Úgy élveztük, mint a gyerekek

A Halong-öböl Vietnam legnagyobb látványossága, és talán nem túlzás, hogy az ott található közel kétezer mészkőszikla egész Délkelet-Ázsiában is az egyik leghíresebb látnivaló. Ott jártunk, hajón aludtunk, úszó falvat látogattunk, hegyet másztunk a dzsungelben, és kajakoztunk a sziklaszirtek között.

Remegő karral gépelem e sorokat. Izomlázam van. Nem vagyunk nagy kajakosok, a párom itt kajakozott életében először, én pedig harmadszor, most mégis nagyon rákaptunk. Ez nem is csoda: ilyen helyet nem mindennap járhat be az ember kajakkal. De kezdjük az elején!

Csak olcsón és okosan

Két hétre tábort vertünk Hanoiban, Vietnam fővárosában, hogy kipihenjük a világ körüli nászutunk fáradalmait, és egy helyben töltsük az ünnepeket. Innen szervezett út keretében mentünk át a Ha Long-öbölhöz, hosszas gondolkodás után végül három napra, amit nem bántunk meg.

A Halong-öböl szigeteit kajakkal érdemes felfedezni

Az egynapos túrát 25, a kétnaposat 40, a háromnaposat pedig 50 dollártól vesztegették. Mi végül a harmadik verzió mellett döntöttünk, mert a környék annyi látnivalót és kalandot ígért, hogy nem akartuk rövidre fogni. Ennyi pénzből otthon talán kétszer tudunk ketten egy jót vacsorázni egy étteremben, de itt ezért most három napig teljes ellátást kaptunk, és ebben az utazás, a vezető, a belépők és a szállás ára is benne volt.

Hozzá kell tenni, hogy most szezonon kívül vagyunk itt, és végigjártuk az utazási irodákat a legolcsóbb opcióért. Ahogy sejtettük, Hanoi központjában, a turistagettóban a legtöbb szervezőiroda ugyanazokat az utakat árulja, csak máshogy becsomagolva és beárazva. Utastársaink különböző irodákon át, különböző árakon fizettek elő ugyanerre az útra. Azon persze jobban meglepődtünk volna, ha ezek a dolgok itt nem így mennének.

Első nap a szállónk előtt összeszedett minket a vezetőnk, Kim, aki most is, mint azután minden alkalommal, így kezdte a mondandóját (még ha csak srácok voltunk is a színen): "Excuse me, Ladies and Gentlemen...". Mindezt nagyon érdekesen hangsúlyozva tette. A vietnami beszédben hét tónus van, előfordulhat, hogy a mi fülünknek ugyanúgy hangzó szónak hét különböző hanglejtéssel hét teljesen különböző jelentése is lehet. Kim ezt vitte át az angolba, így aztán kellett néha gondolkodnunk kicsit, mit is akar nekünk valójában mondani. Persze ez csak hozzátett az élményhez, mint annyi minden más is.

Miután fél órát keringtünk a kisbusszal a többi utast felszedni Hanoi hárommillió motorkerékpárja között, végre elindultunk, és elhagytuk a hat és fél milliós főváros forgatagát. A háromórásnak mondott 150 km-es útból Ha Longig lett aztán négy és fél óra is, de ezen sem akadtunk fenn. Hozzászoktunk, hogy az ilyesmi Ázsiában teljesen normális.

A hajó, amelyre felszálltunk, nagyon kellemes csalódás volt. Mint egy kis úszó szálloda: volt egy éttermi része, volt tetőterasz és fürdőszobás szobák. Szerencsére utastársainknak nem volt akkora étvágyuk, mint nekünk, mert különben itt most kapna az út egy rossz pontot: a friss tengeri ételek ugyan finomak voltak nagyon, de nem elég bőségesek. Az is igaz, hogy ebben a két hétben hízókúrán vagyunk (ehhez a karácsony is jól jött), mert a sok bringázás alatt (Budapest - Hanoi 12 839 kilométer) elvesztettük a tartalékainkat, és ezt az ilyen pihenők alatt mindig próbáljuk visszaszerezni. Hála a kis étvágyú útitársainknak, eddig még egyetlen étkezéskor sem maradtunk éhen, de ez tényleg csak rajtuk múlott - és hogy volt arcunk elkérni a tálakról a maradékot, mielőtt kidobták volna a halaknak.

A szikla gyomra és az úszó falu

Az első délután két helyen állt meg a hajónk, a Thieng Cung barlangnál és egy úszó falunál. A barlang mólójánál már egy csomó hajó tolongott, meg kellett megvárni, míg helyet kaptunk, és ki tudtunk kötni. Ezután egy lépcsőn felmásztunk a tengerből kitüremkedő hatalmas mészkőszikla oldalára, majd be a belsejébe. Bent cseppkövekkel csordultig teli óriási termeken sétálhattuk keresztül, az egész olyan volt, mint egy színes mesevilág - mert hogy különböző színű lámpákkal világították meg a rengeteg cseppkövet. Jártam már néhány barlangban Európában, de ekkora és ilyen gyönyörű termeket még sehol nem láttam.

A Thieng Cung barlang belsejében

Ezt a barlangot egyébként csak 1993-ban fedezték fel, tehát nincs még húsz éve, hogy először ide ember betette a lábát. A vezetőnk elbeszélése alapján egy halász eredt egy majom után a sziget szikláin, amikor rálelt a barlang egyik bejáratára. Jelentette a hatóságoknak, hogy mit talált, mire azok kérdőre vonták, hogy mit akart attól a majomtól!?

A kijárat a barlangból egy másik mólóhoz vezetett minket, ahol már várt ránk a hajónk. Innen az úszó faluhoz mentünk, ahol mi Zitával már nagyon vártuk a beígért kajakozást. Mint megtudtuk, ez csak egy fakultatív lehetőség volt itt, és nem egy óránk volt rá, ahogy az előző nap elénk rakott prospektusok ígérték, hanem csak fél óránk, és az is vezető nélkül. Na, ezen már kicsit felmérgesedtünk, de azért a kedvünket elrontani nem hagytuk, gyorsan beszálltunk egy páros kajakba, és mentünk ki a nyílt vízre.

Nehezen tudom leírni, milyen érzés volt a sziklaóriások között a vízen saját erőnkből körbejárni ezeket a csodákat. Áradozás helyett inkább elmesélem, merre jártunk: első dolgunk volt, hogy átkeltünk egy szikla alatti hasadékban a kajakkal. Ez a szikla az egyik jelképe a 1994-ben a világörökség részének nyilvánított Ha Long-öbölnek, ezzel egyben az ország egyik jelképe és büszkesége is. Ezt már csak az is jól mutatja, hogy a 200 ezer dongos vietnami bankjegyen ez a szikla látható.

Bal oldalt az úszó falu, jobb oldalt a távolban a kis sziklatömb, amely alatt apály idején át lehet kelni kajakkal

Az UNESCO által adott címre egyébként tényleg nagyon büszkék itt, mert a barlang szigetén erről még egy táblát is állítottak a sziklába, sőt, még a lépcsők betonkorlátjának alakjában is ezt az ikont felfedeztük fel. A szikla után fordultunk a kajakkal, és megnéztünk néhány magasabb sziklafalat közelről, majd az úszó falu felé vettük az irányt.

Itt tényleg a vízre épített úszó mólokon élnek az emberek, javarészt halászok és a turizmus miatt idetelepült árusok és boltosok. Egy idősebb néni például egy mindenféle zöldségekkel, hallal és néhány nyugati, csomagolt termékkel is megrakott csónakból árulta ezeket a portékákat.

Az úszó faluban csónakból árulnak a boltosok

Érdekes volt megfigyelni, hogy ahogy mindenki más is ezen a helyen, ő is úgy evezett, hogy az evezőket nem maga felé húzta, ahogy mi szoktuk, hanem tolta. Ez olyan szempontból logikus, hogy így nem háttal ül az evező a menetiránynak, hanem látja, hogy merre halad. Maguk a csónakok is érdekesek voltak: a testük egy favázra kifeszített, favesszőkből szőtt anyag volt, amit kívülről bevontak kátránnyal, hogy ellenálljon a víznek.

A falu olyannyira élő volt, hogy még háziállatok is voltak, több kutyát is láttunk. Közülük az egyik szerencsétlenül járt eb éppen egy kikötött csónakról próbált visszajutni valahogy a mólóra, de az túl messze volt. Bár most, hogy így jobban belegondolok, lehet, hogy az a kutya menekülni próbált. Itt Vietnamban ugyanis teljesen általános, hogy az emberek kutyahúst esznek. Ezt mi még nem próbáltuk ki, és nem is tudom, hogy ki akarjuk-e egyáltalán.

Rozsdás kilátón a dzsungel felett

Az este csöndes volt. Szerencsétlenségünkre a hajón a motorház feletti szobát kaptuk meg, ezért először azt gondoltuk, hogy nehezen fog menni így a nagy zúgásban az alvás, de végül 11-kor lekapcsolták a generátort. Kialudt minden fény a hajón, és eltűnt a konnektorokból az áram, ami vissza sem jött reggel 6-ig. Így utólag már azt mondom, ez így volt tökéletes, mert így aludni is tudtunk, és pont fel tudtuk tölteni az akkumulátorainkat a fényképezőgéphez.

Mert volt mit fotózni ezen a napon is. A reggeli után kikötöttünk a Cát Ba sziget északi részén, majd buszra szálltunk. A sziget 22 kilométer hosszú, és egy főút szeli ketté északról dél felé, ebből a kikötőből indulva a sziget túloldalán lévő Cát Ba településig. Mi fél távnál álltunk meg, egy kis trekkingre, vagyis túrára a nemzeti park területén.

A sziget közepén lévő rozsdás kilátón állva

A 225 méter magas Ngu Lam nevű mészkőmonstrumra másztunk fel. Gyönyörű, liánokkal és a jellegzetes, éles, szúrós sziklákkal teli sűrű erdőben haladtunk. A minket követő nemzetközi turistasereget pedig megnyugtattam, hogy csak saját felelősségre kövessenek, mert fogalmam sincs, hol vagyunk, és hogy merre megy az út a toronyhoz. Persze az ösvény, ahogy azt sejtettem, a hegytetőn álló toronyhoz vitt minket. A kilátást odafentről a szürke, ködös idő miatt nem nagyon lehetett élvezni, de ez nem szegte a kedvünket egy cseppet sem, épp elég gyönyörű volt maga az út fölfelé. Az utazásunk már arra is megtanított minket, hogy teljes szívből tudjunk örülni annak, ami van, ami elérhető, és ne vágyakozzunk feleslegesen olyan után, ami nincs, vagy nem lehetséges. A kilátót félig megette már a rozsda, olyannyira, hogy fel sem lehetett menni a legtetejére. Egy ilyen tákolmányt bárhol Európában életveszélyesnek nyilvánítva lezártak volna már évek óta. De ez Vietnam.

A valóság izgalmasabb, mint a számítógépes játék

Mindezek után jött az egész ittlétünk fénypontja. Miután elfoglaltuk a szállásunkat egy Cát Ba-i szálló negyedik emeletén, és megebédeltünk, végre eljött a délután, vagyis a szabadfoglalkozás ideje. Látszik, hogy nem szoktunk hozzá Zitával a szervezett utak kötöttségeihez, mert ezt a délutánt már úgy vártuk, mint a gyermek az iskolában az órák közötti szünetet. Azonnal öltöztünk, bepakoltuk a fényképezőt, a GPS-t, egy fél váltás meleg ruhát, némi pénzt és csokoládét az egyik vízálló bringástáskába, és szaladtunk a kikötőbe kajakot bérelni. Nekem dupla öröm volt, hogy a feleségem is éppúgy lelkesedett ezért a vízi kalandért, mint én. 100 ezer dongért, vagyis 1100 forintért béreltünk egy páros kajakot, és fantasztikus élményeket szereztünk vele a vízen.

Átkajakozni lakatlan szigetekre és azok partjain körülnézni hatalmas élmény volt

Olyan volt, mint kerékpározni, csak egy teljesen új világban. Szabadok voltunk itt is, bizonyos értelemben még szabadabbak is, hiszen a vízen - ameddig az tartott - bármerre szabadon evezhettünk. És volt hová evezni. Volt, hogy kikötöttünk egy szigeten a sziklaszirt mellett a homokpadon, volt, hogy behúzódtunk a víz által kivájt sziklafal hasadékába, átkeltünk egy sekély lagúnán, ahol a korallokkal teli meder majdhogynem a kajakunk alját súrolta... És még sorolhatnám, de nem az a lényeg, hogy hányféle helyen jártunk, hanem, hogy úgy élveztük, mint a gyerekek, akik felfedeznek egy új világot.

Számomra különösen romantikus volt az egész, mert úti célnak egy Monkey Island (Majom-sziget) nevű szigetet néztünk ki. Gyerekkorom egyik legemlékezetesebb számítógépes kalandjátéka viselt azonos címet. De ez most nem játék volt, hanem a való élet. Biciklivel jöttünk el idáig másfél év alatt, és piszkosul élvezzük, hogy itt vagyunk. A pályáknak és a küldetésünknek csak a saját elménk és képzeletünk szab határt, a felbontás és a grafika fenomenális, és minden nap tartogat valami új felfedezni valót: a játékmenet megunhatatlan. Életünk pedig csak egy van itt a valóságban, de ha bátrak vagyunk, ez a tény csak tovább motivál, mintsem hogy visszatartson bármi jótól is.

Közel kétezer sziklaszirt várt ránk Cát Ba szigete körül

Miközben eveztünk, mellettünk néha apró halak rajai ugráltak ki a vízből. Ahogy közelebb értünk a többinél sokkal nagyobb Majom-szigethez, feltűnt néhány nagyobb testű madár is az égen. Zsákmányra lesve köröztek a víz felett, majd egy kellő pillanatban mélyrepülésbe kezdtek, amiből legtöbbször valamilyen apró hallal a karmuk között tértek vissza az égbe. Örültünk, hogy a csendes, apró kajakkal vagyunk kint a vízen, mert így nemcsak, hogy a magunk urai voltunk, hanem részesei ezeknek az élményeknek. Nagyobb hajóból az ilyen apró csodák nem láthatók.

A Majom-szigetről azt hallottuk a helyiektől, hogy már nem élnek rajta majmok, de ez a tézis kicsivel az után megdőlt, hogy kikötöttünk az egyik homokos fövenyen. Itt bungalók is voltak, és odébb néhányan ültek a parton. Mint pár perc múlva kiderült, nyugati turisták voltak. Az angol anyanyelvű hölgyek egyszer csak ijedt sikoltozásba kezdtek, és mire mi odanéztünk, egy majom már a táskájukban turkált, ők pedig odébb menekülve rémülten nézték a távolból. Megragadtam egy követ és eldobtam a majom felé, mire az egykettőre elmenekült. Nem is értem, ez nekik hogyan nem jutott elsőre eszükbe, de ez most mindegy. Sőt, igazából így jó, hogy sikoltoztak, mert különben nem fedeztük volna fel a majmokat. Szóval élnek még itt a szigeten, ráadásul - mint sok másik helyen Ázsiában - még komiszak is, nem is kicsit!

A komisz kismajom a zsákmányát majszolja a Majom-szigeten

Visszafelé még megfordultunk egy lagúnában, aztán kikötöttünk egy fövenyen, ami két sziklaszirtet kötött össze. Ezen a szakaszon csak néhány méter választotta el a két öblöt, itt átcipeltük a kajakot, hogy a túloldalt is evezhessünk. De nem szálltunk egyből vízre, előbb alaposan körbenéztünk a környéken. Felfedeztünk néhány igen érdekes sziklaalakzatot, néhány hasadékot, na és Zita megint behódolt a természet apró csodáinak: gyermeki csodálattal leste, kereste és találta meg a legszebb, legérdekesebb kagyló-, csiga- és koralldarabokat a parton.

Ahogy Zita mondja: A nagy csodák a sziklahasadékokban bújnak meg

Ez a néhány nap mindenképpen emlékezetes marad a világ körüli nászutunkból. Ezt annak ellenére így gondoljuk, hogy - amint az a képeken is látható - az idő nem volt épp tökéletes. Épp csak pár percre sütött ki a nap délutánonként, különben felhős volt az ég. Ez az oka annak, hogy nem maradtunk itt tovább. Itt most tél van, és ideje dél felé indulnunk, melegebb éghajlatra, a "következő pályákra": januárban irány a bringákon Dél-Vietnam, majd Kambodzsa, aztán talán valamikor, valahol délebbre, Thaiföld szigetein újra élhetjük majd az ilyenfajta kalandokat. Most épp elég volt csak belekóstolni a világ efféle vízi csodáiba is.