Esküvő kivégzés előtt - dublini börtöntúra

Ötéves gyerekek, ír hazafiak és piti tolvajok összezsúfolva fagyoskodtak komor falai között. A fűtést egy szál gyertya szolgáltatta, vécé nem volt. A nagy éhínség idején mégis jobb volt bent lenni, mint kint, mert így legalább el lehetett kerülni az éhhalált. Dublin belvárosának szélén áll a Kilmainham-börtön, amelyet a hatvanas években megnyitottak a nagyközönség előtt: azóta emlékhely és börtönmúzeum. Filmek tucatjait és videoklipeket forgattak itt - természetesen a U2 is. Az [origo] munkatársa a szürke falak között bolyongott.

"Amennyiben korábban szeretnének távozni az idegenvezetésről, megtehetik. Manapság már nem áll módunkban feltartóztatni önöket" - ezzel a tréfás felütéssel kezdte meg az egyórás bemutatót Európa egyik legnagyobb látogatható börtönének női munkatársa. A Kilmainham Gaol, azaz Kilmainham-börtön Dublin belvárosának szélén a hatvanas évek közepe óta látogatható. A hat euróért megváltott jegyben a vezetés is benne van.

A börtön legnagyobb látványossága a viktoriánus keleti szárny (Klikkeljen a fotóra a többi képért!)

Az első állomás a fehér-piros színűre festett kápolna, ahol kényelmesen elfér 30-40 ember. Az oltár elé vetítővászon gördül, megelevenedik a börtön története: 1796-ban épült, és egészen 1924-ig használták, amikor is a frissen kikiáltott Ír Köztársaság vezetői megszüntették az intézményt. A kiállítást 1966-ban, az 1916-os forradalom ötvenedik évfordulóján Eamon De Valera köztársasági elnök nyitotta meg, aki az 1916-os forradalom leverése után halálos ítélettel a zsebében maga is eltöltött itt egy kis időt.

A város legfőbb intézményének számító Guinness-sörfőzde közelsége miatt sokan Guinness-reklámszatyrokkal a kezükben vonulnak végig a börtönön - és egyúttal az ír történelem fontos eseményein. A Kilmainham Gaolnak ugyanis nagy szerepe volt az ír történelemben, elsősorban azoknak az ír hazafiaknak és politikusoknak állít emléket, akik az ír függetlenségi mozgalmak szereplőiként kerültek ide. Az intézmény megtekintésére érdemes rászánni legalább egy órát. A szervezett vezetést pedig azért is érdemes igénybe venni, mert minden saroknak megvan a maga története - amúgy sokszor csak koszló falakat látna az ember.

Ötévesen börtönben

Különösen megható egy pár, Joseph Plunkett és Grace Gilford története, akik itt, a templomban házasodtak össze, néhány órával a férfi kivégzése előtt. A ceremónia alatt nem beszélhettek egymással - csak az igen hagyhatta el a szájukat -, utána pedig tíz percet kaptak a férfi cellájában, ahol rajtuk kívül még egy fennhangon visszaszámláló őr is tartózkodott.

Joseph Plunkett levele a börtönből Grace-hez, amelyben megkéri a kezét. Most a múzeumi részen látható. (További képek a levélre klikkelve!)

Utunk a nyugati szárnyban folytatódik, és ez a közeg sem sokkal szívderítőbb, mint Plunkették története: szűk, málló falú szürke folyosón lépkedünk. Baloldalon cellák sorakoznak, amelyek nem sokkal nagyobbak, mint egy átlagos magyar bérház fürdőszobája, de ha a kényszer úgy hozta, akár 3-4 embert is bezsúfoltak ide. A cellák zárva vannak, de a kukucskálókon keresztül a látogató nagyjából képet tud alkotni magának a szörnyű körülményekről. Ha a valakinek nem lenne elegendő a fantáziája, vezetőnk gyorsan kisegíti: a falak mészkőből készültek, az ablakokon pedig nincs üveg, hogy a friss levegő átjárja a cellákat. Így akarták megelőzni a járványokat. "És emiatt pontosan ugyanolyan hideg és nedves volt itt is, mint amilyen Írország szokott lenni" - magyarázta a hölgy. Csak hatvan év elteltével alakították át zárhatóvá az ablakokat.

1815-re igazából már mindegy volt, hogy átjárja-e a szél a börtönt, vagy nem: akkora lett a túlzsúfoltság, hogy 200 cellára több mint 9 ezer rab jutott. A rabok a folyosókon is aludtak, a gyerekek és a női fogvatartottak pedig nem voltak elkülönítve. (A legfiatalabb fogoly ötéves volt, a kicsik rendszerint apró tolvajlásokért kerültek börtönbe, bent pedig ugyanúgy kezelték őket, mint a felnőtteket). A 19. században viszont volt jó néhány év - például az 1845-ben kezdődő négyéves nagy éhínség időszaka, melynek következtében több mint másfélmillió ember halt meg Írországban -, amikor mégis jobban megérte bekerülni ide, mint kint élvezni a szabadságot: a börtönben ugyanis legalább biztosítva volt a napi kétszeri étkezés.

A hatvanas évektől emlékhely és múzeum az egykori börtön (Kattintson!)

Az újonnan érkezőket a következőkkel szerelték fel: egy vékony gyapjútakaró, egy Biblia és egy gyertya. A gyertya egyszerre volt fény- és hőforrás, a raboknak pedig két hétre be kellett osztaniuk, ennyi idő múlva kapták meg ugyanis a következőt. Angol vagy bármilyen más vécé tervezésével nem sokat vesződtek az építészek: cellánként egy-egy fadoboz állt a rabok rendelkezésére.

1840-ben tűz ütött ki a börtönben, és az ezután elkészült újabb szárnyat már tágasabbra építették: háromszintes a következő részleg, a cellákba rácsos hidak vezetnek, az őrök így át tudtak látni a szintek között. Az ír történelem több jelentős hőse mellett itt tartották fogva az 1916-os húsvéti felkelés felkelőit, néhány ajtó fölött hazafiak neve díszeleg, vezetőnk is részletesen kitér történetükre.

Filmek és videoklipek helyszíne

Eközben spanyol turistapár fotózza egymást az egyik cella előtt, majd kanyargós lépcsőkön jutunk a börtönmúzeum legnagyobb attrakciójába, a teljesen felújított viktoriánus keleti szárnyba. Méreteinél fogva lenyűgöző, félbevágott kapszula alakú, háromemeletes terembe lépünk, amely a tetején lévő hatalmas ablakokból kapja a fényt. Az építészek leleményének köszönhetően az őr a terem minden pontjáról rálátott a 96 cella ajtajára. A falak bézsszínűek, az ajtók zöldek. Itt már be lehet menni a cellákba, amelyek valamivel nagyobbak, mint az eddigiek, de a túlzsúfoltság itt sem volt kisebb, a rabok viszont már mindennap tisztálkodhattak. Ha a látogatónak borzongani támad kedve, magára zárhatja a cellát, az emeletekre viszont tilos felmenni.

Az emeletekre nem lehet felmenni (Kattintson a fotóra!)

A hatalmas tér a filmkészítőket is lenyűgözte: a csarnok nagyságú terem több mint száz filmben feltűnik; egyebek mellett Az apám nevében és az eredeti Az olasz munka című filmben. Dublin házizenekara, a U2 pedig itt vette fel Celebration című videóklipjét.

Vezetőnk érdekességképpen még elmondja, hogy a börtön történetében egyedül az 1922-23 között tartó ír polgárháború idején szolgáltak ír őrök, amúgy angolok figyelték a rabokat. Az őrökről illetve a rab-őr kapcsolatról elég kevés szó esik, ez talán a börtön egyetlen hiányossága. Valamivel többet elárul erről - és más érdekes részletekről - a börtöntúrát kiegészítő háromszintes múzeum, ahol egyebek mellett személyes tárgyak és a halálra ítéltek szívszorító búcsúlevelei is megtekinthetők. Mindenképp érdemes rászánni plusz egy órát.

De ezelőtt hátravan még utolsó állomásunk, az 1916-os kivégzéseknek helyet adó, minden oldalról hatalmas falakkal körbekerített udvar, ahol 14 ember lelte halálát. Az udvar most üres, a fal mellett egy ír zászló lobog, az egyik tövében kereszt emlékezik a kivégzettekre; összesen több mint 140 embert akasztottak fel a börtön falai között. Néhány perccel később egy vaskos ajtó előtt aztán a vezetés ugyanolyan ír humorral zárul, mint amilyennel indult: "Ha maradtak kérdéseik, pár percig még a rendelkezésükre állok, amennyiben nincsenek, arra találják a menekülés útját."

Minden hónap első szerdáján a belépés és a vezetés ingyenes!