapcsolat. A monitorokon Ed White látszott, amint megpróbálja kinyitni a zsilipeket, ám a zsiliprendszert úgy tervezték, hogy a belső szakasz szabaddá tételéhez számos tolózárat kellett működésbe hozni, ráadásul ez befelé nyílt, hogy a kabint - a levegő nyomását kihasználva - légmentesen lezárhassák. A kijutáshoz normál körülmények között másfél percre lett volna szükség, de az asztronautáknak nem volt ennyi idejük. A forró gázok miatt kialakult nyomáskülönbség zárva tartotta az ajtót, a légnyomás pár másodperc alatt annyira megnövekedett, hogy lehetetlenné tette a legénység kijutását.

A pillanatok alatt elharapózó tűz megolvasztotta az asztronauták speciális űrruháját és az életfunkciókhoz szükséges berendezéseket, Grissom és White ruhája egybeolvadt. A segítségükre siető technikusoknak a mérgező füst és a rosszul működő gázálarcok miatt öt percbe telt, amíg az űrkabin ajtaját kinyitották és megkezdhették a tűz oltását. A holtestek helyzetéből nyilvánvaló volt, hogy megpróbáltak kimenekülni, de nem volt rá lehetőségük. Az első segélykiáltás után 17 másodperccel már mindhárman halottak voltak, a szétégett kabinban mindössze a repülési dokumentáció maradt épen.

Későbbi vizsgálatok megállapították, hogy Grissom parancsnok széke mellett rövidzárlat keletkezett, amelynek hatását a kabin kialakítása során felhasznált sok gyúlékony anyag és az oxigéndús környezet háromszorosára növelte. A legénység igen súlyos égési sérüléseket szenvedett, az orvosi vizsgálat szerint halálukat közvetlenül a füst belélegzése okozta.

A drámai események megrázták az egész világot, és az Apollo-programot húsz hónapra leállították. A kiégett űrkabint a NASA egyik raktárában őrzik. A 34-es kilövőállást azóta nagyrészt lebontották, de talapzatán a három tragikus körülmények között elhunyt asztronauta emlékét őrző emléktáblát helyeztek el. A Holdon krátereket, a Marson pedig hegyeket neveztek el a három hősi halált halt amerikai űrhajósról.

Az Apollo-1 kabinjának kiégett belseje (NASA)

A későbbi fejlesztések során az űrhajón számos átalakítást és javítást hajtottak végre. Kiváltották a gyúlékony anyagokat és az ajtót úgy alakították át, hogy kinyitásához kevesebb mint 10 másodpercre legyen csak szükség. Az elektromos vezérlés hálózatain több mint 1000 helyen módosítottak, s a későbbiekben a felbocsátásig fenntartották a 40 százalék nitrogén és a 60 százalék oxigén keverékéből álló belső légkört, amelyet csak fokozatosan, az űrrepülés első 24 órájában cseréltek le 100 százalék oxigénre.

Az özvegyek kérésére a soha meg nem valósult küldetés az Apollo-1 nevet kapta, a következő, bár személyzet nélküli űrhajó Apollo-4 néven emelkedett a magasba; az első embert szállító űrhajó az Apollo-7 lett.

MTI - Panoráma - Weberné Zsikai Mária