Miután egyéves working-holiday vízummal a zsebemben megérkeztem Új-Zélandra, rögtön a munkakeresésre, majd a munkára kellett koncentrálnom. Ez ugyanis igen drága ország,
az itteni árak az otthoniak dupláját vagy akár két és félszeresét is elérhetik.
Szerencsére a bérek is jóval magasabbak, mint otthon, így pár hónap munka után már megengedhettem magamnak, hogy felfedezzem az országot.
Márpedig felfedeznivaló akad itt bőven. Gleccserek, homokos strandok, fjordok, őserdők és tűzhányók váltják egymást, anélkül, hogy óriási távolságokat kellene megtennünk. Magyarországról nézve talán a vulkánok és a hozzájuk kapcsolódó természeti jelenségek a legkülönlegesebbek, ezért elsőként egy vulkántúrát vettem tervbe. Az új-zélandi tűzhányók a csendes-óceáni tűzgyűrű tagjai,
itt találjuk földünk legtöbb vulkánját, köztük a legveszélyesebbeket.
A túrát azért is sikerült összehozni, mert kaptam ingyen egy kocsit. Persze nem örökre, és nem minden feltétel nélkül. A majdnem vadiúj Nissant pontosan egy hét múlva kellett leadnom 1400 kilométerrel távolabb. Viszont teletankolták helyettem, és kifizették Új-Zéland két fő szigete között a kompot. Hogy még többet spóroljak, egész héten a kocsiban aludtam. Ezt a pénztárcám erősen, a hátam viszont kevésbé lájkolta.
A Tongariro Alpin Crossinggal indítottunk egy magyar cimborámmal.
Ez Új-Zéland egyik legkönnyebb és legnépszerűbb túraútvonala,
itt találkoztunk a legtöbb túrázóval. Úgy döntöttünk, hogy sportosra vesszük a hétvégét. Péntek este indulunk Wellingtonból, a hegyek között alszunk, majd szombaton korán reggel megyünk tovább, hogy legyen időnk megmászni az 2291 méter magas Ngauruhoe-hegyet. Ez szép példája a rétegvulkánoknak, jól felismerhető kráterrel a tetején és kénes kigőzölgésekkel az oldalában. Utolsó kitörése 1977-ben volt.
A tervbe annyi hiba csúszott, hogy éjszaka a hegyek között jócskán fagyott, ezért nem vertük fel a sátrunkat, hanem mindketten az autóban aludtunk.
Hajnalra ráfagyott belülről a pára az ablakra, mínusz három fokot mértünk.
Sebaj, legalább sikerült hamar felkelnünk, és elindulnunk. Két másik sráccal egyszerre tápászkodtunk ki a kocsinkból a parkolóban, és persze rögtön szóba elegyedtünk.
Kiderült, hogy a srácok az izraeli hadsereg tisztjei, akik a katonaság után elindultak kicsit világot látni, és már jó pár hegyet megmásztak. Végül együtt indultunk útnak, és egész jó tempóban haladtunk felfelé. Mindössze annyi meglepetés ért minket, hogy a késő tavasz ellenére a hegy teteje és a kráter belseje még masszívan havas-jeges volt.
Elképesztő kilátás tárult elénk a csúcsról. A távolban a zöld erdők, mezők közül további havas vulkánok emelkedtek ki, a közelben pedig lávafolyások tarkították a tájat. De igazán csak akkor értettük meg, miért ez az egyik legnépszerűbb turistaútvonal, amikor leértünk a hegyről. Hihetetlen, hogy ilyen táj létezik a földön.
A kitörések elpusztítottak minden életet a környéken,
újabb és újabb lávafolyamokkal terítették be a völgyeket. Hosszú sorokban kígyóztak itt a turisták a legmodernebb túrafelszerelésekkel felvértezve. Ennek ellenére sorra előztünk le mindenkit, hisz meg akartuk mutatni újdonsült barátainknak, hogy nekünk se idegen a hegyi terep. A tizennégy órás túrát végül tíz óra alatt abszolváltuk, hála a bennünk buzgó versenyszellemnek.
A nap végén elbúcsúztam a cimborámtól, aki stoppal ment vissza a több mint 300 kilométerre fekvő Wellingtonba. Kicsit aggódtam, amikor este hatkor kiraktam a nem túl forgalmas főúton, szállásától több mint négy órányira, de két perc stoppolás után felvette egy kamionos. Pedig a kamionoknak hivatalosan nem is szabad stoppost felvenniük.
Én egy fenyőerdővel körülvett parkolóban ismét az első ülésen aludtam. Az előző rövid éjszakának és az aktív napnak köszönhetően jobban, mint egy ötcsillagos hotelben. Másnapi célom Rotorua városa volt. A település két dologról híres: az igen látványos tóról, amelynek partján fekszik, és
a záptojásszagról, amely az egész várost áthatja.
Mindkét jellegzetesség a vulkánokhoz kapcsolódik. A tó és az egész város egy hatalmas vulkánkitörés után összeroskadt kalderában fekszik.
A város melletti Wai O Tapu Geotermális Csodaország természetvédelmi terület,
ahol a középiskolai földrajzórákról ismerős szolfatárákat, mofettákat, gejzíreket, beszakadt krátereket csodálhatjuk meg élőben.
A táj bizarr, mindent áthat a nagyon erős kénszag, nem csoda, hogy a pokolról nevezték el a legtöbb képződményt. Itt van az ördög otthona, a pokol tava és a gonosz fürdője is. Nem kell nagyon elengednünk a fantáziánkat, hogy elhiggyük, mindez így igaz.
Engem mégis a Pezsgő-tó nyűgözött le a legjobban, amely 700 évvel ezelőtt keletkezett egy hidrotermális kitörés során. A feláramló szén-dioxid miatt pezseg és a 74 °C fokos felszíni hőmérséklet miatt párolog ennyire intenzíven.
A sok utóműködés után végre akartam látni egy aktív vulkánt is. Erre a szárazföldtől negyvennyolc kilométerre volt lehetőségem, a White-szigeten. Mielőtt átkeltem volna, éjszaka az óceán partján aludtam a hullámverés megnyugtató hangjára. Csak arra nem gondoltam, hogy a víz közelsége miatt hajnalban olyan pára lesz, hogy csuromvizesen kell kezdenem a napot.
A White-szigeten az aktív andezit sztratovulkán mostanra egy két kilométer átmérőjű, 321 méter magas szigetet hozott létre. Az utolsó kitörése 2013-ban volt. Régebben kénbányaként működött, de
miután egy kitörés alkalmával több bányász is meghalt, a kitermelést beszüntették.
Manapság rendkívül népszerű turistalátványosság.
Helikopterrel vagy hajóval lehet ide eljutni. Úgyse hajóztam még a Csendes-óceánon jelszóval én az utóbbit választottam. Odafelé egészen kis hullámok voltak, mégis métereket dobáltak a hajón, amit a csapat egy részének a gyomra nem igazán tolerált. Én ekkor még a hajó orrában ülve élveztem a vizet és a hintázást.
Amikor megérkeztünk,
mindenki kapott sisakot és gázmaszkot,
bár erre szerintem csak az Új-Zélandon annyira jellemző túlbiztosítás vagy az extrém hangulat fokozása miatt volt szükség. Mindent átható kénszag és az egykori kénbánya savas esőktől szétmállott berendezései fogadtak minket. Hihetetlen, hogy ilyen helyek léteznek a világon. Az itt folyó patakok vasban és különböző sókban gazdagok, és 20-25 °C-nál is melegebbek, ezért vérre emlékeztető, kellemetlen ízük van.
Hazafelé kicsit megélénkültek a hullámok, a hajó három-négy métert repült föl, majd újra le, de időnként jobbra-balra is. Ekkor már én is csatlakoztam a többséghez. Az utat törökülésben, izzadva, papírzacskót szorongatva tettem meg. De nem bántam, hiszen a tengeri betegség új élmény volt számomra. Márpedig utazni elsősorban azért érdemes, hogy új élményeket szerezzünk.