Kivételes képeket készített egy magyar asztrofotós

Hogyan lehet érzékeltetni egy fotón, hogy a csillagok fénye vibrál, a bolygóké pedig nyugodt? Nem kell hozzá más, mint egy kissé reszkető kéz. Az egyik legnagyobb űrkutatási portál, a Spaceweather.com a címlapján hozza Landy-Gyebnár Mónika fotóit.

Ha valaki sötétedés után megnézi a Vénusz és a Jupiter együttállását, jól láthatja, hogy mindkét bolygó fénye nyugodt. Ha azonban egy csillagot vizsgálunk, akkor az jól láthatóan hunyorog. A csillagoknak ezeket az apró fényváltozásait nevezik szcintillációnak. Landy-Gyebnár Mónika egy érdekes módszerrel ezt képeken is érzékeltette, a Hírek.csillagászat.hu és a Spaceweather.com számára írt alábbi beszámolójában.

A Föld légköre nem egyenletes, homogén gázburok, hanem a szelek és a konvektív áramlások miatt különböző sűrűségű "légcsomagok" halmaza - a csillagok hunyorgása, sziporkázása ennek köszönhető. A sűrűségkülönbség a pontszerű fényforrások (amilyenek a csillagok) fényét ide-oda veti, felnagyítja, gyengíti, valamint a fényforrás színét is kissé felbontja az eltérő sűrűség miatti fénytörés-változás. Minél magasabbra megyünk, például egy hegység ormai felé, annál kevésbé érvényesül ez a hatás, a légtömeg mennyisége ugyanis rohamosan csökken (az atmoszféránk alsó 5,6 km-es rétegében van a légkört alkotó gázok fele).

A fényes Antares csillag által rajzolt görbe. A kép nagyméretű változatának letöltése (Landy-Gyebnár Mónika, MCSE)

A bolygók esetében - mivel ezek a csillagokhoz képest korongszerű kiterjedésűek, és a róluk érkező fény a légkörön nagyobb felületen halad át - a változó sűrűségű légcsomagok okozta "kilengések" kiegyenlítik egymást, a reszketés nem érzékelhető. Amikor egy égitestek felismerésében járatlannak mutatjuk meg az eget, ezt a lehetőséget megragadva magyarázhatjuk el, hogyan jöhet rá könnyedén, hogy csillagot, vagy bolygót lát-e éppen. Minél alacsonyabban áll egy adott égitest, annál jelentősebb lesz a szcintilláció hatása, mivel ilyenkor kell a fénynek a leghosszabb utat megtennie a légkörünkön át, a zeniten (fejünk felett) látható csillag esetében érvényesül a legkevésbé. Ha példát szeretnénk mutatni a szcintillációra, érdemes tehát olyan égitestet keresni, ami viszonylag közel van a horizonthoz.

Bolygók és csillagok hunyorgása látványos vonalak formájában. A szög adatok az égitestek horizont feletti magasságát mutatják, minél kisebb az értékük, annál erősebb a szcintilláció. A kép nagyméretű változatának letöltése (Landy-Gyebnár Mónika, MCSE)

Hogyan lehet láthatóvá tenni a szcintillációt? Természetesen szabad szemmel jól látható, ám a fotografikus megjelenítéshez egy kis trükköt kell alkalmaznunk. Bizonyára sokaknak sikerült már véletlenül bemozdult képet készítenie egy égi objektumról, amit aztán kitörölt. Néha érdemes megfigyelni a csillag fénye által az érzékelőn hagyott nyomot alaposabban is! A vonalka, ami a bemozdulás által képződött a fotón, nem egyenletes fényű, hanem hol erősebb, hol gyengébb, s a fénytörés változása miatt színeiben is változó. A bolygók esetében a vonal egyenletes marad. Ha szándékosan szeretnénk olyan fotót készíteni, amin látszik a szcintilláció hatása, akkor be kell mozdítani a fényképezőgépet, persze csak kicsit, hogy azért a látómezőben maradjon a cél-égitest. Minél hosszabb fókuszú objektívet használunk, annál látványosabb lesz az eredmény - változik a vonalak vastagsága és intenzitása. A fotónál 1-2 másodperces záridőt és nagy érzékenységet érdemes használni, ez már pont elegendő a kívánt látványhoz. Különösen szemléletes a különbség akkor, ha egy bolygó valamely fényesebb csillag közelében áll, s így egy fotón egymás mellett látható a két égitest vonala.

A nyugodt fényű Mars: az útvonal a kéz remegése miatt kanyarog, de a sáv szélessége és intenzitása változatlan. A kép nagyméretű változatának letöltése (Landy-Gyebnár Mónika, MCSE)

A csillagok alkotta vonalak közt is van különbség persze, s nem csupán a fényesség miatt. A színkép is megmutatkozik a látványban, jelentős eltérés van például az Arcturus vöröses és a Sirius kékesfehér színe által létrehozott szcintilláció-képben. Az Arcturus esetében vöröses alapárnyalatba keveredik bele viszonylag kis mennyiségben zöldes-kékes szakasz, míg a Sirius ragyogó szivárványszínű vonalat produkál, kékes dominanciával. A legjobban persze úgy ábrázolhatnánk a jelenséget, illetve ennek hatását, ha a fényképezőgépet nem kézzel mozgatnánk, hanem motorral, egyenletességet biztosítva a mozgásnak, ám a kézi mozgatásba játékosság is vihető, így egy-egy csillag fényével akár rajzolhatunk is!

Landy-Gyebnár Mónika