Szingapúr Ázsia egyik legszervezettebb, legtisztább országa, ahol minden szabálytalanságot szigorúan büntetnek. Cserébe viszont a kis városállam makulátlan tisztaságával, rendezettségével és fegyelmezettségével felüdülést jelent a délkelet-ázsiai országok porától és káoszától megfáradt utazónak. Nem is beszélve az ingyenes talpmasszázsról a reptéren...
Többször felbukkantam Szingapúrban féléves ázsiai barangolásom során, és megszerettem a várost a jólneveltségéért (vagy talán ennek ellenére). Jókat ettem ott, bejártam a város szinte minden részét, jutott eső és kánikula. Legemlékezetesebb látogatásom mégis az első maradt, amikor Szingapúrból alig láttam valamit, és még a vonatomat is lekéstem.
Miután alaposan bejártam a hátizsákos utazók számára „kötelező" országokat (Thaiföld, Laosz, Kambodzsa), átugrottam Malajziába is. Ha pedig már ott voltam, miért hagytam volna ki Szingapúrt? Az már igazán nem távolság, időm meg volt. Pénzem ekkor már nem annyira, de ez általában nem szokott visszatartani attól, hogy új úti célokat tűzzek ki magam elé.
Kuala Lumpurban időzve felfedeztem, hogy van egy olyan éjszakai vonat, amelyik este hagyja el a maláj fővárost, reggelre ér Szingapúrba, és onnan este 11-kor indul vissza. A vonat hálókocsis, és a felső ágyra a retúrjegy csak 14 dollár. Ez ideálisnak tűnt, így ugyanis egy teljes napot tudok eltölteni a városban úgy, hogy kétéjszakai szállásdíjat megspórolok. Szingapúr egy nap alatt szépen körbejárható, a maláj vonatok meg tiszták és kényelmesek. Legalábbis ázsiai mércével mérve.
A hálókocsis vonatokon nappal rendes ülések vannak. Az alvásidő közeledtével viszont átalakulnak ágyakká. Jön a kocsiszolga, a két egymással szembeni ülést összenyitja alsó ágynak, a felettük lévő falból pedig lenyit egy felső fekhelyet. Mindkettőt friss, ropogós ágyneművel látja el, kispárnát, plédet és függönyt varázsol elő.
A felső ágy kb. 60 cm széles, a lenti 20 centivel szélesebb, én mégis jobban szeretem a felsőt. Egyrészt nem kell attól tartanom, hogy egy túlsúlyos utas az utolsó pillanatban jegyet váltva a testalkata ellenére felső ágyat kap az én fejem felett, és rám zuhan éjszaka. Másrészt az esetleges tolvajok miatt biztonságosabb a kezek számára elérhetetlen magasság.
Két óriási negatívumuk van csak a maláj vonatoknak. Az egyik a légkondi. Ázsiában még nem hallottak arról, hogy a külső és belső hőmérséklet közötti különbségnek pár foknak kell lennie. Náluk 30 fok van kint éjszaka, a légkondit meg 16 fokra állítják. Volt nálam egy vékonyka pulóver, mert utaztam már maláj vonaton, de az nem sokat segít, amikor fél óra utazás után lefagy az ember füle.
A másik, ami számomra érthetetlen, az a csomagtárolók hiánya. Nincs polc, sem egy fiók vagy állvány, ahova a csomagot lehetne tenni. Vagy a közlekedőfolyosón hagyja az ember a bőröndjét, aztán reggelre vagy meglesz, vagy nem, vagy viszi magával az ágyba. Szerencsére a szingapúri kirándulásomat egy napra terveztem, így a nagy hátizsákot a Kuala Lumpur-i szállásomon hagytam, a nálam lévő kis hátizsákkal meg kényelmesen összebújtunk.
Reggel 7-re futott be a vonat Szingapúrba. Fél 8-ra már stabilizálódott a szemöldököm a homlokom közepe táján. Szingapúr tele van meglepő dolgokkal.
A vasútállomásról normál busz vitt be a metróállomáshoz. A buszon készpénzzel kell fizetni, a vezető váltópénzt nem ad, a vasútállomáson nincs pénzváltó. Az üzletek még zárva voltak. Nem nagyon akartam 20 dollárost adni a másfél dolláros buszjegyért, így eltartott egy darabig, míg felkerültem egy buszra.
Gondoltam, veszek napijegyet. A metróállomáson végre nyitva volt a pénztár is. Itt aztán megtudtam, hogy a tömegközlekedésre szóló napijegyet műanyag kártyán adják, amire letéti díjat kell fizetni, viszont csak este 6-ig lehet leadni a kártyát a pénztárakban, hogy visszakapja az ember a letétet. Én 11-kor jövök vissza az állomásra. Metróval. Ez nem annyira nyerő így.
Az egyszeri utazásra szóló jegy lesz a jó akkor. Az viszont nem egyszeri utazásra szól, de azért utanként kell megvenni az automatából, és néha 10 centtel többe kerül, néha kevesebbe. Tessék?! Küzdöttünk egy darabig a pénztárossal, hogy elmagyarázza nekem a lényeget, de hiába hivatalos nyelv az angol, és hiába beszélte is megfelelő szinten (meg én is), nem sikerült.
Szerencsére találtam egy hivatalos hirdetményt, ahol világosan le volt írva minden. E szerint az egy útra szóló jegy 6-szor használható fel. Első alkalommal az érvényes díjszabásnál 10 centtel többet kell fizetni (nyomtatási díj), a második útnál az érvényes díjszabás szerinti összeget, a harmadiknál 10 centtel kevesebbet (itt megtérül a nyomtatási díj), a negyedik és ötödik útnál megint normál árat, viszont a hatodik utazásnál jön a nyeremény: 10 centtel kevesebbe kerül a jegy. Hűha!
Nem csodálom, hogy a pénztáros nem tudta egyszerűen elmagyarázni. De az én értelmi képességeimmel is lehet némi probléma, mert öt metróhasználat alatt nem jöttem rá, hogyan kell a meglévő jegyre rátenni az automatába bedobott összeget, így végül minden utazásnál új jegyet nyomtattam, és majdnem egy fél buszjegy árát kidobtam ezzel az ablakon.
A közlekedés Szingapúrban ennek ellenére mesébe illő. Tiszta, szép, rendezett és szervezett. Nincs tülekedés, nincs szemetelés. Van viszont udvariasság és szabályozottság. Az utasok katonás rendben sorakoznak a mozgólépcső bal oldalán, a metróra várva sorban állnak a peronon felrajzolt jelzés szerint, enni-inni komoly bírság kockáztatásával lehet csak. A mondásból ismert templom egere valószínűleg sírva könyörögné innen vissza magát a katedrálisba.
A belvárosba megérkezve azonnal nekivágtam az előre eltervezett városnéző sétámnak. Elsőként a kikötőbe mentem, ahol Rejtő Jenő regényeiben Fülig Jimmy koptatta az utcákat. Ma már egészen másképp néz ki. Sehol egy lepukkant kocsma, verekedő tengerészek, az alvilág népével teli sötét sikátorok. Helyettük elegáns éttermek, kávézók és homár minden mennyiségben.
Kicsit párás, ködös volt az idő, a távolabbi épületeket alig láttam, de gondoltam, majd ha kisüt a nap, kitisztul a levegő is.
Átsétáltam a Merlionhoz, Szingapúr jelképéhez, amely egy vizet köpő oroszlán. Szingapúr neve egy szanszkrit szóból ered. Simha (oroszlán) és pura (város). A szobor mögött, az öböl túloldalán áll a város legmagasabb kilátópontja, a Marina Bay Sands Hotel.
A háromlábú építmény, amelynek minden lába a hotel egy-egy szárnya, normál esetben elég feltűnő ahhoz, hogy megtalálja az ember. Most viszont a párától alig lehetett kivenni a körvonalait. De furcsa ez a köd! Már rég el kellett volna oszlania...
A különleges, repülő hajót formázó szálloda tetőteraszára fel lehet menni turistaként 20 szingapúri dollárért (3800 forint), és szépen belátható róla a város. A látási viszonyok ennek épp nem kedveztek, de egy későbbi szingapúri látogatásom alkalmával feljutottam oda, ráadásul ingyen.
Akkor épp kanapészörföltem, és vendéglátóm elárulta, hogy ha nem a turistalifthez megyünk, hanem a vendéglifthez, és megvárjuk, míg jönnek szobakártyával rendelkező szállóvendégek is, akik aktiválják a liftet, akkor a turistáknak szánt kilátó fölötti emeletre is feljuthatunk, ahol a koktélbár és a feszített víztükrű medence van. Pazar volt a kilátás!
A tervezett városnézés útvonalát folytatva a Bugis városrészbe mentem, ahol a Celebeszről (Indonézia) származó kereskedők laktak valaha. Útközben megismerkedtem egy amerikai turistával, aki csatlakozott hozzám. Az indiai és arab negyed színes házikóit néztük meg, lesétáltunk az Orchard Roadon, ami a luxusmárkák bevásárlóutcája, és megnéztük a híres Raffles Hotelt, ahol turbános portás köszönti az érkező kormányfőket és egyéb tehetős vendégeket.
Szorgalmasan készítettem a fényképeket, amelyeken a ködön kívül csak a közelebbi épületek látszottak. Már délután volt, és még mindig nem volt tiszta a levegő.
Este visszasétáltunk a csatornához, a Clark-öbölbe, ahol a fedett utcákon klubok és bárok várják a szórakozni vágyókat, aztán még meg akartuk nézni a híres lézershow-t, amely esténként látható az egyik öbölben. Csak épp senki nem tudta megmondani, melyikben.
Fogtunk egy taxit, elmagyaráztuk, mit akarunk, erre a taxis elvitt minket a város végére, a Gardens by the Bay nevű kertbe, ahol óriási, futurisztikus építmények állnak varázslatosan kivilágítva. A taxis elment, mi meg rájöttünk, hogy ez nem a lézershow. Jó, hogy a taxis ismeri a város turisztikai látványosságait...
Egy későbbi alkalommal, mikor Szingapúrban jártam, eljutottam erre a lézershow-ra is. A csatorna fölé füstöt és gőzt fújnak, és erre vetítenek lézerrel filmeket, képeket. Közben szól a zene, és szappanbuborékokat eregetnek a tömeg fölé. Nagyon szórakoztató.
Mivel a vonatom csak fél 12 után indult, és úgy számoltam, hogy 40 perc alatt kiérek az állomásra, még beültünk alkalmi útitársammal egy italra a belvárosban. Ahogy beszélgettünk, a bár tévéjére pillantva mindketten ledöbbentünk. A híradó a szumátrai (Indonézia) esőerdő tüzét mutatta, amelynek a füstje ellepte Szingapúrt. A légszennyezettség az egészségügyi határérték felett volt, az aznapi értékek a városban valaha mért legmagasabb adatokat is felülmúlták. Javasolták a lakosságnak a szájmaszk viselését, vagy még inkább az otthon maradást.
De hogyhogy nem éreztem a füst szagát?! Ja persze! Az éjszakai vonat és a légkondi. Egész nap be volt dugulva az orrom.
Kiderült, hogy Szumátrán egy külföldi tulajdonú mezőgazdasági vállalat minden júniusban több megyényi esőerdőt lobbant lángra, hogy a leégett területre olajpálmákat ültethessen. Évente több ezer hektár erdő pusztul el, nem beszélve a bennük élő veszélyeztetett fajokról. Amikor két nappal később Szumátrára utaztam, délután 3 órakor félhomály volt, simán bele lehetett nézni a napba. A helyi Greenpeace az egyik benzinkút mellett kórházi maszkokat osztott ki a füstmérgezés megelőzésére, de nem sokat ért. Arra jó volt, hogy a levegőben szálló hamut ne lélegezzük be, de a füstöt nem szűrte ki.
Az értelmetlen pusztítás miatti döbbenetből felocsúdva szedelődzködni kezdtem, hogy elinduljak a vasútállomásra. Volt még másfél órám, gondoltam, az biztos elég lesz. Aztán nem jött a metró. Persze, este van, ritkán jár. Aztán valami akadály miatt lassan haladt a metró. Na, ekkor már kicsit aggódva nézegettem az órámat, de még mindig volt 60 percem. Sima ügy.
Aztán ahogy a perceket számolgattam, és közeledtünk a végállomáshoz, próbáltam felidézni, hogyan is nézett ki a metróállomás, és hogyan lehet átjutni majd a vasúthoz. És akkor beugrott egy aprócska tény: a metró után még át kell szállni egy buszra és utazni vagy tíz percet. Atyavilág! Akkor nem érem el a vonatot!
Mire a metró begördült a végállomásra, már csak 5 percem volt a vonatom indulásáig. Az még akkor sem jön össze, ha taxit hívok. Ajjaj! Ha jól emlékszem, a reggeli első vonat 8 óra után indul, ráadásul anyagilag is rosszul járnék, mert a vonatjegy ára Szingapúrból Kuala Lumpurba több mint kétszerese, mint onnan ide.
Azért nem adtam fel. Gyógyíthatatlan optimistaként mindig számolok azzal is, hogy a körülmények a segítségemre lesznek. Hátha épp késik a vonat... Jó, ez pont Szingapúrban nem valószínű, de amíg nem látom saját szememmel a vonat hűlt helyét, addig nem mondok le róla.
Kiértem az állomásra. A vonat már elment. És kiderült, hogy a határátlépés miatti útlevél-ellenőrzés ebből az irányból nem a vonaton történik, mint idefelé, hanem még beszállás előtt. Tehát akkor sem értem volna el a vonatot, ha időben jön a metró.
A városba visszamenni már nem tudtam, hogy legalább egy bárban szórakoztassam magam reggelig, mivel az utolsó metró már azelőtt elment, hogy én leszálltam volna az enyémről. Mekkora lúzerség ez!
Szerencsére nem én voltam az egyetlen, aki éjfél környékén a pályaudvaron lézengett. Megszólítottam egy srácot, és megkérdeztem, hova tart a tömeg. Kiderült, hogy van egy helyi busz, amivel át lehet menni a határ túloldalára, onnan pedig még éjszaka is vannak buszok Kuala Lumpurba. És mivel a busz autópályán megy, a végén hamarabb értem vissza a maláj fővárosba, mint a lekésett vonatom.
Ez a kaland is jól zárult.