Az 1977-ben indult Voyager-1 amerikai űrszonda meglátogatta a Jupitert és a Szaturnuszt, és részletes felvételeket küldött holdjaikról. Az űreszköz folyamatosan távolodik a Naptól, jelenlegi naptávolsága 18 milliárd kilométer. Még mindig működő műszereinek adatai alapján már többször is úgy tűnt, hogy kilépett a csillagközi térbe, alkalmanként viszont olyan jeleket sugárzott, mintha a Naprendszer belső részében lenne. A furcsa helyzet magyarázata, hogy a Naprendszer határa, az úgynevezett heliopauza ide-oda "ugrál" a szondához képest.
Fantáziarajz a Voyager-1 helyzetéről. Az ábra jobb alsó részén a bolygók által kitöltött térség látszik. A kép nagyméretű változatnak letöltése (NASA, JPL-Caltech)
2010 áprilisában a mérések alapján nullára csökkent a napszél kifelé áramló részecskéinek a sebessége a szonda közelében, ugyanakkor a mágneses térerő közel kétszeresére emelkedett a térségben. Jelenleg egy olyan átmeneti zónában haladhat az űrszonda, ahol közel kiegyenlíti egymást a napszél és a csillagközi térből érkező részecskék által képviselt nyomás - de már a Nap felé áramló részecskék is mutatkoznak. Emellett a nagyenergiájú elektronok gyakorisága is megugrott a térségben, amelyek szintén a csillagközi térből érkezhetnek.
Film a Voyager-űrszondák progrmajának a Naprendszeren kívülre tervezett részéről
Mindezek alapján a Voyager-1 az úgynevezett stagnálási zónán halad keresztül, amelyben a napszél és a csillagközi gáz keveredik. Ezt a Naprendszer határvidékékek is tekintik, amely csillagunktól 113 CSE (csillagászati egység, azaz átlagos Föld-Nap távolság, 150 millió kilométer) távolságban kezdődött, és jelenleg 119 CSE-re van az űrszonda. Ezzel ez az első ember alkotta szerkezet, amely éppen elhagyja a Naprendszert, és hasonló pozícióban van már a Voyager-2 is.