Élet internet és tévé nélkül

Cabo Polonio Uruguay észak-keleti részén, az Atlanti-óceán partján, a brazil határtól alig hatvan kilométerre fekszik. Az útikönyvek úgy emlegetik, mint az egyetlen uruguayi települést áramellátás nélkül és limitált vezetékes vízzel. Egy hely, ahol az ember kivonulhat a technikai civilizációból. Jól hangzik, gondoltam, mindenképpen megér egy rövid látogatást. A nyári szezonban, február közepén indultam útnak.

A kis falu a külvilágtól viszonylag elzárt helyen fekszik az óceánba benyúló félszigeten. A legutolsó autóval elérhető ponttól, vagyis a betonút végétől számítva nyolc kilométert kellett megtenni egy homokdűnékkel és vadállatokkal teli nemzeti parkon keresztül, hogy elérhessük a települést. Három lehetőség közül választhattunk: gyaloglás, lovaglás vagy egy jó húszperces utazás emeletes, nyitott tetejű, szafarikon használt buszokkal. Mivel két tömött utazótáska volt nálunk, a kényelmesebb buszos megoldást választottunk oda-vissza fejenként 180 uruguayi pesóért (1800 Ft). Ez ugyan nem számít olcsónak, de a tetőn való utazás fenséges élménynek ígérkezett.

Emeletes buszok a turisták szállítására Forrás: Katona Rita

Amikor aztán megláttuk a szafaribuszokat, egy pillanatra elbizonytalanodtunk. Özönvíz előtti járgányok voltak, ráadásul legtöbbjüknél „az emeletet“ csak később eszkábálták rá a platóra, hogy minél több turistát lehessen egyszerre szállítani. Biztonságérzet tehát nulla, a kaland viszont annál nagyobb.

Homokdűnéken, kis tavakon és óriási sárgödrökön keresztül vezetett az utunk, néha az volt az érzésem, hogy mindjárt felborulunk, majd a következő pillanatban már attól féltem, hogy a motor mindjárt kileheli a lelkét. Sajnos igazam lett. Úgy tíz perc zötykölődés után a járgány megállt, és nem moccant többet. Az eset valószínűleg nem volt egyedi, mert a sofőr az Uruguayban megszokotthoz képest villámgyorsan reagált. Leszállította az utasokat, és megnyugtatott minket, hogy mindjárt érkezik a segítség.

A "mindjárt" a világnak ezen a részén tíz perctől kezdve akár órákat is jelenthet, de kellemes meglepetésemre ténylegesen tíz perc múlva érkezett egy üres busz, amely már ránézésre is jobbnak tűnt az előzőnél. Negyed óra múlva kiértünk a partra, ahonnan már látszott Cabo Polonio. Lélegzetelállítóan szép hely. Érintetlen, homokdűnékkel elzárt strandok, elhagyatott kis hajók, kevés ember.

Cabo Polonio egyik strandján Forrás: Katona Rita

Áram nélkül boldogulnak

A falut a 2011-es népszámlálás szerint 95-en lakják. Ez a szám valószínűleg nem lesz sokkal nagyobb a jövőben sem, mert a területet természeti adottságai miatt védetté nyilvánították. Nem lehet újabb házakat építeni, odavezető betonút sincs tervben, és a települést a központi áramellátó rendszerhez sem csatlakoztatják a közeljövőben. Tehát nincs áram. Néhány épület generátorral felszerelt, sőt napelemes házikókat is láttunk, de a legtöbben mégis áram nélkül boldogulnak.

A ház szó egyébként jelen esetben elég eufemisztikus kifejezés, Cabo Polonióban inkább csak összeeszkábált lakóalkalmatosságokról lehet beszélni, amelyeket gyakran színes rajzokkal díszítenek. Minden épület előtt láttunk viszont függőágyat, illetve egyes helyeken nagy hússütőket, amelyek az arrafelé igen kedvelt asadót, vagyis a társasági, szabad tűzön való sütögetést teszik lehetővé. Azt hiszem, ez egy áram-, vagyis tévé- és internetmentes településen igen gyakori program lehet.

Ház Cabo Polonióban Forrás: Katona Rita

Ugyan a településen tényleg nagyon kevesen laknak, napközben óránként vagy néha még gyakrabban érkeznek a tömött buszok a turistákkal. Ottjártamkor délután egy óra felé már szinte városias volt a hangulat, teljesen megteltek az utcának aligha nevezető utak. Az egyik helyen egy kisboltot fedeztem fel, ez volt a helyi szupermarket. Gyümölcs, zöldség, alkohol és pékáru is volt a kínálatban (persze nagyon borsos áron), sőt még hűtött dolgokat is lehetett kapni: egy fajta sört, pár üdítőt és tejterméket. A kis hűtő a bolt saját generátoráról működik, a tulajdonos nem kis büszkeségére.

Élet internet és tévé nélkül Forrás: Katona Rita

Cabo Polonióban nagyon sok hostel és étterem áll a turisták rendelkezésére. Egyes szállásokon van generátor, máshol viszont napi 20 dollárért teljes mértékben megtapasztalhatjuk a civilizációtól mentes életmódot. A hostelekben függőágyak, különböző játékok és könyvek várják az embert, és akadnak élőzenés bulik és utcai zenészek is.

„Decembertől februárig szinte alig van üres szobánk“– mesélte az egyik hosteltulajdonos. – „A világ minden részéből érkező turisták azért jönnek ide, hogy megtapasztalják a mi lassabb, ’primitívebb’ életünket, és élvezzék a természetet. Aztán pár nap elteltével sokan hanyatt-homlok menekülnek vissza a technológia világába.“ A hostelek persze még a szokásosnál is egyszerűbb felszereltséggel rendelkeznek, mivel az ember amúgy is inkább az óceánparti strandok, a természet és a hely különlegessége miatt, mintsem luxust keresve látogat Cabo Polonióba.

Hostel a kökorszaki faluban Forrás: Katona Rita

A gyönyörű strandokon kívül a világítótorony jelenti a település legfőbb látványosságát. A torony környékén legnagyobb ámulatomra kisebb-nagyobb oroszlánfóka-csoportok strandoltak: napoztak a köveken vagy fürödtek a vízben. Közvetlenül előttem körülbelül tizenöten voltak, de a parttól párszáz méterre lévő kis szigeteken nagy csoportokban üldögéltek. Vadon élnek ebben a régióban. A terület egyébként kerítéssel van körülzárva, mert az oroszlánfókák elég agresszívek tudnak lenni, de szerencsére ahhoz elég közel voltak, hogy jobban megnézhessem őket.

Strandolnak a fókák Forrás: Katona Rita

Mivel ezúttal csak egynapos kirándulást terveztem Cabo Polonióba, délután öt körül sorba álltam a visszainduló buszokhoz. Ez az időszak a legrosszabb, minden egyes járművet teletömnek turistával, úgy préselődtünk össze, mint a heringek. Itt már nem nagyon volt helye fényképezésnek, örültem, hogy egyáltalán feljutottam a megcélzott járatra. Némelyik busz nem indult el magától, ilyenkor az utazóközönségnek kellett aktivizálnia magát, és betolnia a járgányt. Viszont ezúttal sikerült lerobbanás nélkül abszolválnunk a húsz perces távot az aszfaltozott útig, ahol átszállhattunk a modern világba visszainduló montevideói buszra.

Azt hiszem, Cabo Polonio mindenképpen megér egy kirándulást, ha Uruguayban járunk. Talán ha még egyszer arra visz az utam, én is kivonulok pár napra a rohanó világból..