Akkor minket most elraboltak?

Thaiföld ideális első úti cél kezdő hátizsákos turisták számára, ugyanis éppen eléggé harmadik világbeli ahhoz, hogy izgalmas legyen, viszont pont annyira fejlett, hogy az embert ne sokkolják a nyugatitól eltérő hétköznapok. A lehúzási módszerek ugyan kifinomultak, de többnyire veszélytelenek.

"Akkor minket most elraboltak?" - tette fel a kérdést útitársam, akivel életünkben először voltunk Európán kívül. Utólag nyilvánvaló, hogy csak egy hosszúra nyúlt és rendkívül amatőr módon kivitelezett lehúzási kísérletnek voltunk szenvedő alanyai. Az viszont tény, hogy ekkor már négy órája dekkoltunk akaratunkon kívül egy ismeretlen városban, és már a második kifőzdében próbáltak túlárazott étellel és még drágább buszjegyek kínálgatásával némi pénzt kicsikarni belőlünk.

Get off da bácc

Az egész úgy kezdődött, hogy siettünk. Olcsón, kevés megállóval akartunk eljutni Samuiról Phuketre, és úgy gondoltuk, nem bízzuk magunkat a helyi volánra - amely néha platós terepjárókkal oldja meg a személyszállítást -, inkább bemegyünk egy utazási irodába, ott veszünk jegyet, ahogy ezt minden turista teszi. Kiderült, hibát követtünk el.

Másnap már az gyanús volt, hogy a déli területek kapujának számító Surat Thani városa helyett - ahová a hajójegyünk szólt - a közeli Don Sak kikötőjében tették partra a turistákat. Ezután válogatás nélkül terelték fel az embereket a parkolóban álló buszokra. Húsz perc alatt átgurultunk Surat Thaniba, ahol viszont letértünk a főútról, és befordultunk egy düledező tanya udvarára. Itt rosszul öltözött thai férfiak szálltak fel a járműre, és a vietnami háborús filmekből ismerős módon kezdtek parancsokat osztogatni: ebribádi, get off da bácc, ná, azaz azonnal húzzon lefelé mindenki. Újabb, az előzőnél jóval rosszabb állapotban lévő buszokra ültették át a hajónyi mennyiségű embertömeget.

Messze még a cél, Phuket strandja

Elindultunk, ahány busz, annyiféle irányba, majd húsz perc után ismét megálltunk. Kiderült, hogy egy állítólagos csatlakozást kell megvárnunk, ami majd csak egy óra múlva jön, de szerencsére éppen van a közelben egy étterem, ahol akár ebédelhetünk is. Nem kívántunk élni a lehetőséggel, inkább boltot kerestünk.

Nem sokkal később egy idősebb, jól öltözött úr tűnt fel a várakozó turisták között. Az azonnali továbbutazás lehetőségét kínálta, potom 300-400 bahtért (egy baht körülbelül 8 forintnak felel meg). Ezt az ajánlatot is visszautasítottuk, mondván, hogy mi már kifizettük az út 1200 bahtos árát. Még akkor is dacosan nemet mondtunk, amikor valóban elkezdtek szállingózni a kisbuszok az érvek súlya alatt megtörő utasokért. Az amerikaiak és a franciák továbbmentek, jellemzően velünk együtt csak néhány kelet-európai csapat maradt ülve.

Végül, mintegy kétórányi várakozás után jött értünk is egy furgon, de csak egy újabb étteremig jutottunk, ahol kezdődött az egész elölről. A helyzetet végül az mentette meg, hogy felhívtuk a bangkoki magyar konzulátust - az útikönyv által ajánlott thai turistarendőrségen ugyanis nem vették fel a telefont. A telefonba hadart, feldúltan előadott magyar nyelvű élménybeszámolóról valószínűleg azt hihették "vendéglátóink", hogy azonnali helikopteres légicsapást kértünk, mert az addig fölényes mosoly lefagyott az arcukról, és ők is vad telefonálgatásba kezdtek. Végül meg is jelent egy kisbusz, és innentől már valóban nem álltunk meg Phuketig.

Zubbonymutyi a királyi palotában

Ehhez képest a másik két esetünk sétagalopp volt, bár nem kevésbé szürreális. A bangkoki királyi palotába látogató vendégeknek be kell tartaniuk néhány szigorú öltözködési szabályt, ez pedig remek alkalmat kínál néhány egyenruhás alkalmazottnak némi mellékes megkeresésére.

A nőknek nem szabad az ujjatlan felsőből kivillanó vállukat kendővel takarni. Útitársam sajnos pont így öltözött aznap, tehát a kapuból visszafordítottak minket a bejárathoz, mert ott lehet - nem találok jobb szót - zubbonyt bérelni. Ez egy koszos, műszálas, ráadásul vastag ruhadarab, negyven fokos hőségben rettenetes viselet. Nem tehettünk mást, kértünk egyet 200 bahtért. A kapu átlépése után már senkit nem érdekeltek az öltözködési szabályok.

A királyi palota, a zubbonymutyi melegágya

A visszaváltás viszont nem volt egyszerű: egyszer sorba kellett állni a ruhatárnál. A zubbonyt visszaadtuk, az uniformist viselő ruhatáros hölgy aláírta az átvételi elismervényt, így a kasszához járulhattunk. Újabb sorban állás következett, amelynek végén kiderült, hogy a papíron nincs pecsét, ezért nem jár vissza a pénz. Mehetünk a ruhatárhoz reklamációra, ha gondoljuk. Gondoltuk. Újabb sorban állás, ugyanaz a hölgy, kérdések özöne: hol a zubbony, mire fel követelünk mi pecsétet, ha a ruhadarabot nem adjuk vissza, egyáltalán, ki vette magának a bátorságot, hogy helyette aláírja az átvételi elismervényt?

Mi tagadás, egy kicsit felemeltük a hangunkat, hogy a személyzet végül pecsételjen, majd visszafizesse a használhatatlan felső után járó bérleti díjat. Elnézve a nyugdíjas amerikai turistákat, sokan otthagyták a pénzt, nem kevés mellékes jövedelemhez juttatva a zubbonymutyiban részt vevő személyzetet.

Véget nem érő boltlátogatás

A királyi palotába egyébként eljutni sem volt egyszerű. Bangkokban rengeteg a turista, viszont a nyugaton megszokott "Ön itt áll" felirattal útbaigazító térképeket nem látni az utcán. Ezt használják ki a turistákra szakosodott hiénák: saját maguk raktak ki térképet néhány fára, villanyoszlopra, kerítésre a palotához vezető forgalmas út mentén. A gyakorlatlan külföldi azonnal megáll ezek előtt.

Hirtelen mellénk pattant egy segítőkész úr, elkezdett hevesen mutogatni a valószínűleg nem is Bangkokot ábrázoló térképen, majd néhány bizalomébresztő kérdés (honnan jöttünk, Európában hideg van-e ilyenkor) után hamar rátért a lényegre. Előadta, hogy állami ünnepség miatt a palota le van zárva, kívülről sem lehet megnézni, mert a katonaság egy kilométer sugarú körben hermetikusan lezárta a területet. Mire észbe kaptunk, már fékezett is mellettünk egy tuk-tuk, hogy kedvezményes városnézésre vigyen bennünket.

A tuktukok szívesen visznek városlátogatásra Bangkokban

Szerencsére ennek a trükknek már nem dőltünk be, mert minden útikönyv írja, hogy ilyenkor valójában véget nem érő boltlátogatás veszi kezdetét, amelynek során hamis órát, gyémántot, egyéb vackokat próbálnak rásózni az emberre.

Mindezek után ajánlhatjuk-e jó szívvel a Thaiföldi nyaralást? A válasz egyértelműen igen, több okból is. Az első rögtön az, hogy az ország tényleg gyönyörű: két percnyi szemlélődés az Angthong nemzeti park kilátóján feledtet minden apró bosszúságot.

A másik, hogy a két pehelykönnyű és egy középsúlyos lehúzási kísérlet a két hét alatt egyáltalán nem számít soknak. Főleg akkor tűnik vállalhatónak ez az arány, ha az ember lát egy-két nyomornegyedet, vagy beszél a motorkölcsönzéssel foglalkozó 30 éves nővel, aki a hét minden napján reggel 9-től este 10-ig ül a robogók mellett, miközben van két gyereke, akiket a nagyszülők nevelnek. Az, hogy az ENSZ által megállapított szegénységi küszöb alatt él az ország lakosainak 14 százaléka, így válik kézzelfoghatóvá. A lehúzás ettől még lehúzás marad, bosszankodni lehet, de nem árt ezeket a tényeket is figyelembe venni, amikor az embert magával ragadnák az előítéletek.

A harmadik egy sokkal praktikusabb ok: kezdő utazók számára Thaiföld ideális kiképzőbázis. Ha a buszos eset mondjuk Pakisztánban vagy Kolumbiában történik, valószínűleg nem ér ilyen fájdalommentes véget a történet. Mi most Thaiföldön, egy békés, gyönyörű tengerpartokkal, izgalmas dzsungelekkel gazdagon megáldott, mindeközben szerethetően szürreális országban megtanultuk, hogy legközelebb nem fizetünk előre, hanem szépen beállunk a helybéliek mögé a sorba a buszállomáson. Ki is próbáltuk, mikor Ayutthaya, Thaiföld ősi fővárosa felé vettük az irányt. Működik a dolog.