Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A magyar utazók 99,9 százaléka repülőgéppel érkezik az Egyesült Arab Emirátusok legnépesebb és második legnagyobb városába, Dubajba, és ez így van rendjén. Én viszont abba a 0,1 százalékba tartoztam, akik autóbusszal közelítették meg a felhőkarcolókkal átrajzolt, csillogó várost. A magyarázat egyszerű: az én repülőgépem az ország fővárosába, Abu-Dzabiba érkezett meg, így az ott töltött pár napot követhette Dubaj meglátogatása.
A naptár december végét mutatta, így a lehető legideálisabb időpontban érkeztem. Napközben 22-24 fokig kúszott fel a hőmérő higanyszála, volt egy kis szél, sütött a nap, és felhő sem volt az égen. Az Emírségekben novembertől januárig számíthatunk ehhez hasonló időre, márciusban már jóval 30 fok feletti hőségben nézelődhetünk, májustól pedig bedurran a kályha, a 42-45 fokos hőség már nem európai turistáknak való.
Ahogy a helyiek mesélték, ilyenkor a látogatók az egyik légkondicionált bevásárlóközponttól a másikig autóznak – természetesen agyonhűtött taxikkal. Ebben a hőségben a tengerben sem lelünk hűs habokra, mert a közel 30 fokos ultramarinszínű vízben is csak azt érezhetjük, hogy fentről és lentről is alaposan befűtöttek nekünk.
Bár sokan taxival, egyesek limuzinnal vágtak neki a 150 kilométeres útnak Abu-Dzabiból Dubajba, nyugodtan állíthatom, mindkét megoldás felesleges pénzkidobás. A maximális kényelmet biztosító légkondicionált távolsági autóbuszoknál jobb megoldás nem létezik.
Az már más kérdés, hogy a Dubajban töltött idő alatt végig olyan érzésem volt, hogy a pénz foglya lettem, hogy a város magába szippantott, és nem ereszt. Sokak éppen ezért vágnak neki megismerni Dubajt. Hogy elmondhassák: jártak a világ jelenlegi legmagasabb építményében, a Burdzs Kalifában (828 méter), vacsoráztak a tengeren terpeszkedő Burdzs al-Arab (Arabok tornya) szállodában, vagy éppen kedvükre vásárolgattak a világ legnagyobb bevásárlóközpontjában, a Dubai Mallban.
Utóbbiban bármennyi időt el lehet tölteni. A látvány, a hatás és a tömeg egyaránt elképesztő. Már a bejutás, a létesítmény megközelítése is felért egy akadályversennyel, hiszen a metróállomástól több mint egy kilométeres gyaloglással, illetve mozgójárdázással értem el a valóban gigantikus épületegyüttest.
Már itt olyan tömeg volt, hogy minden lépésemre alaposan oda kellett figyelnem. Mikor végre beléptem a bejáraton, pihentem egy kicsit, hogy magam mögött hagyjam az elmúlt fertályóra megpróbáltatásait. Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam befogadni mindazt, ami elém tárult.
Mondják, hogy ami itt nem kapható, az nem is létezik. Olyan érzésem támadt, hogy a luxuscikkeket felvonultató döbbenetes méretű épületben azonnal kifolyik a pénz a kezeim közül. A bevásárlóközpontban mozi, korcsolyapálya és egy hatalmas tengeri akvárium is helyet kapott, akik azonban a fedett alpesi sípályát keresik, menjenek odébb egy házzal, és kössenek ki a Mall of Emirates nevű műintézményben. Nem kell sokat metrózni hozzá, 10 perc, és lehet csatolni a léceket.
A síaréna 85 méter magas. Öt különböző pályát lehet használni, amelyek közül a leghosszabb 400 méteres. Természetesen a befogadóképessége korlátozott, egyszerre 1500 vendég szórakozhat. A csarnokban nemcsak húzóliftek vannak, hanem egy négyszemélyes ülőlibegő is szállítja a síelőket. Az alpesi érzést imitálva a dekoráció teljesen a hegyi hangulatot próbálja visszaadni.
Ellenben rossz hírrel tudok szolgálni azoknak, akik szívesen bepillantanának a Burdzs al-Arab hotel mindennapjaiba. Ha ugyanis nem vagyunk szállóvendégek, vagy nem foglaltunk magunknak horribilis összegért asztalt a csodálatos hotel tetőtéri éttermébe, meg sem közelíthetjük a létesítményt.
Kicsit vicces volt látni a szálloda sorompója előtt velem együtt tébláboló sok-sok csalódott turistát, akiknek annyi jutott, hogy a lehető legjobb szögből lefotózhatták a vitorlásra hajazó, valóban káprázatos szálláshelyet.
Annak azonban semmi akadálya, hogy 125 dirham (kb. 8000 Ft) megfizetése után pár percig a 828 méter magas Burdzs Kalifa tetejéről gyönyörködjünk az alattunk elterülő városban. Sok idő nem áll rendelkezésünkre, hiszen a folyamatosan özönlő tömeg miatt a helyi ajtónállók igencsak gyorsan terelik a jónépet.
Kulináris élvezeteim Dubajban Pakisztánhoz kapcsolódtak. A Lahori Gate elnevezésű helyre ugyanis kétszer is visszatértem. A pakisztáni étterem nem volt sem csillogó, sem elegáns. Mivel a városi buszpályaudvar közvetlen közelében helyezkedett el, első ránézésre nem tűnt valami bizalomgerjesztőnek.
Talán az vonzott oda mégis, hogy sok helyi ember üldögélt az asztaloknál, márpedig idegen városokban mindig érdemes az ott élők ízlésére hagyatkozni. Alig foglaltam helyet, a pincér máris ott toporgott az asztalom mellett, hozta az étlapot és az ásványvizet. Mondtam neki, hogy hozzon valamit, amiben csirke van, és nem csípős. Bólintott, hogy vette az adást, és elvonult.
Húsz perccel később tálcán kínálta azt, aminek a nevét a mai napig nem tudom, és ami olyan csípős volt, hogy az első falat után tűzoltókért kiáltottam. Mi lett volna, ha csípős ételt kérek? Az első falatok okozta szokatlan érzés hamar eltűnt, s a folytatásban egyre nagyobb bátorsággal fogyasztottam a minden tekintetben különleges ebédet.
A végére annyira belejöttem, hogy két nappal később is ide mentem ebédelni, s a helyiek szinte már törzsvendégnek járó tisztelettel fogadtak. Őszintén mondom, hogy nem hiányzott ezekből a napokból egyetlen Michelin-csillag vagy elegáns étterem sem. A Lahori Gate fillérekből megetetett, és életem egyik legjobb étteremválasztása volt.
Látva az Emirátusok közútjain tomboló állandó csúcsforgalmat, eszembe se jutott, hogy autót béreljek. Az országban pár forintért hosszú túrákat tehetünk taxival, ezen felül Dubajban ott a metró, amely a város központjából szinte minden helyre elvisz. Vezetővel nem találkoztam, lévén az egész vonal teljesen automatizált.
A zöld metró, amely a repülőtértől egészen al-Dzsaddáfig húzódik, jelenleg a világ leghosszabb automatizált metrója. A jegyeket akár az interneten, akár az állomásokon megvehetjük. Egy zónán belül a legolcsóbb jegy 1,8 dirham, azaz közel 110 forint.
Fontos tanács, hogy az állandóan zsúfolt dubaji metrón férfiként még véletlenül se lépjünk be a csak nőknek fenntartott kocsikba. Nekem elég volt egyetlen perc figyelmetlenség ahhoz, hogy rossz ajtón szálljak be a szerelvénybe, és máris a női szakaszon találtam magam. A helyi asszonyok azonnal távozásra szólítottak fel, és rosszallóan néztek rám.
Nem ez volt az egyetlen szokatlan élményem Dubaj tömegközlekedésével kapcsolatban. Az egyik délután a Dzsumeira városrészből autóbusszal indultam a városközpont felé. A vezető mögötti ülésen egy helyi nő ült a széken. Az egyik megállóban két hófehér ruhás és burnuszos arab férfi szállt fel a buszra. Amikor meglátták a nőt, éktelen ordítással és heves gesztikulálásokkal zavarták el a busz zsúfolt, hátsó részébe. Még percekkel a konfliktus után is mérgesen tárgyalták a számukra hihetetlen jelenetet: nő ült oda, ahol (szerintük) semmi keresnivalója nem volt. Mert felirat, vagy tábla nem jelezte, hogy azon az ülésen kizárólag férfiak ülhetnek.
Az utóbbi években az Emirátusok is igyekszik megadni a nők számára bizonyos tiszteletet, de a nők teljes egyenjogúságára itt még várni kell. Addig is jobb, ha az erre vonatkozó szabályokat és a helyiek szokásait tiszteletben tartja az utazó.
Számomra Dubajban a legnagyobb élményt az abrázás, vagyis a Dubaj belvárosában történő csónakázás jelentette. Nemcsak azért, mert a közelben található a hatalmas fűszerpiac, hanem azért is, mert a 40 dirhamért (2500 Ft) egy órára kibérelt csónakban, vagyis abrában valóban át lehetett élni az arab város egykori hangulatát. A csónakba Dubaj óvárosában szállhatunk be, mindegyik számozott, és az utazás előtt kötelező alkudni.
Mielőtt azonban a hosszabb csónakázás következett, egy dirhamért (65 Ft) áthajóztam a szemben lévő fűszerpiacra, ahol nincs olyan fűszer, amely ne lenne kapható. Épp csak bekukkantottam a piacra, mert vészesen közeledett az este, és mindenképpen végig akartam menni a csatornán.
Elég volt csak a part közelébe mennem, máris tucatnyian ugrottak felém, saját teknőjüket ajánlgatva. A licit száz dirhamról indult, majd kikötöttünk negyvennél. Egy cserzett arcú öreg arab volt a nyertes. A dízelmotorral felszerelt ódon ladikon ülve, a szememet behunyva csak hallgatni kellett a müezzin távolról (és sajnos magnóról szóló) énekét, majd a szemet újra kinyitva látni a fűszerpiacról kiözönlő hatalmas tömeget.
A csónakot vezető, ráncos arcú, öreg arab lelkesen mutogatta városának nevezetes pontjait. Ez volt az a hely, ahol azt éreztem, jó helyre került a pénzem. A csónakvezető is látta, hogy kíváncsi embert sodort a fedélzetre a szél, igyekezett mindent elém tárni, legyen az pálmafa, csupa üveg irodaház, sirálycsapat, vagy éppen magas kőfallal elválasztott, milliárdosok által lakott palota. Öreg este lett, mire visszaértem az óvárosba, és úgy szálltam ki a csónakból, hogy ide bármikor visszatérnék.
Emlékezetes volt egy beszélgetés, melyet az egyik taxi sofőrjével folytattam, miközben a kocsi reménytelenül ácsorgott a Dubajra éjjel-nappal jellemző csúcsforgalomban. Mielőtt felidézném a diskurzust, muszáj megemlítenem, hogy az Emírségekben száguldó vagy araszoló taxikat vezető jóemberek egy részének fogalma sincs, mi merre van.
Bármennyire hihetetlen, nem használnak GPS-t, és olyan is előfordult, hogy a gépkocsivezető tőlem kérdezte meg, merre van az általam bemondott cím. A magyarázat egyszerű: a taxikat szinte kivétel nélkül vendégmunkások vezetik, és ha balszerencsések vagyunk, olyan kocsiba ülhetünk be, amelynek vezetője két nappal azelőtt kezdte meg munkáját.
De vissza a beszélgetéshez. A Pakisztánból érkezett sofőr hét gyereket hagyott otthon, a családját tíz hónapja nem látta. Azért jött az Emírségekbe dolgozni, hogy a gyermekei ne haljanak éhen. Keresetének egy részét tartja csak meg, a pénz többségét havonta utalja át Pakisztánba. Egy pár négyzetméteres lukban lakik, naponta 12-14 órát dolgozik, azaz ennyit tölt a kocsiban.
A cég, amely alkalmazta, hihetetlen szigorú szabályok betartására kötelezi. Nagyobb késés, elszámolásbeli vita, és már repülhet is vissza oda, ahonnan jött. Csak pozitív dolgokat mondhat a városról, a taxizásról, mindenről. Rabszolga lett a világ egyik leggazdagabb városában. Mindezt csak azért meséltem el, hogy érzékeltessem: nem minden arany, ami fénylik. A legtöbb látogató mindebből semmit sem érez. De ez is Dubaj, ez is az Emírségek.
Az utolsó napon még kifeküdtem egy kicsit Dubaj nyilvános strandjára. Szerencse, hogy kedden mentem, hiszen ott tudtam meg, hogy Dzsumeira szabad strandján szombatonként női napot tartanak – ekkor férfi oda be nem teheti a lábát. Dzsumeira tengerpartja szinte teljes egészében magánterület, ezen a pici szabad részen tobzódik mindenki más, aki szeretne megmártózni az Arab-öböl szilveszterkor kissé hűvös, de igazán élvezhető vizében, és nem az itt található szállodák valamelyikében lakik. Belépő ide is van, öt dirham (325 forint).
2013 utolsó napján melegen sütött a nap, a homokos parton pedig hemzsegtek azok, aki várták az este esedékes szenzációt, a híres dubaji évbúcsúztató tűzijátékot. Az esemény minden esztendőben újra meg újra világrekordot dönt a beleölt pénz, a fellőtt rakéták és a nézőszám tekintetében.
Este nyolckor már moccanni sem lehetett Dubaj belvárosában. Több mint egymillió ember taposta egymást, és várta az éjféli gongütést. Behunytam a szememet, és végigpörgettem magamban az elmúlt napok igazán különleges momentumait és élményzuhatagát.
Összességében azt kellett megállapítanom, hogy egy olyan fantasztikus világba csöppentem, amely igyekezett fogva tartani, ám a végén belátta, hogy velem nem sokra megy, így kénytelen-kelletlen eleresztett. Az azonban egészen biztos, hogy senkit sem hagy közömbösen a pénz és a korlátlan lehetőségek arab birodalma. Pusztán ésszel kell nekiindulni ennek az utazásnak. Nyitott szemmel, okosan, a helyi kultúrát és szokásokat befogadva garantált lesz az élmény.
Korábbi beszámolóinkat Dubajról itt és itt olvashatja.
