Nincs jobb, mint egy magas épület tetejéről mérni fel a terepet egy nagyvárosban, úgyhogy Kuala Lumpurban az első utam egy felhőkarcolóra vezetett. A turisták túlnyomó többsége a Petronas-ikertornyokat rohamozza meg, amely 1998 és 2004 között a világ legmagasabb épülete volt, és ma is a legmagasabb ikertorony. Az internetes információk szerint azonban hajnali hatkor kellett volna beállnom a sorba, hogy a 8.30-as pénztárnyitás után esélyem legyen jegyhez jutni.
Mivel ez egyáltalán nem tűnt vonzó programnak, inkább a Menara KL tévétoronyhoz mentem. Itt nemcsak hogy magasabbra liftezhettünk, de a sor mindössze három turistából állt. További előny, hogy innen a nevezetes Petronas-ikertornyokat is láthatjuk.
A lifttel kevesebb mint egy perc alatt hasítottunk fel a 256 méter magasan fekvő kilátóteraszra. A ragyogó napsütésben ott szikrázott alattunk a nyüzsgő nagyváros, és mivel egyáltalán nem volt tömeg, kedvemre gyönyörködhettem a látványban. Különös volt belegondolni, hogy az ország legnépesebb, legprosperálóbb városának helyén alig másfél évszázaddal ezelőtt csak egy ónbánya volt.
Kuala Lumpur csodálatos orchideakertjéről is nevezetes, amely valóban látványos, de számomra az igazán nagy élményt a szomszédos madárpark jelentette. Ahogy szabadon sétáltam a madarak között, a Galapagos-szigeteken tett utazásom jutott eszembe. Eddig csak ott éltem át ilyet, hogy szinte át kellett lépni az emberektől egyáltalán nem félő madarakon.
A madárparkban egyes fajok teljesen szabadon voltak, mások meg akkora hálók alatt, hogy szinte nem is látta-érezte az ember, hogy tulajdonképpen egy kalitkában van. Az elkerített kertekbe dupla kapukon keresztül lehetett belépni, hogy lakói ne szálldossanak ki. A szabadtéri büfében minden asztalt madarak foglaltak el, úgyhogy nekünk, látogatóknak állva kellett elfogyasztanunk a szendvicseket.
Már esteledett, de még mindig vártak rám felfedeznivalók. A közlekedésre a legjobb mód az MRT, azaz az egysínű magasvasút, amely városnézésre is kiváló: a magas síneken futó tiszta, légkondicionált kocsikban ülve madártávlatból szemlélhetjük a város forgatagát.
A kínai negyedbe vetettem be magam, bár ahogy haladtam az útikönyv által javasolt útvonalon, akadt néhány félelmetes utca. Még éjszaka is áradt az aszfaltból a forróság, a szeméthalmokból a bűz, időnként patkányok surrantak el mellettem. A 80 százalékot meghaladó páratartalom és az izgalom miatt patakokban folyt rólam a víz, de közben mágnesszerűen szippantott magába a negyed.
Ha kihalt utcákon kellett volna járnom, egész biztos, hogy ijedten hazaspurizok, de tolongott a nép, árulták a portékájukat az utcai árusok, egyszóval varázslatos éjszakai világba csöppentem. Mintha nem is egy steril üzleti negyedben jártam volna néhány órával korábban, hanem egy másik földrészen.
Az elárusítóbódékban órák, DVD-k, sportcipők, mobiltelefonok kellették magukat, és szinte minden, amit hamisítani lehet. Az alku kötelező és vidám folyamat, nincsenek álsértődős jelenetek, mint az arab országokban.
Vacsorázni átmentem a Bukit Bintang városrészbe, sok helybéli javasolta, hogy ott a legjobb az éjszakai piac. Végre kipróbáltam a rettenetes szagáról nevezetes duriánt. Ez egy gyümölcs, amelyet penetráns, rothadó szaga miatt még a repülőterekről is kitiltottak. Hát, az íze sem tett a gyümölcs rabjává.
Jóval nagyobb élményt jelentettek a pálcikákra tűzött húsok, gombák, zöldségek, melyeket az orrunk előtt sütöttek meg, aztán különféle szószokba mártogathattuk őket.
Kipróbáltam a helyi kávét is, amely a teh tarik, azaz a húzott tea mintájára készül, csak épp kávéból. Sokszor átöntögetik jó magasról két edény segítségével, amitől különösen laza és habos lesz.
A látnivalók mellett Kuala Lumpurban a szállás is életre szóló élményt jelentett. Ahogy az egyik szálláskereső honlap kínálatát böngésztem, megakadt a szemem a Shangri-La hotelen és a mellette virító árcédulán: 27 ezer forint. Egyébként is jellemző, hogy a neves szállodaláncok Kuala Lumpurban jóval kedvezőbb áron kínálnak szobákat, mint máshol, de ez még az akciós ajánlatok között is jó fogásnak számított.
A Shangri-La Hotels and Resorts a világ vezető luxus-szállodaláncainak egyike. Többnyire ázsiai nagyvárosokban és üdülőhelyeken vannak jelen, de a Közel-Keleten, Ausztráliában, Észak-Amerikában, és néhány európai nagyvárosban is várják előkelő vendégeiket.
1971-ben nyitották meg Szingapúrban az első szállodát, amely James Hilton angol író 1933-ban megjelent A Kék Hold völgye című regényéből kölcsönözte a nevét. Ebben szerepelt ugyanis először Shangri-La, a misztikus éden a földi paradicsom szinonimájaként.
Mivel malajziai körutamon a többi szállás nevetségesen olcsó volt, úgy döntöttem, ezt most bevállalom. Más városokban úgysem tudnám ilyen áron kipróbálni ezt a láncot. Nem is csalódtam. A szálloda nemcsak a luxusszínvonallal bűvölt el, amely az előtér csodálatos virágillatától a lepedő finom tapintásáig terjedt, hanem még inkább a kiszolgálás kedvességével.
Csak egy példa: mindössze egy éjszakát töltöttem a szállodában, majd másnap egész álló nap a várost róttam, és csak a késő esti busszal utaztam tovább. Mivel a párás, fülledt levegőben csatakosnak éreztem magam, a csomagokért visszatérve megkérdeztem a recepciósokat, akik egyébként egytől egyig úgy néztek ki, mint a topmodellek, hogy fel tudom-e frissíteni magam valahol.
Mi sem természetesebb – hangzott a válasz, és már mutatták is az utat a fitneszközponthoz, ahol lezuhanyozhattam, és a kezembe nyomott ropogós, friss törülközővel megszárítkozva sokkal komfortosabban indulhattam a buszpályaudvarra.
Ha már Malajziában jártam, nem hagyhattam ki Melakát, amely világörökségi státuszt élvez, bár ez láthatóan nem zavarja a városvezetést abban, hogy giccsparádét rendezzenek a belvárosban. Többek között egy vízimalmot is építettek, mert úgy gondolták, az majd tetszik a turistáknak. A gond az, hogy egy védett státuszú városról beszélünk, ahol soha nem volt vízimalom.
De hasonlóképp megütköztem a kínai negyed bejáratánál tekergő brutálisan nagy kígyós installáció látványán. Annál már csak a tuktuk taxik giccsesebbek, melyeket tulajdonosaik a lehető legcsicsásabbra díszítenek karácsonyfadíszekkel, műanyag virágokból készült koszorúkkal és villogó fényekkel.
Melaka nem önmagában került fel a világörökségi listára, hanem George Townnal karöltve. Az ország legrégebbi angol gyarmati településén kiváló állapotban maradtak fenn a koloniális építészet emlékei, templomok, középületek, szállodák. Kevés városban érzékelhető annyira a multikulturális jelleg, mint itt: mecsetet, kínai pagodát, buddhista, hindu és keresztény templomot egyaránt találunk, és a lakosság is rendkívül vegyes.
Véleményem szerint itt, Geroge Townban a legautentikusabb a kínai negyed. Míg Szingapúrban, Kuala Lumpurban vagy például Melakában a régi kínai üzleteket csillogó felhőkarcolók vagy más, oda nem illő épületek veszik körbe, itt a kínai városrészben tényleg megállt az idő.
A sok náció jelenléte természetesen a gasztronómiára is jótékony hatással van. George Town nemcsak a világörökség-vadászok, de a gasztroturisták számára is kedvenc célpont. Mint sok nagyvárosban, itt is rendkívül népszerű a food court intézménye, azaz sok kicsi és változatos étterem egy kupacban.
George Town ételpiacán a változatosságot igen komolyan veszik, nem adnak ki engedélyt két ugyanolyan specialitást felvonultató kifőzdének. Az ember csak körbesétál, végigböngészi a kínálatot, elbeszélget a vendéglősökkel, mustrálgatja az étlapokat, aztán választ. Egy nagy tál leves vagy egy tésztaétel tengeri herkentyűkkel átlagosan 200-400 forint, így nem a pénztárca, hanem a kapacitás szab határt a kóstolgatásnak. Minden frissen készül helyi alapanyagokból, és minden isteni finom.
A malájok annyira imádnak enni, hogy a belföldi turizmus fő mozgatórugója a helyi specialitások kipróbálása. Az utcai kifőzdék olcsósága miatt kevesen bajlódnak otthon a főzéssel, úgyhogy késő este megtelnek az éttermek asztalai.
Miután feltöltöttem a fotókat a blogomra, egy itt élő fiatal pár írt nekem, hogy szívesen meghívnának másnap vacsorára. Elfogadtam a szíves invitálást, és a közös étkezés után még olyan helyekre is elvittek, amelyeket egyedül nehezen fedeztem volna fel. Ráadásul egy hindu éjszakai felvonulásba is belecsöppentünk.
Malajzia az építészeti emlékeken túl természeti látnivalókban is gazdag. Az ország első számú nemzeti parkja a Taman Negara, ahova hajóval jutottam el. Az ötfős kirándulócsapatban akadt még egy magyar, aki 1956-ban vándorolt ki Németországba, és most a nyugdíjas kort elérve nekiállt bejárni a világot. Sajnos a parkban csak magát az oda vezető utat élvezhettük, mert akkora vihar tombolt az előző napokban, hogy bármiféle gyalogtúra elképzelhetetlen volt, a nevezetes függő kötélhidat is lezárták.
Nagyobb szerencsével jártam a tengerparton, Langkawi szigetén, ahol csodálatos időben tudtam néhány napot strandolni. Itt is, mint az országban mindenütt, fix tarifájú taxisrendszer működik. A fontosabb közlekedési csomópontoknál, repülőtereken, főbb látnivalóknál diszpécsereket találunk, náluk fizethetjük ki az előre meghatározott viteldíjat.
A tarifa igen baráti, ráadásul a sofőrrel való végtelen alkudozás és vita is elkerülhető. Langkawi szigetén a repülőtérről a szállodába vezető félórás út 24 ringgit (mintegy 1800 forint) volt, de nagyvárosokon belül ennél is alacsonyabb tarifákkal találkozni.
Malajziára, akárcsak Ázsia oly sok országára, igaz a mondás, hogy csak odautazni drága, a helyszínen már nagyon olcsón vakációzhatunk. Rengeteg barátságos, megfizethető vendégház van, az elképesztően izgalmas és finom fogásokat fillérekért kóstolhatjuk, és az országon belüli utazás sem drága. Barátságos, egzotikus és biztonságos ország, akár a hozzám hasonlóan szólóutazást preferáló lányoknak is.