Kínában a hotel egyben bordély is

Kínai hárfa

Kínai kalandozásaim során Hongkong után Sanghaj volt az első nagyváros, melyet önállóan fedeztem fel. Itt szembesültem azzal, mennyire nehéz helyi nyelvtudás nélkül boldogulni. Még az olyan szavakat sem ismerték fel, mint taxi, internet vagy éppen metró. Egy örökkévalóságig tartott, mire rábukkantam a metrómegállóra, és még ennél is nagyobb megpróbáltatást jelentett megtalálni a megfelelő kijáratot. Mintha csak egy idegen bolygón jártam volna.

A városnézést a Jade-templommal kezdtem, ahol a két méter magas, fehér jádekőből készült Buddha-szobor mellett a hömpölygő tömeg is igazi látványosság volt. Jóval nyugodtabb helyszín a Jü kert, ahol néhány gyönyörű, régi kínai épület áll a jellegzetes kínai parkban. Mellette forgalmas bazár, amely egyből be is szippantott, legalább letudtam az ajándékvásárlást.

Régi épületek a Jü kertben (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Sanghaj fénypontja számomra a Sanghaj Múzeum volt. Pedig nem vagyok nagy múzeumrajongó, egy-másfél óránál többet nemigen töltök az ilyen intézményekben, mert megunom a nézelődést, bármily világraszóló is legyen a gyűjtemény. Itt azonban nagyon változatos kiállítási tárgyak voltak, és mindenből pont a megfelelő, még emészthető mennyiség. Egy-egy terem régi bútor, népviselet, bronzedény, festmény, kalligráfia, ékszer, stb. Csodálatos kis gyűjtemény, ügyes magnós vezetéssel, amely szerencsére angolul is elérhető volt.

Szintén nagy kedvenc lett a tévétorony. Sajnos nem egyedül voltam rá kíváncsi, így egy órát is eltartott, mire feljutottam a kilátóba. De megérte, ennyi vadonatúj felhőkarcolót ritkán lát az ember egy kupacban. A város új felében, ahol két évtizede még szántóföldek terültek el, tucatjával emelkednek ki az óriási felhőkarcolók, és százasával a vadonatúj lakótelepek. Építkezés építkezés hátán, de szerencsére hagynak köztük zöld területeket, az épületek pedig nem egy kaptafára készülnek.

Aztán átmetróztam a folyó túlpartjára, a régi, koloniál házakkal szegélyzett sétányra, a Bundra. Meglepett, milyen sok túlsúlyos vagy kifejezetten kövér embert láttam, ami ritkaság Ázsiában. Azt olvastam, hogy az elhízás viszonylag új jelenség itt, és a nemrég betelepült gyorsétterem-láncoknak köszönhető. Az utcákon, tereken rengeteg egyszerű étterem sorakozik. Kedvenceim a levesbárok voltak, ahol csak rámutattam valamelyik gőzölgő fazékra, és potom pénzért kaptam egy tányér forró, laktató levest. Nem mindig tudtam, mi van benne, de talán jobb is így. Szerencsére semmi bajom nem lett tőlük.

Egyik este elmentem megnézni a világhírű sanghaji akrobatacsoportot. A bicajosok, artisták, egyensúlyozó művészek elképesztően jók voltak. Akadt ugyan egy rettentő giccses szám, amikor fehér selyemruhás légtornászok lengedeztek a Titanic zenéjére (amivel engem ki lehet üldözni a világból), de a végén egy igazán egyedi produkcióval sikerült kiengesztelniük: egy óriási, fémből épült gömbben hat motoros körözött fel-alá. Elég veszélyesnek tűnt a mutatvány, és nyilván nem tartozik a tradicionális ősi cirkuszmutatványok közé, de látványos volt, az biztos.

Motorosok keringtek a gömbben
(Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Elbúcsúztunk Sanghajtól, és pár óra buszozás után elértük Csoucsuangot, amely egy bájos, régi víziváros. Kanyargó csatornák mellett elragadó faházak sorakoznak, a vizet fotogén hidak ívelik át, igazi fényképész-paradicsom. Nem csoda, hogy rengeteg festőt is megihletett a táj, a városkát ellepték a művészek, akiktől igen olcsón lehetett kis képeket vásárolni.

Harmónia és kertkultúra

Itt hajóra szálltunk, és az ősi nagy csatornán lecsorogtunk Szucsouig. A 600-as évek elején kialakított csatornát azért építették, hogy összeköttetést biztosítsanak a Jangce és a Sárga-folyó, Peking és Hangcsou között. A mintegy 1800 kilométeres mesterséges vízi út a maga korában építészeti csoda volt.

Szucsou a maga öt és félmillió lakosával Kínában csendes kisvárosnak számító település, mellesleg kertjeiről nevezetes világörökségi helyszín. A kertek nem amolyan virágos-füves parkok, mint a világ nyugati felén, hanem piros halacskáknak helyet adó kis tavakkal, kecses pavilonokkal és kövekkel díszített ligetek.

A kínai kertépítés négy fő alapeleme a víz, a növények, a kövek és az épületek, minden híres kert ezeket kombinálja művészi módon. Van olyan kert, ahol az épületeket több száz méter hosszú fedett folyosó köti össze, így esős időben is kiválóan bejárható. Fő díszük egy-egy nagyobb szikladarab, melyet, mint természet alkotta műtárgyat helyeznek a kompozíció középpontjába. A kert mindig nagyon harmonikus, megnyugtató és csodálatos látvány.

Harmonikus kertek (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Megnéztünk egy selyemgyárat is, ahol végigkísérhettük a selyemgyártás teljes folyamatát, a selyemgubótól a kész pizsamákig. A selyemhernyók egész életútját nyomon követhettük, kis orvosi üvegekbe zárva, és meghökkenve hallottuk, hogy egy selyemgubóból akár egy kilométer selyemszál készülhet. A gyárlátogatás nem meglepő módon az ajándékboltban ért véget, az viszont váratlan volt, hogy ott egy nyüzsgő, hangos magyar turistacsoportba botlottam.

Vacsora után újra egy kert következett, ahol fantasztikus esti program várt ránk. A hangulatosan kivilágított pavilonokban különféle művészek léptek fel, énekesek, zenészek, színészek. A látogatókat kis csoportokra osztották, és lámpással felszerelkezett vezetők kísértek minket házikóról házikóra, ahol pár perces előadásokat nézhettünk meg. Emlékezetes este volt, remek ízelítő a kínai kultúrából.

Rejtélyes telefonhívás

Éjjel rejtélyes telefonhívásom volt. Amikor felvettem, nem szólt bele senki. Kiderült, hogy a csoport összes tagját felhívták, de ha lány vette fel, néma maradt a vonal, ha viszont fiú, akkor masszázst ajánlottak. Ez már nem az első ilyen eset volt, gyakorlatilag az összes kínai hotel bordélyházként is üzemel. Már meg sem lepődtem, amikor a fürdőszobában a megszokott szappan és sampon mellett óvszert és tangát is felfedeztem a mosdó mellett.

Vonattal utaztunk Nancsingba, amely nem volt különösebben izgalmas város – kivéve annak a két útitársunknak, akik a vonaton hagyták a brifkójukat. Benne volt mindkettejük útlevele (házaspárról volt szó), valamint az összes pénzük és hitelkártyájuk. Szegények rettenetesen pánikba estek, de – mint kiderült – feleslegesen, mert a becsületes megtaláló leadta az egész pakkot sértetlenül az állomáson, a talált tárgyak osztályán. Nem semmi, micsoda közbiztonság van itt, ráadásul a külföldieket kifejezetten szeretik lenyűgözni. Egyszer például az egyik lány a szállodai szobájában felejtette a sálját, és a szálloda egyik alkalmazottja száz kilométert tett meg azért, hogy visszaadja.

Nancsing büszkesége a kétemeletes vasúti híd, melyet még a szovjet elvtársakkal közösen kezdtek építeni. A kapcsolatok megromlása után azonban a szovjet mérnökök összepakoltak, és magukkal vitték a terveket meg a szaktudást. A kínai idegenvezető büszkeségtől kidagadt mellkassal ecsetelte, hogy a kínai szakmunkások ennek ellenére is be tudták fejezni a híd építését. Arról pedig már szinte könnyekig meghatódva mesélt, hogy a helyi lakosság a mai napig támogatja a hidat, akár csak azzal, hogy gyakran megváltják a jegyet a kilátóba. Arra nem tért ki – csak az interneten bukkantam rá – hogy ez a híd a világ legnépszerűbb öngyilkossági helyszíne.

Nancsing nem különösebben izgalmas (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Csüfuba ismét vonattal utaztunk. Helyesebben Csüfu mellé, ugyanis a vasútállomás a várostól 16 kilométerre épült, a fengshui szakemberek szerint ugyanis a vonat ártott volna Konfucius templomának. Konfucius családjának, a Kong dinasztiának 2500 éven, azaz 77 generáción keresztül ez a város volt a lakóhelye, de a 77. generációs leszármazott 1948-ban Tajvanra menekült, és azóta is ott lakik.

Mivel pont másnap volt Konfucius születésnapja, nagy tömeg nyüzsgött a városban. Ezért még délután megnéztük a város fő templomát, a másnapi ünnepség alatt lehetetlen lett volna nyugodtan körbejárni. Konfucius lakóházával és temetkezési helyével viszont éppen a születése napján ismerkedhettünk meg. A csodálatosan karbantartott temetőben nemcsak Konfucius nyugszik, de két évezrede számos tanítványa is.

A legszentebb hegyen

A sok városnézés után már ideje volt egy túrának. Tajsan a kínaiak öt szent hegye közül a legszentebb; az uralkodók háromezer éve járnak ide zarándokútra. Félútig busszal kapaszkodtunk fel. Helyi szokás szerint a busz akkor indul, ha tele van. Miután húszfős csoportunk felszállt, maradt még négy üres hely, úgyhogy a sofőr kivárt. Egy idő után eluntunk a várakozást, és inkább összedobtuk a négy jegy árát, csak induljunk már el. Félúttól a csoport egyik fele felvonóval, a többiek gyalog indultak felfelé, én az utóbbiakhoz csatlakoztam. A 3,5 kilométeren 3300 lépcső és 700 méter szintkülönbség van, úgyhogy jó kis kapaszkodás volt.

3 300 lépcső vezet a csúcsra (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Mivel csak egy éjszakát töltöttünk a csúcson, a csomagokat lent hagytuk a városban. Kész szerencse, hogy a polárfelsőt és a széldzsekit felvittem, mert a hegytetőn rettentő hideg volt. Igaz, a turistaszálló szobáiba mindenkinek be volt készítve egy-egy zöld katonai kabát, úgyhogy a kevésbé előrelátóak sem fagytak meg az esti séta alatt. A legenda szerint, aki megmássza a Tajsant, száz évig fog élni, úgyhogy számottevően javultak a kilátásaim, ami a várható élettartamomat illeti.

Sokan felkeltek hajnalban, hogy megnézzék a napfelkeltét, de én úgy gondoltam, hogy ilyen szmogban nem sok mindent lehet majd látni. Igazam volt. A többiek álmosan és szétfagyva ültek le reggelizni, én viszont jól kialudtam magam, aztán reggeli után felkerestem a hegycsúcson álló Azúrfelhő-templomot, ahol végre egyedül lehettem.

Itt, a hegycsúcson rajtunk kívül egyébként se volt más turistacsoport, csak néhány kínai zarándok. A hegyről lefelé szinte mindenki a felvonót választotta, a húszfős csoportból csak négyen vágtunk neki gyalog. Igazán megérte, gyönyörű időt fogtunk ki, és nem is volt olyan megerőltető a lefelé út. Arról nem is beszélve, hogy így útba ejtettük a palacsintaárusokat, akik egy helyi specialitást árulnak, amelyben apróra vágott újhagyma kerül a palacsintatésztába.

Készül a helyi palacsinta (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Egykepolitika

Egy igazán bizarr program következett: falulátogatás. No persze, nemcsak úgy beestünk egy akármilyen kínai faluba, hanem a gondosan kiválasztott mintatelepülésre vittek minket. Itt hat fotó, Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Mao és Teng arcképe alatt köszöntőt mondott a polgármester, majd megnézhettünk az óvodát, valamint az idősotthont.

Közben elmondták az egykepolitika szabályait: a városokban mindenképp csak egy gyermek engedélyezett, de a falvakban elnézik a második gyereket, amennyiben az első lány lett, és már elmúlt 8 éves, valamint az anya betöltötte a 30-at. A népességnövekedést nemcsak a gyerekek számának korlátozásával, de a családalapítás kitolásával is igyekeznek lassítani, a nők 23, a fiúk 25 év felett házasodhatnak.

Mivel a kisebbségek arányát növelni akarják, náluk két, esetleg három gyermek is engedélyezett. A kvótán felüli gyereket adókkal büntetik, no meg a plusz gyerkőc elesik az ingyenes oktatástól. Nyilván itt is, mint mindenhol, megvannak a kiskapuk. Például az idegenvezetőnk bevallotta, hogy van két testvére, de a helyi hatóságok szemet hunynak a dolog felett.

Meglátogattunk egy óvodát is (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Éjszaka tovább vonatoztunk Kajfengbe, Kína egyik régi fővárosába. A vonatút meglehetősen ambivalens élményeket tartogatott. Mivel nem a végállomáson szálltunk fel, sok ágyon már aludtak előttünk, és persze fel se merült, hogy kicseréljék a használt ágyneműket. Az ágyaknál csak a mosdók voltak lehangolóbbak, elképesztően mocskosak és büdösek. Miközben középkori körülmények közt zakatoltunk, a helyi fiatalok a legmodernebb elektromos kütyükön néztek filmeket. Középkor és high-tech: ez az egyveleg az egész kínai útra jellemző volt, de talán sehol annyira, mint ezen az éjszakai vonatozáson.

Kajfengben a már megszokott szürkeség és szmog fogadott minket, ennek ellenére néhányan bicajt béreltünk, mert azzal a legpraktikusabb bejárni a várost. A látnivalók (pagodák, templomok, kolostorok) is érdekesek voltak, de az igazi élmény maga a tekerés volt a lerobbant kerékpárokon. Az utakon hömpölyögnek a biciklik és az elektromos motorok (melyeket itt láttam először), és szinte a szemünket behunyva kellett behajtani egy-egy bolyba, ha haladni akartunk. De a látszólagos káosz ellenére működik a dolog, nem láttunk egy balesetet sem.

A szürke szmog ellenére a virágok még színesek
(Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

A vacsorát az éjszakai piacon ejtettük meg. Magunkkal vittük azt a lányt a csoportból, aki egész úton elégedetlenkedett a kaja miatt, és azt állította, hogy hagyományos kínai fogásokat szeretne kóstolni. A piacon aztán nem volt hiány ilyesmiben, hatalmas választék volt nyársra húzott lárvákból és bogarakból, malacpéniszből és csirkeveséből. Utastársunk visítva menekült az első Kentucky Fried Chickenbe, én pedig megint csak valami hagyományos sült tésztát ettem.

A befejező részben megnézünk egy kung-fu bemutatót, a híres agyaghadsereget, egy színházi előadást és a Nagy Falat. No és Pekinget, amely egyszerre taglóz le szépségével és az katonai jelenlét okozta szorongással.