Négy gyerek, két kerék

Pakisztánt keresztülbringázni nem mindennapi élmény. Egy olyan országot, ahol őrületes a forgalom, még sincs sok baleset, és ahol a teherautónál csak a szépség számít. Ahol egy tanár is megengedheti magának a házicselédet, de a feleségnek engedélyt kell kérnie a kijáráshoz. Ahol nem terroristák, hanem hihetetlenül kedves emberek laknak.

Abbottábádban történt, hogy miközben én ételmérgezéstől elgyengülve feküdtem a motelszobánkban, Zita kiment a közeli buszállomásra, hogy megérdeklődje, járnak-e innen buszok Iszlámábádba, és ha igen, mikor. A kaotikus pályaudvaron a kérdésére kérdéssel válaszoltak: van-e engedélye? Fogalma sem volt, mire gondolnak, de mivel volt vízumunk az országhoz, azt válaszolta, van. Erre a pályaudvaron dolgozók már tolták is volna őt fel az egyik agyoncicomázott mikrobuszra, alig bírta őket leállítani.

A pakisztáni buszállomáson Fotó: Harkányi Árpád

- Nem most akarok utazni - magyarázta nekik, hanem a következő nap. Lesz-e busz akkor is Iszlámábádba? Yes, Yes, 100% sure… Insallah! – hangzott a kétértelmű válasz. Az insallah ugyanis nagyjából a biztos ellentéte. Azt jelenti: ha Isten is úgy akarja. Vagyis: "ha a rajtam múlik, nem fog semmi történni, de azért reméljük a legjobbakat!"

Ennek ellenére másnap valóban indult busz Pakisztán fővárosába, és addigra már azt is megtudtuk, miféle engedélyt kértek Zitától. Pakisztánban úgy tartják, a nő takargatni való ékszer, akinek otthon a helye, hogy a háztartást vezesse, és a gyerekeket nevelje. Éppen ezért az utcán nem is nagyon látni nőket.

Az utcán alig látni nőket Fotó: Harkányi Árpád

Ha az élet mégis úgy hozza, hogy a feleségnek a férje nélkül kell a házon kívül megjelennie, esetleg utaznia, akkor ezt a férje írásos engedélyével teheti meg, ami egyúttal a nők esetleges szökési kísérleteit is jelentősen megnehezíti.

Négy gyerek, két kerék

Miután ránk virradt a 2012-es év, és meghosszabbítottuk a pakisztáni vízumunkat, majd megszereztük az indiai vízumot, továbbhaladtunk Iszlámábádból India felé a kerékpárjainkon. Lahorét vettük célba, és a híres GT Roadot, vagyis a Kabul és Kalkutta között húzódó Grand Trunk Roadot szemeltük ki az odajutáshoz.

Egy busz, amely menetrendszerűen közlekedik, és embereket szállít. Érdemes egy pillantást vetnünk a kép jobb alsó sarkában található kátyúra is Fotó: Harkányi Árpád

Ezen a 300 kilométeres szakaszon rengeteg csodajárgánnyal találkoztunk. Az agyondíszített közlekedési eszközök többsége teherautó és busz volt. Díszítésük jól jellemezte terrorista kinézetű, de valójában jámbor és kedves gazdáik virágos lelkét.

Nem tudom, mi az általános nézet a teherautósofőrök lelki világát illetően, mindenesetre Európában ritka látvány az olyan kamion, amely lökhárítóján csengő díszekkel, motorháztetején forgó virágokkal, szélvédőjén pedig színes madárkákkal közlekedik. Márpedig itt, Pakisztánban pont ez a helyzet. A teherautó-festés külön szakma, sőt azt is hallottuk, hogy szó szerint versenyt csinálnak belőle, és Peshawarban minden évben megrendezik a teherautó-szépségversenyt.

A teherautók díszítéséből versenyt csinálnak Pakisztánban Fotó: Harkányi Árpád

Bár a szivárványszínű, díszes járművek valóban színesebbé tették az utunkat Lahore felé, mégsem ez volt a legnagyobb élményünk, hanem a helyiek folyamatos és hatalmas vendégszeretete. Első este egy kertbe kéredzkedtünk be sátrazás céljából, de hallani sem akartak arról, hogy odakint aludjunk. Kaptunk egy szobát, és hozzá vacsorát, majd másnap reggel tükörtojást készíthettünk vendéglátóink konyhájában, akikkel addigra már nagyon jóban lettünk.

Második nap egy motoros intett le minket és hívott meg magához az otthonába. Itt volt két apró gyermek is a családban, és az apukával késő estig beszélgettünk, majd reggel mindenféle kérés vagy előzetes egyeztetés nélkül tükörtojás várt ránk az asztalnál. De ekkor még nem sejtettünk semmit.

Itt fordítva igaz a mottó: Négy gyerek, két kerék Fotó: Harkányi Árpád

Harmadnap egy tanárcsalád udvarának hátuljában, egy konditeremnek berendezett apró épületben kaptunk szállást. Velük is rengeteget beszélgettünk, kölcsönös volt a szimpátia, és sokat tudtunk meg egymás kultúrájáról. Részünkről például nagyon érdekes volt látni, hogy itt még egy ilyen család is megengedhet magának cselédeket. Merthogy egy egész cselédcsalád lakott velük, akik egyébként már generációk óta a szolgálatukban állnak, és kvázi családtagként funkcionálnak.

Sok más helyen is láttunk cselédeket, mert az indiai szubkontinensen olyan alacsonyak az alsó bérek, hogy már egy középrétegbeli család is megengedhet magának egy szolgát. A cselédnek is jó, hiszen tiszta, egészséges munkát végez, amiért megbecsülik, és a család is jól jár, mert egy jó cseléddel nagymértékben meg lehet könnyíteni a háztartás vezetését, és így az egész életet. De ez csak egy apró példa arra, mennyire más az élet Ázsia e vidékein, és sokszor nem is rosszabb vagy nehezebb, mint azt első körben gondolnánk.

Tükörtojás-szeretet a közösségi hálón keresztül

Visszatérve a fő szálra: reggel ismét tükörtojást kaptunk, kérés nélkül. Ekkor kezdtünk gyanút fogni. Előző este ránk sötétedett kint az utcán, és mivel a városban hiába érdeklődtünk szálloda után, és nem mertünk odakint maradni a sátrunkkal, letértünk egy mellékutcába, és sorra bekopogtunk a kapukon, hogy szabad-e a kertben elfoglalnunk öt négyzetmétert?

Meglepő módon mindenütt nemleges választ kaptunk, de persze ettől még mindenkitől kedvesen búcsúztunk el, és adtunk nekik egy-egy apró fénymásolt papírdarabot a weboldalunk és a Facebook oldalunk elérhetőségével. Mire az utca végére értünk, a tanár családhoz, akiknél végül menedéket kaptunk, már nagyon elcsigázottak voltunk.

Egy érthető kivétellel mindenütt elképesztően vendégszeretően bántak velünk Fotó: Harkányi Árpád

Tőlük tudtuk meg, miért nem mertek befogadni minket a szomszédjaik. Előző éjjel rablás történt az utcában, pont az ő kertjükből vittek el egy – a gyakori áramszünetek miatt nagyon értékes – dízelgenerátort. Ennek ellenére ők befogadtak minket, és még aznap rögvest feltöltöttük a Facebook-oldalunkra egy közös képet a családdal, amire ilyen hozzászólások érkeztek: „Hé, itt laktok az utcánkban, üdvözlünk Pakisztánban!”

Ekkor mesélték el újdonsült barátaink, hogy Pakisztánban elképesztően népszerű ez a közösségi háló. Olyannyira, hogy erős a gyanúnk, a Facebook-oldalunkon hagyott kommenteken keresztül a vendéglátóink megtalálták egymást, és leadták egymásnak a drótot arról, mi a kedvenc reggelije a magyar fekvőkerékpáros nászutas párnak.

Ilyen figyelmes, odaadó és vendégszerető egy áltagos pakisztáni, miközben a nemzetközi média természetének köszönhetően egy átlag nyugati ember fejében épp az ellenkező kép él Pakisztánról. Terrorizmus, robbantások, tálibok, ezek a kulcsszavak ugranak be először, pedig mindez a valóságnak csak egy szűk szelete, amiről a helyieknek is megvan a maguk véleménye.

Őrület Hóvarjúfalván

Egyedül a közlekedésről nem tudok túl sok jót írni, ha csak az nem számít pozitívumnak, hogy Indiában és Bangladesben még az itteninél is rosszabb a helyzet az utakon. Persze, ha odafigyel az ember, el tudja kerülni a bajt, és ha kellő türelemmel és humorérzékkel áll a dolgokhoz, felülkerekedhet az őrjítő dudáláson és forgalmon, sőt apró csodákra lelhet az őrületes káoszban. Ilyen volt például ez a riksa, melynek hátuljában egy egész trubadúrcsapat ült, akiket el is neveztünk Suzuki Hot Jazz Bandnek.

Suzuki Hot Jazz Band, tuktukon egy egész zenekar, valahol Lahore utcáin Fotó: Harkányi Árpád

A jármű eredeti márkája persze nem Suzuki volt, csak itt, Ázsiában általános szokás, hogy mindenre menő márkaneveket festenek. Láttunk Adidas buszokat, sőt Google hotelt is, a jól ismert színes betűkkel a cégéren. Pakisztánban minden lehetséges, mondják erre a helyiek.

Másik nagyon érdekes, egyszerre idegesítő és pozitív élmény volt a mellettünk elhaladó motorosok „hóvarjúzása”. Egyetlen nap alatt annyi motoros kérdezte meg tőlünk, hogy hogy vagyunk (How are you? – Hóvarjú?), hogy végül úgy döntöttünk, viccet csinálunk belőle, mielőtt az agyunkra megy a dolog. Azt játszottuk, hogy próbáltuk beelőzni őket, és előbb érdeklődni a hogylétük felől, mintsem hogy ők megtehetnék. A videón 0.20-nál és 2.25-nél érdemes megfigyelni a helyi üveglap-szállítási technikát:

Gujranwala városát keresztezve szinte már minden motoros lelassított mellettünk, és rákezdett a „hóvarjúra”, ezért ez a város kiérdemelte tőlünk a Hóvarjúfalva nevet. Jogos a kérdés, hogy ha ennyire kaotikus a forgalom, hogyhogy nem történik rengeteg baleset? Hát először is, érdemes megfigyelni a videón, hogy alig néhányan előztek meg minket a kétperces felvétel alatt, és ők se mentek gyorsan. Tehát a forgalom lassú, szinte még egy megpakolt kerékpárral is fel lehet venni a ritmusát.

Másodszor, itt nem azért dudálnak, mert mérgelődnek egymásra, hanem mert ezt használják irányjelzés és villogás helyett. Mivel nincsenek szabályok, nincs általánosan elfogadott KRESZ, hanem a közlekedés csak úgy „történik”, ezért mindenki mindenfelé figyel. Elméletben.

Azért csak elméletben, mert egyszer még balesetet is sikerült okoznunk, igaz, önhibánkon kívül. Esett az eső, vizes volt az út, de ez nem akadályozta meg a mellettünk elhaladó motorost, hogy le ne vegye rólunk a szemét. Annyira bámult minket, hogy nem vette észre az előtte haladó másik motorost, akivel csak úgy tudta elkerülni a komolyabb karambolt, hogy a vészféket használta, és így kicsúszott, és elesett. Szerencsére nem ment gyorsan, de mivel csak egy iPhone papucs volt rajta, ennyitől is megsérült. Végül Zita látta el a sebét a náluk lévő Betadine-nal és sebtapasszal.

Pakisztáni élményeink zárásaként ellátogattunk a Wagah-borderhez, vagyis ahhoz a Lahore és Amritsar (Pakisztán és India) közötti híres határátkelőhöz, ahol a határzárást mindennap ünnepélyes ceremónia követi. A show egy részét a közönség produkálja, a lelátókon egymást túlharsogva kiabál a két oldal. Mi a pakisztáni oldalról néztük végig a műsort.

A három hosszú óóó-zás tüdőkapacitás-verseny volt a két ország között, avagy ki bírja tovább. Ez ment rengetegszer, miközben az őrök olyan díszlépéseket produkáltak, hogy majdnem homlokon rúgták saját magukat. Újra és újra felharsant a Pakistan Zindaba felkiáltás is, ami annyit jelent, hogy éljen soká Pakisztán. Mi is csak ezt tudjuk kívánni nekik.

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.

Légy az Origo Indulási Oldalának szerzője!