Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Már a hajnali érkezés is izgalmas volt. Éppen háromra ugrott az óra mutatója, amikor jól öltözött, kifogástalan angolsággal beszélő fiatalember kapott el a repülőtér bejáratánál. Nagy meggyőző erővel magyarázta, miért kell az ő taxijával utaznom. A hivatalos szállítók ugyanis, mint állította, 140 dirhamnál (8400 forint) kevesebbel nem érik be, ő viszont egy százasért bevisz. Közben egy sötét aluljáró felé mutogatott, hogy ott áll a kocsija. Ekkor elszállt minden bizodalmam. Faképnél hagytam a cserkészt, és fogtam egy hivatalos taxit.
A város közepén álló apartman előtt lefékezve 80 dirhamot (4800 forint) mutatott a taxaméter, ami egy majdnem 40 kilométeres útért kifejezetten baráti árnak bizonyult. S bár Abu-Dzabiban a legegyszerűbb közlekedési mód a taxi, azért a várost keresztül-kasul bejáró autóbuszokkal is célt lehet érni, csak egy megfelelő térkép, na meg jó adag türelem kell hozzá.
December 24. verőfényes napsütést, vakítóan kék égboltot és tengert tárt elém, ám engem mégis a világ egyik hétcsillagos szállodája, az Emirates Palace Hotel érdekelt. Már csak azért is, mert ebbe – a másik hét csillagot viselő, Dubajban terpeszkedő Burdzs al-Arabbal szemben – be is teheti a lábát a mezei turista.
A negyedik emelet szintjén található előcsarnokban óriási karácsonyfát állítottak fel, a falak mellett és az ajtóknál öltönyös gorillák vigyáztak arra, hogy a nyilvánosság elől elzárt helyekre csak a szállóvendégek lépjenek be. Így aztán a hotel mögötti parkba és az 1300 méter hosszú strandra esélyem sem volt bejutni.
Beültem inkább e csodás épület kávézójába – egyszer élünk! –, és rendeltem egy pohár mangólevet. Enyhe szorongással néztem meg a számlát, de szerencsére nem kellett otthagynom az egész vagyonomat, a mangólé nagyjából annyiba került, mint amennyit bármilyen négycsillagos szállodában kértek volna érte.
Ellentétben a Burdzs al-Arabbal, itt még azt is az orrunkra kötötték, mennyiből húzták fel a 302 szobát és 92 lakosztályt magába fogadó komplexumot. Hatmilliárd dollárért! Felfoghatatlan. Miután ezt még az ivászat után sem tudtam megemészteni, nekivágtam felfedezni a szálloda 85 hektáros kertjét. Csobogók, szökőkutak, fényképező és hitetlenkedő arcú emberek mindenütt – tovább nem is tudom ragozni, ezt mindenkinek látni kell.
Mint ahogyan Abu-Dzabi legfőbb kulturális nevezetességét, a nagymecsetet. Hivatalos neve Zájed sejk-nagymecset, és a világ nyolcadik legnagyobb mecsetje. Zájed bin Szultán Ál Nahjánról kapta a nevét, aki az Egyesült Arab Emirátusok alapító atyja és egyúttal első elnöke volt 1971 és 2004 között, 33 éven keresztül.
A mecset péntek kivételével minden nap reggel 9 órától este 10-ig látogatható, pénteken délután fél öttől este 11-ig áll nyitva a turisták előtt. A belépés ingyenes, ami elképesztő gesztus az arabok részéről. Kérhetnének akár 100 dirhamot is, akkor se lenne ember, aki ne akarna bejutni.
Délelőtt fél 10-kor érkeztem taxival az 1996 és 2007 között épült hófehér falú imahely főbejáratához, majd fél órával később beneveztem az első vezetett mecsettúrára. Az angolul nagyszerűen beszélő idegenvezetőt követve előbb a mecset döbbenetes méretű, 17 ezer négyzetméteres, fehér márvánnyal lerakott udvarán, majd cipőnk levételét követően odabent, az óriási imateremben tátottuk a szánkat.
Zoknis lábunkkal a föld legnagyobb kézzel készített szőnyegét tapostuk. Mérete 5627 négyzetméter. Új-zélandi és iráni birkák adták érte a gyapjukat, hogy ez a káprázatos szőnyeg elkészüljön. 13 ezren szőtték, fonták, súlya 35 tonna. Kilenc darabban, két repülőgéppel hozták el Iránból. A lefektetése több mint egy hónapig tartott.
A fejünk felett méltóságteljesen csüngő kristálycsillár Ausztriából érkezett, három másik monumentális testvérével együtt. Nagyon nehéz szavakkal visszaadni a látványt, úgyhogy inkább néhány fontos információt osztok meg az olvasókkal.
Az első és legfontosabb, hogy a női látogatók szigorúan tartsák be az öltözködési szabályokat. A nagymecsetbe nem léphetnek be, ha szabadon van a karuk, a lábuk vagy a fejük. Ez utóbbira legjobb, ha kendőt tesznek. Az őrök e tekintetben roppant szigorúak: akinek nincs megfelelő ruhája, azt elzavarják. A férfiakkal szemben sokkal elnézőbbek, a hosszú nadrág ugyan kötelező, de a póló megengedett viselet. A másik fontos szabály, hogy ne fényképezzünk ott, ahol ezt a táblák tiltják, mert a mindenre figyelő biztonsági személyzet azonnal törölteti a tiltott képkockákat.
Bevallom, annyira magával ragadott a nagymecset, hogy délután fél ötkor ismét taxiba vágtam magam, mert naplemente idején és az azt követő sötétségben is szerettem volna látni a remek épületet. Nem csalódtam. Bár sok helyen búcsúztattam már el a napot, ez mégiscsak dobogós helyet érdemlő látvány volt. Nem véletlen, hogy a legtöbben ilyenkor szeretnék magukat megörökíteni a hatalmas épület előtt.
Abu-Dzabit 1761-ben alapította a közeli Liva-oázisban élő jász törzs. A város szélén, az Emirates Palace közelében lévő skanzen (Heritage Village) múzeumában kaptam képet arról, milyen volt az élet a hatvanas évek elején ott, ahol most felhőkarcolók terpeszkednek. Egészen meghökkentő, hogy alig ötven-hatvan évvel ezelőtt még viskószerű házakban tengette életét pár lakos a homoktenger közepén.
A fejlődésnek ezen az elképesztő sebességén gondolkodtam a főváros majdnem 18 kilométeres tengerparti sétányán, a Corniche-on sétálgatva. Mellettem, a több száz méter magas felhőkarcolók tetején munkások serénykedtek, lépten-nyomon csobogók és szökőkutak tarkították utamat. Sokan kocogtak, mások kerékpároztak, de a part menti fövenyen nem volt nagy élet. Pedig a tenger vize kellemes, 23 fokos volt. Néhány arab család ült csak a homokban, miközben az őrtornyokban életmentésre kiképzett vendégmunkások bámulták a tengert. Beavatkozásukra nem volt szükség.
Abu-Dzabiban biztosan nem a legelegánsabb éttermekben részesülhetünk a legnagyobb kulináris élvezetekben. Öt napos ott-tartózkodásom alatt a Lebanese Flower elnevezésű étkezdében ettem a legpompásabbat – alig 50 dirhamért (3 ezer forint). A hely a "semmi különös" kategóriába tartozott, ráadásul nem volt egyszerű oda jutni, mivel a taxisoknak fogalmuk sem volt róla, hol található.
Ez nem egyedi jelenség az emírségek fővárosában. Volt szerencsém olyan taxiban ülni, amelynek vezetője két napja kezdett, amúgy Pakisztánból érkezett, és lövése sem volt arról, mi merre van. A taxisofőrök között egyetlen helyit sem találtam, ezt a munkát (is) az ide érkező vendégmunkásokkal végeztetik el, akik a legtöbb esetben csak tanácstalanul keringenek. Bár kocsijukban a legmodernebb óra pergeti a dirhamokat, GPS-t mégsem használnak.
A libanoni éttermet végül csak hosszas gyaloglás után találtam meg, de az ott elfogyasztott ételek minősége és mennyisége garantáltan megérte a fáradtságot. A Lebanese Flower-lánc négy helyen működik Abu-Dzabiban, aki arra jár, semmiképpen se hagyja ki.
Az utolsó napon Jasz szigete felé vettem az irányt. A belvárostól 35 kilométerre fekvő földdarabon száguldanak minden évben a Forma-1-es autók, s itt van a Ferrari World elnevezésű tematikus park is. A 240 dirhamos (14400 forint) belépő azonnali meghátrálásra késztetett, nem vagyok hatalmas F1 rajongó.
Így aztán csak az előcsarnokban csodáltam meg az ott kiállított autócsodákat, és az elképesztő embertömeget, amely folyamatosan özönlött befelé a parkba, ahol a leírás szerint simán el lehet tölteni egy napot. De akinek ez sem lenne elég, menjen be a Yas Marina nevű csúszdaparkba, vagy csak sétáljon ott, ahol Sebastian Vettel és Fernando Alonso szokott száguldozni.
Ugyan az Abu-Dzabiban töltött öt nap alatt sokszor támadtak ambivalens érzéseim, összességében egy (meg)szerethető, kedves emberek lakta fővárost hagytam hátra, hogy egy másik izgalmas várost fedezzek fel, Dubajt. De az már egy másik történet…
Érdemes átruccanni Dubajból
Bár a magyar fapados légitársaság Budapestről Dubajba indít járatokat, ez ne szegje kedvünket, menjünk el akár több napra is Abu-Dzabiba. Dubajból ugyanis negyedóránként indulnak légkondicionált luxusbuszok a 150 kilométerre fekvő fővárosba, ráadásul a jegy személyenként mindössze 25 dirhamba (1500 forint) kerül.
Abu-Dzabi légikikötője Európa több városából átszállással is megközelíthető, a legrövidebb út a Budapest-Isztambul-Abu-Dzabi útvonal. Az országba történő belépéshez vízumra van szükség, amely meglehetősen drága. Egy 9 napos utazáshoz a vízum díja 150 dollár, ezt számos budapesti utazási irodában igényelni lehet.
Abu-Dzabi (és az Emírségek) meglátogatására a december-március közötti időszak a legalkalmasabb. Márciusban már jóval 30 fok felett van a nappali hőmérséklet, decemberben 25 foknál ritkán van melegebb. A júliusi-augusztusi 50 fok azonban európai ember számára szinte elviselhetetlen.
A Jasz-szigeten található elegáns szállodák mindegyike saját stranddal rendelkezik, viszont nagyon messze vannak a belvárostól. Abu-Dzabiban számos helyen lehet apartmant, sőt lakást is bérelni sokkal megfizethetőbb áron.
A taxi nagyon olcsó, egy kilométer alig 100 forint, a helyi buszra a jegy négy dirham (240 forint), azaz kevesebb, mint Budapesten egy BKV-jegy.
A városban szinte mindenki beszél angolul, rengeteg a vendégmunkás. Az éttermekben egy vacsorát átlagosan 40-60 dirhamért (2400-3600 forint) fogyaszthat el az utazó, de a 60 dirhamos menü már drágának számít.
