Indiában mindent átértékelsz

5.kep_turban

Az Indiában töltött első pár órában többször is feltettem magamnak a kérdést: normális vagyok, hogy idejöttem? Legszívesebben azonnal felszálltam volna egy Európába tartó gépre. Ez az érzés azonban szerencsére hamar elmúlt, és helyét egyre inkább a kíváncsiság vette át.

Indiával kapcsolatban vannak az embernek idealizált elképzelései, különösen az olyan szent helyekkel kapcsolatban, mint például Váránaszi, ahová khadzsurahói kalandjaink után érkeztünk. A modernizáció azonban India egyik legősibb városát sem kerülhette el. A pályaudvarról kilépve őrületes káosz, iszonyú forgalom, elviselhetetlen zaj és fojtogató benzingőz fogadott bennünket.

A motoros riksában halálfélelmem volt, ilyen őrületes száguldásban most először volt részünk. Az indiai közlekedés már önmagában is nagyon félelmetes, úgy meg aztán főleg, ha az átlagnál vakmerőbb sofőr mögé ül be az ember. Szinte csoda, hogy egyetlen balesetet sem láttam az Indiában töltött húsz nap alatt.

A szabály általában az, hogy nincs szabály. Az útkereszteződésekben az erősebb győz, aki pedig előzni vagy kanyarodni akar, dudálással jelzi szándékát, amitől véget nem érő hangzavar uralkodik a városokban. Az utasok száma nincs korlátozva, egy motoron simán elfér egy négytagú család, egy riksába akár tíz iskolás is bezsúfolódik táskákkal megpakolva, egy teherautó nyitott platóján pedig legalább negyven embernek jut hely, legfeljebb állva kell utazniuk.

Vissza a középkorba

Váránasziban a hotelünk közvetlenül a Gangesz és egy halottégető ghat (a folyóhoz vezető lépcsősor) mellett volt, ahová éjjel-nappal folyamatosan hozták a holttesteket. A földi lét vége itt nem valami távoli, elvont fogalom, hanem hozzátartozik a hétköznapokhoz. Az erkélyünkről figyelhettük, ahogy a tűzben elhamvadtak testek, és a felszálló füstből időnként fekete pernye szállt fel hozzánk.

A Gangesz partján sétálgatva valóra váltak Váránasziról szőtt elképzeléseim. A város itt középkori hangulatot árasztott, a déli melegben bivalycsorda fürdött a folyóban, az utcákon kecskék, tehenek és kutyák kóboroltak, a férfiak ráérősen beszélgettek az árnyékban, a guruk tanítványra vártak, egy kisfiú piros papírsárkányt eregetett. Egyetlen ember dolgozott csak, de ő aztán teljes koncentrációval: egy vékony öregember, aki tehéntrágyából egyforma kis pogácsákat formált, majd kiszárította őket a napon.

Gangesz-parti nők (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Tóth Judit

Váránasziban a hajnali csónakázás klasszikus turistaprogram. Tényleg különleges élmény látni az ébredező várost a vízről. A Gangesz fertőzöttségéről elrettentő adatokat lehet olvasni, ennek ellenére rituális fürdőzők sokasága veti bele magát a vízbe nap mint nap. A szállodánkban volt egy felirat, amely a mosodai szolgáltatást hirdette, külön kiemelve, hogy nem a Gangeszben mosnak. Ezt nem is nagyon értettük, hisz ilyen fertőzöttség mellett már a lehetőség felvetése is abszurdnak tűnt.

A hajnali csónakázás során azonban megértettem, miért hangsúlyozták ennyire a szállodában, hogy nem a folyóban mosnak. Reggelente ugyanis a Gangesz nem csak rituális fürdőzések, de nagymosások helyszíne is. A kimosott ruhákat, éttermi abroszokat, szállodai ágyneműket ott terítik ki, ahol tudják, korlátokon, lépcsőkön vagy egyszerűen csak a földön.

Váránasziban természetesen lelki megnyugvást kereső nyugati utazók is akadnak. Van, akit a hely szelleme annyira megérint, hogy a leglehetetlenebb helyszíneken is képes meditálni. Mint például az a fiatal srác, aki egy forgalmas lépcső közepén próbált lótuszülésben átszellemülni. A járókelők kerülgették, néhány indiai meg is állt, és hosszasan, nevetgélve figyelte, mit csinál. Gondolom, ők nem így szokták. A meditációnak végül egy termetes tehén vetett véget, aki majdnem fellökte a mezítlábas zarándokot.

A helyiek állatokhoz fűződő viszonyának érdekes megnyilvánulása, hogy beöltöztetik a kecskéket. Nem egyszer láttuk, hogy az állatok bársony zakóban, piros flanelingben vagy melegítőfelsőben flangáltak az utcákon.

Nagymosás a Gangesz partján Forrás: Tóth Judit

A dalai láma házon kívül

Egész indiai utazásunk alatt a Himalája lábánál fekvő Dharamszalában éreztem magam a legnagyobb nyugalomban és biztonságban. A város, pontosabban annak McLeod Gandzs nevezetű része az Indiában élő tibeti menekültek központja és a dalai láma lakóhelye is. Bár ő ottjártunkkor sajnos a világ egy másik pontján volt éppen, a Tsuglagkhang komplexumban található templom és múzeum, ahol a dalai láma kolostora is van, némi biztonsági ellenőrzés után szabadon látogatható.

A tibetiek egészen mások, mint az indiaiak. Kedvesek, de tartózkodóak, a kereskedőkkel nem lehet alkudozni, de cserébe nem is akarnak átvágni. A Himalája lábánál lévő kis településen a tibeti menekülteken kívül főleg kasmíriak élnek, akik viszont vérbeli kereskedők, és szívesen mesélnek szülőföldjükről, Kasmírról, melynek szépségét egyszerűen csak a paradicsomhoz hasonlítják.

Meglátogattunk egy tibeti iskolát a várostól nem messze, ahol sok olyan gyerek tanul, aki a szülei nélkül, egyedül szökött át Indiába. A város gyönyörű helyen fekszik, a Himalája alacsonyabb hegyei ölelik körül, a vidék azonban tele van szeméttel. Számomra ez azért is volt nagyon elkeserítő, mert épp itt nem számítottam erre: valahogy nem tudtam összeegyeztetni a buddhizmussal ezt a hozzáállást. A szemét egyébként egész Indiában súlyos probléma, és attól félek, egyelőre nem is fog javulni a helyzet. Már csak azért sem, mert első lépésként több mint egymilliárd ember szemléletén kellene sürgősen változtatni.

A dalai láma ideiglenes otthona (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Tóth Judit

Így készül a szikh turbán

McLeod Gandzsból egyedül folytattam tovább utamat. A barátnőm még egy hónapig maradt Indiában, én viszont lassan Delhi felé vettem az irányt, csak előbb még megálltam Amritszárban. Életem legszörnyűbb utazása következett. Egy rozoga busszal vágtunk át a himalájai hegyek között. Próbáltam élvezni a gyönyörű tájat, de az út mellett tátongó szakadékok félelmetes közelségben voltak, és az időnként eleredő heves eső sem javított a kedélyállapotomon. A busz állapotát jól mutatja, hogy a padló néhol tele volt lyukakkal, amiket a cipőmmel próbáltam eltakarni, hogy ne legyek tiszta sár, mire megérkezünk.

Amritszárban szerencsém volt, egészen közel kaptam szállást az Aranytemplomhoz, a szikhek legszentebb helyéhez. Kicsit meglepődtem, hogy alig volt turista rajtam kívül. Ahogy az Aranytemplom körül sétálgattam a sok zarándok között, kicsit betolakodónak éreztem magam. Ezt az érzést a szikh férfiak szúrós tekintete csak tovább erősítette. Az indiaiak nagyon érdeklődőek, szívesen elegyednek beszédbe a turistákkal, akadnak, akik már-már tolakodóan akarnak beszélgetni, itt azonban inkább hideg távolságtartással találkoztam.

Az Aranytemplom (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Tóth Judit

Egyik nap enni akartam végre valami normális ebédet, gondoltam, átmegyek a város modern negyedébe. A riksát tekerő férfi egy vasúti átjárónál kérte, hogy szálljak le, majd fogta a járgányt, és áttolta a leeresztett sorompó alatt. Nem ő volt az egyetlen, körülöttünk mindenki ugyanezt tette. Bár magamtól sosem tennék ilyet, gondoltam, ne várjon rám a túloldalon, hát átbújok én is. Ekkor azonban többen is odajöttek, és figyelmeztettek, hogy mindjárt jön a vonat, ne tegyem ki magam ekkora veszélynek. Majd elköszöntek, és sorra átbújtak a leeresztett sorompó alatt.

A kis szálloda, ahol laktam, családi vállalkozásként működött. A család feje termetes alakjával, pödrött bajuszával és szakállával leginkább Pavarottira emlékeztetett. Nagyon odafigyelt az öltözködésére, a fején levő turbán színe mindig harmonizált a mellénye színével. Azt is megmutatta, hogyan kell a szikh turbánt feltekerni. Ez egy több méter hosszú kendő, amelyet nem lehet csak úgy feldobni a fejre, ennek is megvan a maga művészete.

Már majdnem kész a turbán (Galériához kattintson a képre) Forrás: Tóth Judit

Határzárás hülye járással

Amritszár nagyon közel van az indiai-pakisztáni határhoz, így kézenfekvő volt, hogy megnézem a híres határzárási ceremóniát, mely a híres Monty Python jelenet, a Hülye járások minisztériumának ihletője volt. India és Pakisztán köztudottan nincsenek a legjobb viszonyban, Kasmír miatt már több háborút is vívtak egymással. A ceremónia tulajdonképpen színpadias erőfitogtatás. Mindkét oldalon népes sereglet gyűlik össze, akik próbálják egymást túlharsogni. A nézőközönség nagy része indiai volt, úgy tűnt, számukra ez afféle nemzeti ügy.

A ceremónia első része amolyan bemelegítés volt, a legnépszerűbb indiai slágereket játszották, melyekre egyre lelkesebben tombolt a közönség. A túloldalon persze ugyanez ment, csak ott pakisztáni zenét játszottak. Időnként felharsant az „Éljen soká India!” és túloldali megfelelője, az „Éljen soká Pakisztán!”. A vállalkozókedvűek futhattak a nemzeti lobogóval, majd úgy egy óra múlva végre megkezdődött maga a ceremónia.

A határőrök, akiknél nyilvánvaló kritérium a magasság, fel és le meneteltek vicces, égig lendülő járásukkal. A határ két oldalán párhuzamosan zajlott a meghatározott koreográfia szerinti ide-oda rohangálás, majd a húszperces formagyakorlat után egyetlen mozdulattal bevágták a határon álló vaskaput.

Határőrök, tekintélyes magassággal (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Tóth Judit

A ceremónia csak egy volt az Indiában tapasztalt sok furcsaság közül. Rengeteg olyasmit láttam, ami érzelmileg felkavart, és amit nem tudtam megszokni. A vonatokból látott vidéki nyomort, a mindent elborító szemetet, vagy azt, hogy sokan szó szerint az utcán élnek.

Egy idő után azonban megpróbáltam nem ítélkezni, nem a mi viszonyainkhoz hasonlítani mindent. Elfogadtam, hogy ez itt egy más világ. Ha legközelebb errefelé visz a sorsom - mert remélem, lesz ilyen -, talán már könnyebb lesz megérteni és elfogadni az indiai valóságot, amely sokkal sűrűbb, színesebb, felkavaróbb vagy épp hétköznapibb annál, mint ahogy azt itthon elképzeltem.

A szerző indiai útjáról korábbi beszámolója itt olvasható. Indiáról korábbi cikkeink itt, itt, itt és itt találhatók.