A férj hetente más asszonynál alszik

A kavalkád elképesztő volt: tuareg, fulani állattenyésztők, bella nomádok, rengeteg kecske, birka, marha, szamár, teve. Burkina Fasóban, a világ egyik legszegényebb országában jártunk, ahol a királyok legfőbb gondja az áldozati állatok beszerzése. Ha nincs elég áldozat, nem lesz elég eső, ha pedig nincs elég eső, éheznek az emberek.

Burkina Faso viszonylag felfedezetlen még az utazók körében, pedig már a főváros neve is sokat ígérő: Ouagadougou (ejtsd: vagadugu). Az ország korábban Felső-Volta néven volt ismert, 1984-ben kapta új, egzotikus nevét, melynek jelentése: becsületes emberek országa. Az országot járva igen változatos tájakon utazhatunk a sivatagtól a különös atmoszférájú köves fennsíkon át a zöldellő hegyekig, de a népesség még a tájnál is sokszínűbb, mintegy hatvan népcsoport él itt. A legizgalmasabb látnivaló a világ egyik legfantasztikusabb piaca Gorom-Goromban.

Burkina Faso jóval szegényebb, mint Togo vagy Benin , ahonnan ide érkeztünk. A hivatalos adatok szerint ez a világ egyik legalacsonyabb GDP-vel rendelkező országa. De a statisztikák ismerete nélkül is hamar nyilvánvaló lett, mennyire elmaradott vidéken járunk. Bár cukorkát, pénzérméket és golyóstollakat kunyeráló gyerekekkel a világ számos helyén találkoztam már, olyan kétségbeesett tekintetű kolduló apróságokat, mint itt, még soha nem láttam.

Lassan haladtunk az ország belseje felé. Az egyik településen engedélyt kértünk a közösség vezetőjétől, hogy körbesétálhassunk és megismerkedhessünk a lakókkal. Mint kiderült, a falu egyetlen családé. Errefelé poligámia van, a férfi feleségei mind egy-egy kis kunyhóban laknak a tanyaszerű településen. A férj hetente más-más asszonynál alszik, az éppen aktuális hálótársánál, aki ilyenkor az egész családra főz. A kunyhókat kerítéssel veszik körbe, így kívülről zárt közösséget alkotnak.

A férj hetente más-más asszonynál alszik (Kattintson a képre a galériáért!)

Bármerre jártunk, pillanatokon belül tömeg gyűlt körénk. Néha el sem tudtuk képzelni, honnan bukkantak elő, mintha minden homokdűne mögött tucatnyian rejtőztek volna. Ha nekiálltunk fényképezni, csak olaj volt a tűzre, a helyiek mind látni akarták magukat a fényképezőgép kijelzőjén. Akármilyen irányba mutatott a kamera, rögtön odaszaladtak, hogy benne legyenek a képben. Egészen szürreális volt, ilyet még sehol nem tapasztaltam, legalábbis nem ilyen mértékben.

Hosszú buszozás után jutottunk el az ország északi csücskébe, ahol mind a táj, mind az építészet, mind az emberek Malira emlékeztettek. Nem véletlen, hiszen a dogonok a 15-16. század környékén erről a vidékről vándoroltak át a Bandiagara-fennsíkra, ahol korábban én is meglátogattam őket . Kora este érkeztünk meg első táborhelyünkre, Baniba, ahol hagyományos agyagmecsetek vannak, melyeket Maliból érkezett mesteremberek építettek. Felmásztunk a legnagyobb tetejére, és onnan néztük a naplementét, végre csendben és nyugalomban.

Hagyományos agyagmecset (Kattintson a képre a galériáért!)

A nők dobolnak, a férfiak táncolnak

A dogon vidékről továbbutaztunk Gorom-Goromba, a kontinens egyik legnagyobb piacára, ahol csütörtökönként a Szahara színpompás kelméit viselő népcsoportok gyűlnek össze, hogy portékáikat árulják. A piac két régió találkozásánál fekszik, így a sivatagban és a szavannán élő törzsek egyaránt látogatják. A kavalkád elképesztő volt: tuareg, fulani állattenyésztők, bella nomádok, rengeteg kecske, birka, marha, szamár, teve.

Az állatpiacon kizárólag férfiak kötnek üzleteket, az asszonyok kelmékkel, fűszerekkel, állatbőrökkel, bogyókkal, konyhai edényekkel és számtalan egyéb árucikkel kereskednek. Az indigókék, neonsárga, vérvörös turbánok és köpönyegek, a nők hajfonatait díszítő gyöngyszemek és ezüstérmék varázslatos atmoszférát teremtettek.

A gorom-goromi piac (Kattintson a képre a galériáért!)

A kecskék nagyon murisak errefelé: deréktól lefelé barnák vagy feketék, deréktól felfelé pedig fehérek, így első pillantásra úgy néznek ki, mintha egy fél fehér és egy fél fekete kecskét összeragasztottak volna.

Egy kecske miatt konfliktusunk is támadt, ugyanis a helyi vezetőnk, aki szakács is volt egyben, nemes egyszerűséggel a dzsip tetejére kötözött egy kecskét, mondván, hogy lesznek helyek, ahol nem kapható hús, levágva pedig nem lehet eltartani az állatot a 35 fokos hőségben. Mi azonban nem tudtuk elviselni a kikötött, kétségbeesetten bégető, szenvedő állat látványát, és megkértük a sofőrt, azonnal engedje el. Nem igazán értette a szempontjainkat, de végül kénytelen-kelletlen leszedte a kimerült jószágot a kocsi tetejéről, és egy faluban eladta.

Mintha egy fél fehér és egy fél fekete kecskét összeragasztottak volna (Kattintson a képre a galériáért!)

Egy tuareg falu mellett táboroztunk le. Mint Maliban, itt is elbűvölten fotóztam a magas, büszke tartású, kék lepelbe öltözött tuareg férfiakat. Jókat beszélgettünk a falu vezetőjével, és igencsak meglepődve hallottam, hogy március nyolcadika náluk is nőnap. A szakácsnak sikerült beszereznie a faluból egy gyöngytyúkot a vacsorához, így végül mégiscsak jól belakmároztunk. Elpilledve ültünk a tábortűz körül, amikor a helyiek tánccal leptek meg minket.

Itt épp fordítva van, mint általában: a nők dobolnak, míg a férfiak táncolnak. A tánc felér egy kemény testedzéssel: guggolásból felugrások követik egymást az orosz néptáncokra emlékeztető guggolásból rúgásokkal. A legjobban mégis azt élveztük, hogy láthatóan a helyiek sem csak azért csinálták, hogy elszórakoztassák az ide tévedt utazókat, hanem őszinte örömmel és jókedvvel.

Bár remélni sem mertem, hogy a sátorozás során lesz alkalmam zuhanyozni, a sofőrök nagyszerű mosdóalkalmatosságot varázsoltak nekünk: egy szerkentyű segítségével szabályozni lehetett a dzsip tetejéről lelógó nagy nylonzacskóban tárolt víz folyását, és még egy paravánt is állítottak az autó mellé, hogy meglegyen az intimitás. A nappali hőség után éjszaka nagyon hideg lett, két polárpulóverben és vastag gyapjúzokniban kellett aludnom a négyévszakos hálózsákban.

Másnap reggel aztán hamar kimelegedtem, amikor Oursi városa mellett, a tűző napon hatalmas homokdűnéket másztunk meg, hogy meglátogathassuk egy 10. századi kereskedőváros romjait. Hogy még nehezebb legyen a dolgunk, vagy száz gyerek eredt a nyomunkba, és fel-alá futkározva mellettünk hatalmas porfelhőt kavartak. A szállongó portól és az állandóan körülöttünk zsongó gyerekhadtól egyre inkább klausztrofóbiánk lett, alig vártuk, hogy megszabaduljunk.

Homokdűnemászás helyi gyerekek gyűrűjében (Kattintson a képre a galériáért!)

Ami a legnehezebb az uralkodásban

Körutunk legvidámabb találkozására Arabindában került sor, ahol egy igazi király, Maiga Belko fogadott minket. Fehér köpönyegben, napszemüvegben ült a kunyhója előtt, a vének tanácsának gyűrűjében. A király 42 falu ura, és nagyon közvetlen, barátságos ember. Kezet fogtunk, mindannyian bemutatkoztunk, és feltehettük kérdéseinket.

Itt nem a szellemekkel konzultálva választanak királyt, hanem a rang apáról fiúra öröklődik. Mindig a legidősebb fiúgyermek lesz a király, hacsak nem nagyon beteg. Érdeklődtünk, mi a legnehezebb az uralkodásban. Kicsit gondterhelten nézett maga elé, majd elmondta, hogy az esős évszak előtt állatáldozatokat kell bemutatni a szellemeknek a sok csapadékért, és a király dolga, hogy megvásárolja az ehhez szükséges állatokat.

Na mármost, ha nincs sok pénze, kevés állatot tud venni, és nem lesz elég eső, ez esetben pedig kevés a termés, és éheznek. Ez után ő fordult angol útitársaim felé, hogy mondják el, az ő királyuknak mi a fő gondja. Az angolok fejcsóválva felelték, hogy nem tudnak egy ilyen körülhatárolható problémát kiemelni, de általában gondot okoz az országukban, hogy ott szinte mindig esik az eső. Ezt az arabindai király irigykedve hallgatta.

Megtudtuk azt is, hogy szoros kapcsolatot tart a többi Burkina Fasó-i királlyal és az állami tisztségviselőkkel, akik gyakran kikérik a véleményét. A király maga is dolgozott az államigazgatásban egy ideig, de aztán inkább visszatért a falujába. Repülőn még nem ült, de nagyon szeretne, és ha választhatna, első útja Angliába vezetne. Megtudtuk, hogy nős, de a feleségének nincs különösebb szerepe az uralkodásban, azaz errefelé ismeretlen a "first lady" titulus.

Rögtön odaszaladtak, hogy benne legyenek a képben (Kattintson a képre a galériáért!)

Utazásunk végére értünk. A fővárosban, Ouagadougouban alig tettem le a csomagokat a szobában, már ugrottam is a szálloda úszómedencéjébe - néhány napos sátorozás után rettentően jól tud esni egy kis pancsolás. Ouagadougou nem tartogat különösebb látnivalókat, és amilyen békések és kedvesek az emberek vidéken, annyira agresszívek és barátságtalanok a fővárosban - de ez Afrika sok országában így van.

Összességében nehéz lenne kiemelni világklasszis turistalátványosságot az országban, de egyáltalán nem bántam meg, hogy ellátogattam a világnak ebbe a csücskébe. Burkina Faso is, mint számos afrikai ország, elsősorban a lakói miatt érdekes, és mivel igen kevés a turista, rengeteg alkalom kínálkozik a színes népcsoportokkal való találkozásra, barátkozásra.