Svédasztalos merülés a Nagy-korallzátonynál

Cairns nem tartozik a világ legismertebb városai közé. Nincsenek híres múzeumai, jelképpé vált kultikus épületei, mégis több százezer ember dönt úgy évről évre, hogy ellátogat erre az észak-ausztráliai településre. Hogy miért? Mert ez a természet egyik legnagyszerűbb csodájának, a Nagy-korallzátonynak a kapuja.

Ausztrál utunk megszervezését profikra bíztuk. Annyit mondtunk csak, hogy feltétlenül meg szeretnénk nézni Melbourne-t, Sydney-t, Ulurut és persze a Nagy-korallzátonyt, amit bűn kihagyni, ha az ember eljut olyan messzire, mint Ausztrália, a részleteket pedig az irodára bíztuk. Pár nap várakozás után megkaptuk az első ajánlatot, amely tökéletesnek tűnt. Csak egy dolgot nem értettünk, hogy miért akarnak minket Cairnsbe küldeni, amikor még soha nem hallottunk róla.

Másodpercek alatt rákerestünk a neten, és kiderült, hogy Cairns városa nem más, mint maga a Nagy-korallzátony. Vagyis annak a kapuja. A város egyébként nem csak a turisták, de az ausztrálok körében is igen közkedvelt üdülőhelynek számít. Korábban egyszerű halászfaluként működött, de a hirtelen jött népszerűség miatt az elmúlt harminc évben a lakossága rohamosan nőni kezdett. Jelenleg nagyjából 170 ezer fő lakja, akik többnyire az elmúlt időszakban költöztek ide. Régebben a meghatározó bevétel a környező földeken termesztett cukornádból származott, ma már teljes mértékben a turizmus tartja el a várost.

Multikulti piac Forrás: Szatmári Ferenc

Megszámlálhatatlan utazásszervező cég működik, amelyek rengeteg, nagyjából hasonló programot kínálnak az ideérkező utazóknak. Érdemes előre tájékozódni, mert a bőség zavara tényleg gondot okozhat. A legtöbben búvárkodni jönnek, de az esőerdő közelsége miatt nagyon népszerűek az erre specializálódott utak is. Mi nem nagyon variáltunk, kértünk egyet ebből is, abból is.

Még idehaza rábukkantam egy irodára, melynek tulajdonosa magyar nevet viselt. Azonnal felvettük velük a kapcsolatot, váltottunk pár e-mailt és izgatottan vártuk a találkozást. Megérkezésünk után azonnal nyakunkba vettük a várost, és fel is kerestük őket. Egy fiatal srác állt a pult mögött, aki egy szót sem értett magyarul. Mindjárt érkezik a főnök, mondta, ő a magyar.

András, a tulaj 20 éve költözött Ausztráliába, idehaza egyébként tornász volt. Mára ő az egyik legnagyobb programszervező a városban. Röviden elbeszélgettünk, majd rátértünk a lényegre. A búvárkodáshoz olyan társaságot ajánlott, amelyik nem csak a zátony szélére visz el, ahol öt-hat másik hajó utasaival kell osztozni a látványon, hanem speciális engedélyekkel rendelkezik, így különleges helyekre is eljuthatunk velük.

A másik ajánlata egy laza stílusban szervezett esőerdő-kirándulás volt, amely egészen a Gyötrelem-fokig (Cape Tribulation) ért. Minibusszal, kötetlenebb, barátibb hangulatban. És jóval olcsóbban! Elbúcsúztunk, majd a voucherekkel a kezünkben elindultunk a városba.

Hőguta és medúzák ellen Forrás: Szatmári Ferenc

Cigit és pénzt követeltek

Annak ellenére, hogy elvileg holt szezon volt, a város elég nyüzsgőnek és kozmopolitának tűnt. Ez az időszak nem kedvez igazán a strandolóknak, mert ilyenkor rajzanak ki a medúzák a folyóból és a fürdést hatóságilag tiltják az óceánban. Hálóval elkerített területeken ugyan úszkálhatunk, de ezek mérete nem sokkal nagyobb, mint egy 50 méteres medencéé.

Sebaj, nem is emiatt jöttünk ide. András említette, hogy a központban működik egy városi fürdő, amely édesvízzel feltöltött, és minden kényelmi szempontnak megfelel, szóval ha fürdeni szeretnénk a hőségben, akkor erre is van lehetőség. Homokos parttal, tiszta, zöld fövennyel, fákkal körbevett, öltözőkkel, zuhanyzókkal és roston sütő standokkal felszerelt strand volt ez.

A nyilvános főzőhelyeknek nagy hagyománya van az országban. Sétautak mentén, parkokban használhatjuk őket, ahol elektromos rostlapokon süthetünk többnyire ingyen, vagy alig pár dollárért. Az üzletekben előre összeállított BBQ egységcsomagokat vehetünk húsokkal, köretekkel, szószokkal, eszközökkel, így aztán nem kell kilónyi holmit cipelni magunkkal a strandra vagy a kirándulásra.

Sajnos ezt nem tudtuk kipróbálni, mert a japán turisták az összeset lefoglalták. A hely egyébként pár méterrel az óceánpart felett fekszik, így a panoráma sem volt utolsó. A nap végén visszabuszoztunk a szállodába, amely ingyenes transzfert biztosított a hotel és a városközpont között. Úgy terveztük, hogy vacsora után körbejárjuk a környéket, de sajnos hemzsegett a részeg bennszülöttektől, így inkább visszasiettünk. Nem volt velük gond, de azért félelmetes volt, ahogy furcsa nyelvükön kiabáltak utánunk, és cigit meg pénzt követeltek.

Vízipaci aboriginal módra Forrás: Szatmári Ferenc

Ilyet csak búvárfilmekben láttam

Másnap korán keltünk, időre jött értünk a kisbusz, amely a város üres utcáin tekeregve sorra összeszedte a többi utastársunkat is. A kikötőnél megálltunk, a sofőr megmutatta, melyik ablaknál kapjuk meg a jegyünket, és elviharzott.

A katamarán terminál pontosan olyan rendszerben működött, mint egy reptéri check-in. Éppen csak a csomagtovábbító szalag hiányzott. Beszálláskor mindenkiről fotó készült, amit természetesen az út végén kinyomtatva, vagy CD-re írva megvásárolhattunk. A jegy ára magában foglalta a szállodai transzfert, a három merülést, az eszközöket (mi csak pipával merültünk), egy svédasztalos ebédet a hajón és egy uzsonnát. A képekért, biztonsági ruháért (medúzacsípés ellen) külön kellett fizetni, de erre senki se sajnálta a pénzt.

A zátonyig tartó út során kaptunk egy rövid oktatást arról, hogyan viselkedjünk, mire vigyázzunk, mire figyeljünk. Minden merülést egy őrszem figyelt a hajó tetejéről, szigorú létszámellenőrzéssel mehettünk csak a vízbe, és csak akkor indultunk tovább, ha mindenki lejelentkezett. Aláírtunk egy nyilatkozatot, hogy nem rongálunk, nem nyúlunk semmihez, hogy tudunk úszni, és hogy a saját felelősségünkre megyünk a vízbe.

Közben megkaptuk a lycrának nevezett védőruhát, a pipát, szemüveget és a békatalpakat. Megálltunk az első merülési ponton, elhangzott az engedélyt adó kürtszó, és mi berajzottunk a vízbe. Sütött a nap és nem fújt a szél. Borús, szeles időben sajnos romlanak a látási viszonyok, így nem meglepő, hogy mindenki a meteót figyelte a kijelzőkön.

Csalódott voltam, mert eleinte semmit se lehetett látni. Aztán sekélyebb lett a víz, és elém tárult a látvány. Ilyet eddig csak búvárfilmeken láttam. Képtelenség leírni azokat a színeket, formákat, amelyeket a korallok mutattak. Nem is tudtam, mire figyeljek igazán. Egyszerre akartam befogadni a látottakat, habzsolni, dúskálni a szépben, mert olyan intenzíven törtek elő a semmiből, hogy percek kellettek, mire felfogtam, hogy nem kell kapkodni, van időm bőven.

Búvár a Nagy-korallzátonynál Forrás: AFP/PNS

Tarka halak mindenhol, olyan volt az egész, mint amikor egy tengeri akvárium hirtelen megnő, és bekebelez. Azt vettem észre, hogy a Némó nyomában című mesében érzem magam, mert az összes ott szereplő hal körülöttem úszkált. Láttunk csíkos bohóchalakat, amint tengeri rózsában fürdőztek, zöld teknősöket és papagájhalakat, úszkáltunk bálványhalakkal, kék és sárga doktorhalakkal és olyan lényekkel, amelyeket addig még tévében sem láttam.

Fél óra elteltével megszólalt a kürt. Visszaúsztunk a hajóhoz, megszámoltak minket, és már indultunk is a következő merülési ponthoz. A forgatókönyv itt is ugyanaz volt. Ezen a helyen inkább a korallok látványa ejtett ámulatba, de ez semmit sem vett el az élményből.

A harmadik és egyben utolsó merülés speciális volt. Ide nem egyedül mentünk, hanem velünk jött az oktatónk is, aki „vezetett” túrát tartott a zátonyok között. Úgy ismerte a helyet, mint a tenyerét. Tudta, hol vannak a teknősök, tudta, hogy melyik korallban él a bohóchalcsalád. Vezetett, terelgetett minket, hogy az élmény mindenkinek felejthetetlen emlékké váljon.

Gyakran mondogatjuk, hogy ne csak nézz, láss is! Itt, a Nagy-korallzátonynál ez százszorosan igaz volt. Ha az ember csak a halakra fókuszál, akkor elsiklik a figyelme a korallok szépsége felett. A visszaútra már eléggé felerősödött a szél, a társaság többségét nagyon megviselték a nagy hullámok. Figyelemelterelésképpen a merülések alatt készült képeket nézhettük a kivetítőkön, amivel persze kedvet kaptunk a vásárláshoz is. Felírtunk a kiválasztott képek sorszámát egy papírra, megjelöltük az adathordozót, fizettünk, majd kiszállásnál átvettük a névre szóló csomagot.

Mint a búvárfilmekben Forrás: Szatmári Ferenc

Kemény volt a visszaút, de az élmény mindenért kárpótolt. A kikötőben már várt ránk a kisbusz. Visszamentünk a hotelbe és alig vártuk a másnapi túrát az esőerdőbe.

A gyötrelem foka

Korai kelés, a tegnapihoz hasonló forgatókönyv. Keringtünk a városban, összeszedtük a csapatot, majd elindultunk a Gyötrelem-fok felé, mely onnan kapta a nevét, hogy Cook kapitány az első útján nagyon megszenvedett itt a zátonyok közötti hajózással. Persze nem emiatt lett zarándokhely, ezért nem igazán utazna az ember sok idegennel összezárva egy kisbuszban. Ausztráliának ez a része, majdnem a legészakibb csücske arról nevezetes, hogy az esőerdő itt közvetlenül találkozik az óceánnal, ez pedig csak kevés helyről mondható el a világban.

Nem meglepő módon ez a természeti látványosság is a világörökség része lett. Sokat vártam ettől a túrától, mivel András előre jelezte, hogy igen szórakoztató és egyéni stílusú lesz, Billynek, a sofőrnek és túravezetőnek köszönhetően. Billy tényleg profin, megnyerő, lezser stílusban vezetett bennünket végig ezen az egynapos úton, amiért azóta is hálás vagyok neki.

Már az utazás elején arra törekedett, hogy csapatot kovácsoljon belőlünk. Minden felszállót egyenként bemutatott névvel, országgal, foglalkozással, és hogy rögződjenek a nevek, minden egyes alkalommal mindenkit végigsorolt. Mire megérkeztünk, már jó ismerősökként tekintettünk egymásra. Akár egy jó csapatépítő tréningen.

Sokat megtudtunk tőle a helyi emberek szokásairól, ősi mondákat és meséket mondott nekünk, bemutatta az állatvilágot, vicceket puffogtatott, és folyamatosan fenntartotta a kommunikációt. Az utasok között is kialakult a kérdezz-felelek játék, és így interaktívvá vált az utazás.

A Gyötrelem-fok kicsit csalódás volt. Egy biológus vagy ökológus biztosan odalett volna a látványért, de én, egyszeri halandó csak növényeket, homokot és az óceánt láttam. Azért persze nem panaszkodom, mert a növényzet tényleg fantasztikus volt, az ott élő óriási rovarokról már nem is beszélve. Nem vagyok egy félős típus, de a tenyérnyi méretű lepkétől, amely a vállamon pihent meg, majdnem összepisiltem magam.

Óriás lepke Forrás: Szatmári Ferenc

Tettünk egy majdnem egy kilométeres sétát egy ösvényen, amely bevitt az esőerdő mélyére. A túra elején meg kellett ígérnünk, hogy nem maradunk le, és nem térünk le az útról. Nem tudtuk, mennyire megalapozott a félelemkeltés, de inkább szót fogadtunk, és nem kóboroltunk el. Tekeregtünk a hatalmás fák között, egyik ámulatból a másikba estünk a furcsa növények láttán, de kicsit megkönnyebbülés volt az ösvény végére érni, mert szinte már fájt a légzés a nagyon párás, fullasztó levegőben.

Visszaúton extra program várt ránk. Aki elég bátornak érezte magát, megfürödhetett egy igazi esőerdei folyóban. Itt értettük meg, miért említette a programajánló, hogy érdemes száraz törölközőt és fürdőruhát is magunkkal vinni az útra. A hazaút során még megálltunk egy helyen, ahol gyönyörű rálátás nyílik a Daintree folyó torkolatára. Ez azért érdekes élmény, mert az édes vizű folyó keveredése a sós óceánnal egészen különleges látványt nyújt.

Folyó az őserdőben Forrás: Szatmári Ferenc

Ezen a helyen csoportképeket is készítettünk, amik attól lettek emlékezetesek, hogy minden fotónál más-más nyelven kiabáltuk azt, hogy „sajt”. Hazaúton zenével kedveskedett nekünk Billy, persze ezt is sajátos módon. A svédek Abbát kaptak, az olaszok Ramazottit, a németek Falcot és így tovább. Nekünk nem juttott dal, így a németekkel együtt vigadtunk, de Billynek leírtuk Bangó Margit nevét, így ha utánunk volt már magyar utasa, biztosan megmelengette a szívüket.

Elváltunk egymástól, szép sorban mindenki kiszállt a szállásánál. Mi búcsúzkodtunk utoljára, megköszöntük a valóban fantasztikus és személyes élményt. A szállodában összepakoltuk a cuccainkat a másnapi elutazáshoz, és a fotókat visszanézve megállapítottuk, hogy eddig itt éreztük magunkat a legjobban. Az ismeretlen város státuszából azonnal a legjobb élményeket adó város státusza lett.