Ránk fogta a köpőcsövét

A Malajziában töltött másfél hónapunk alatt a legizgalmasabb négy nap az volt, amikor kitérőt tettünk a híres Cameron Highlands hegyvidékre. A terület onnan kapta a nevét, hogy az első nyugati embert, aki itt járt, Sir William Cameronnak hívták. 1885-ben ő térképezte fel először a vidéket, pár évre rá pedig megérkeztek az indiai teaültetvényesek.

Mivel a hegyek itt könnyen elérhetik a 2000 méteres magasságot, az éghajlat jóval enyhébb, mint odalent, a tengerszint környékén, ahol az európai ember számára egész évben gondot okoz a hőség és a páratartalom. Ezért aztán az angol telepeseknek hamar közkedvelt tartózkodási helye lett a "Camerons", amely mára Malajzia egyik legfőbb látnivalójává vált. Mi sem akartunk kimaradni a jóból, úgyhogy Ipoh városában könnyített málhát szereltünk a biciklikre (egy-egy táskát a négy helyett), és nekivágtunk a híres hegyvidéknek.

Fellegek között bicikliztünk

Még el sem kezdődött az emelkedő, máris meg kellett állnunk Ipoh határában, mert az út mentén egy olyan templom látványa tárult elénk, amely mellett egyszerűen nem tudtunk csak úgy elmenni. A buddhista Sam Poh Tongot barlangtemplomnak is szokták nevezni, mivel egy hatalmas sziklafal aljába építették.

A Sam Poh Tong kínai buddhista barlangtemplomnál (Kattinson a képre a galériáért!) Forrás: Harkányi Árpád

Nem volt könnyű felkapaszkodni 1500 méterre, főleg, hogy az Ipohtól induló, nemrég épült út szinte autópálya-szélességű volt, így nem sok árnyékot találtunk rajta. Hát, mit mondjak, forró trópusi éghajlaton fölfelé tekerni, ráadásul fekvőkerékpáron, kitéve a tűző napnak - ez olyasvalami, amit még az ellenségeimnek se kívánnék, ha lennének. Hogy végül mégis legyőztük magunkat, azt többek között annak köszönhettük, hogy amikor megálltunk szusszanni, és megünnepelni a Budapesttől idáig kerékpáron megtett 17 ezer kilométerünket, megjelent mögöttünk egy házaspár motoron. Kiderült, hogy ők is nagyon szeretnek kerékpározni, tandemmel szoktak túrázni. Kaptunk tőlük vizet és banánt, épp jókor jött, mert már jócskán kifogytunk a folyadékból. Hiába vettünk fel vizet a lenti forrásoknál, nem gondoltuk, hogy ilyen sokáig tart majd a fölfelé menet.

Ahogy haladtunk fölfelé, egyre hűvösebb lett, és hamarosan egész más kihívások elé kellett néznünk. Szakadni kezdett az eső. Behúzódtunk a legelső útszéli vendéglősátor alá, hogy kivárjuk a zuhé végét, és - láss csodát - gyönyörű napsütésben tekerhettünk tovább. Ekkor már 1300 méter felett jártunk, úgyhogy a hőség többé nem okozott gondot. Felhők bújtak ki a szemközti őserdő völgyei közül, és mi tényleg a fellegek között éreztük magunkat.

A kilátás eső után az új útról (Kattinson a képre a galériáért!) Forrás: Harkányi Árpád

A hágóba még elkísértek minket a nap utolsó sugarai, majd hatalmas felirat üdvözölt a hegyoldalban. Megérkezünk a Cameron Highlandsre. Aznap már nem jutottunk el kitűzött célunkhoz, Tanah Ratába. Két településsel előbb szálltunk meg, ahol hatalmas fóliasátrak takarták a tájat, mivel itt van az ország epertermesztésének központja. Este már azt hittük, éhen maradunk, amikor a főúthoz kisétálva találtunk egy nagyon kellemes indiai éttermet.

Malajzia lakosságának 70 százaléka maláj, 25 százaléka kínai és 5 százaléka indiai. Utóbbi csoport előszeretettel nyit éttermeket szerte az országban, és meg kell hagyni, valóban autentikus íz- és hangulatvilágot tudnak teremteni. Aki szereti az indiai gasztronómiát, viszont nem kedveli az Indiával járó káoszt, koszt, zsivajt és mocskot, annak meleg szívvel ajánljuk Malajziát. És akkor még a kínai és a maláj finomságokról nem is beszéltünk.

Valóban autentikus indiai éttermekből nincs hiány Malajziában (Kattinson a képre a galériáért!) Forrás: Harkányi Árpád

Pillangófarm

Másnap mintegy félnapi tekerés után érkeztünk meg Tanah Ratába. Szükségünk is volt egy kis pihenésre, mivel gyalogtúrát terveztünk a következő napra. De előbb még Brinchangban ellátogattunk az egyik pillangófarmra, amely az út menti epercentrumok között rejtőzött. Feleségemmel mindketten szeretjük nézegetni és lefotózni a természet apró csodáit, ezért nagyszerű két órát töltöttünk a farmon. Nemcsak pillangókról, hanem sárkánygyíkokról, teknősökről, sőt a húsevő növényről, a kancsókáról is nagyszerű fényképeket készítettünk.

Kedvenc, vicces kinézetű állataink a pillangófarmon, Bringchangban (Kattinson a képre a galériáért!) Forrás: Harkányi Árpád

Ezután következett az igazi nagy kaland: gyalogtúra a dzsungelben. Ezt a feleségemnek a bicikli hatékonyabb pedálozásához tervezett, fémstoplis SPD-cipőben kellett végigjárnia, ugyanis elfelejtettem átpakolni a táskánkba a túracipőjét. (Általában ő cipeli a gyógyszertárat és a matracokat, cserébe én viszem a túracipőket - hát az övé most lent maradt Ipohban.) Szerencsére nem kellett végigkopognia a gyalogtúránkat, ugyanis sűrű és nedves dzsungelben vezetett az utunk. Köveket alig láttunk, sarat viszont annál többet. Az őserdő gyönyörű volt, szinte áthatolhatatlan, és nagyon sokszínű.

2000 méter magasságban ellepte a köd a dzsungelt (Kattinson a képre a galériáért!) Forrás: Harkányi Árpád

A fákat vastag moha borította, a tájat pedig 2000 méter magasság környékén egyszer csak ellepte a köd, amitől az egész még misztikusabbá vált. Pedig ez az önmozgó levél az amúgy csendes és mozdulatlan dzsungelben már amúgy is félelmetes volt számunkra:

Egyébként itt is fellelhető a híres raflézia, amelyet a helyiek a világ legnagyobb virágaként reklámoznak, és nem is hazudnak nagyot, mert a raflézia valóban képes egy méteresnél is nagyobbra nőni. Sajnos le kellett mondanunk az óriásvirág látványáról, mivel a felderítéséhez egy egész napos szervezett, dzsipes túrára kellett volna befizetnünk, amelynek ára meghaladta volna a teljes négy napra tervezett költségeinket. Ráadásul még csak nem is garantálták, hogy a busás összeg kifizetése után valóban rálelünk egy gigantikus virágra.

Teával az őserdő ellen?

Inkább nem kockáztattunk, helyette felmásztunk a 2031 méter magas Gunung Brinchang nevű csúcsra. Nagyon élveztük a túrát, csak aztán megint azon kaptuk magunkat, hogy valami őrültséget csinálunk. Két napja még tengerszinten voltunk, most meg kétezer méter magasan bóklászunk a dzsungel közepén, és gyökerekbe kapaszkodva próbálunk feljebb jutni a sárban. Lefelé aztán megtaláltuk az útikönyvek által is emlegetett Mossy Forest nevű, kiépített, korláttal, lépcsővel, fapallóval ellátott dzsungelsétányt, amelyen a rendes turisták szoktak közlekedni.

Egyébként az általunk választott ösvényen is jelölve voltak a nem kívánatos mellékutak, egy-egy fára pedig kis piros prizma volt szerelve, amely a helyes utat mutatta. De még ezek nélkül sem tévedtünk volna el, mert mások már jártak itt előttünk GPS-szel, és az ő útvonaluk fel volt töltve a nagyszerű opensource térképre, az OSM-re.

Boh teaültetvénye (Kattinson a képre a galériáért!) Forrás: Harkányi Árpád

A hegyről lefelé vezető út hasonlóan élménydús volt. Hamar kiértünk az erdő sűrűjéből a műút mentén elterülő teaültetvényekre. A végtelen teamezőkön permetező, leveleket vágó indiai munkások látványában volt valami varázslatos, ám nem hiszem, hogy ez vigasztalja azokat a növény- és állatfajokat, amelyek az eredetileg itt burjánzó őserdőt alkották. Persze tudom, hogy nincs jogom kritizálni az ittenieket, hiszen nálunk talán már egyáltalán nincsenek érintetlen erdők. Meg aztán, a túra végén, a Boh-teaültetvények látogatóközpontjában, miután végignéztük a teakészítés fázisait a gyárban, mi magunk is vásároltunk három apró csomag teát, hozzájárulva a teaültetvények létéhez, és a természetre mért minden negatív hatásához.

De ha még csak a teaültetvények okoznák itt a bajt! A Cameron Highlands komoly ökológiai kihívásokkal küzd, a "fejlődés" olyan gyorsan és olyan átgondolatlanul történt itt, hogy elég csak egy közepes felhőszakadás, és az utakat, településeket elönti az iszap, vagy maga alá temeti egy földcsuszamlás. A negyedik napon azt is megcsodálhattuk, miként szedi az iszapot a Tanah Rata alatti víztározó fenekéről egy uszályon lévő markoló. Az erdőirtások miatt a tó mára szinte teljesen feltöltődött iszappal.

Ne lőjön, inkább odaadjuk mindenünket

Hogy vidáman fejezzem be: a régi, keskenyebb út Tapah felé, amelyet visszafelé választottunk, talán a leggyönyörűbb volt az egész Cameron Highlands-túra alatt. Sokkal közelebb kerültünk a természethez, és útközben találkoztunk az őslakosokkal, vagyis a helyiek által aboriginaloknak hívott törzs tagjaival. Az egyik kanyar után ugyanis egy tisztás tűnt fel az út szélén, ahol kiszúrtuk, hogy érdekes események zajlanak, ezért lelassítottunk.

Az őslakos büszkén mutatja, hogy 20 méterről is telibe találta a macit (Kattinson a képre a galériáért!) Forrás: Harkányi Árpád

Egy félmeztelen, sötétebb bőrű férfi hosszú köpőcsővel állt a mezőn, amelyet egyenesen ránk irányított. Megálltunk, feltettük a kezünket, és angolul kértük, hogy ne lőjön, inkább odaadjuk mindenünket, vigyék a bringákat, csak minket hagyjanak meg. Erre ő nevetni kezdett, és szintén angolul azt válaszolta, nem kell a ronda biciklink.

Ebben a pillanatban egy apró, nyílszerű fadarab csattant a mellettünk felállított céltáblán, amelyre egy maci volt kifeszítve. Sikerült éppen a céltábla mellett leparkolnunk. Ezután félmeztelen emberünk átnyújtotta kipróbálásra a köpőcsövét egy nagydarab nyugati turistának, úgyhogy jobbnak láttuk, ha odébbállunk. Sajnos ennél többet nem sikerült megtudnunk az őslakosokról, pedig lejjebb elhajtottunk egy településük mellett, ahol az asszonyok nejlonhálókkal lepkékre vadásztak.

A túrát egy gigantikus vízesés meglátogatásával és egy Tapahban elköltött ebéddel zártuk. Csirke satayt ettünk, vagyis apró farudacskákon grillezett húsdarabokat, fűszeres, mogyorós szószban forgatva, összefőzött, kocka alakúra formázott rizzsel, amelyet szintén bele tudtunk mártogatni a finom szószba. Innen már csak 50 kilométert kellett tekernünk vissza Ipohba, hogy bezáruljon ez az összesen négy napig tartó, 210 kilométeres kör. Megérte a kitérő.