Hát nem találtak jobb helyet?

Nápoly sok északi olasz számára olyan, mint Budáról nézve a nyolcadik kerület: nem szívesen merészkednek oda. Pedig - bár a közbiztonság és a tisztaság finoman szólva sem "perfetto" - a hangulat, az ízek és az érzékiség mindenért kárpótol.

Nápoly az a város, amely fapadossal még télen is jó úti cél, már ha az ember kifog egy olcsó jegyet. Nekem szerencsém volt, bár meg kell hagyni, többet kell rászánni, mint a pár ezer forintos észak-olasz jegyekre. A télből pár óra alatt kora őszi időben találja magát az ember, amely tökéletes várost nézni, még egy kiülős sör is belefér a sarki, apróasztalos pizzériánál. A rengeteg látnivaló mellett Nápoly azért is megéri egy utat, mert önmagában is képes árnyalni és átformálni az Olaszországról alkotott képet egy olyan utazó számára, mint például én, aki ezelőtt a grandiózus Rómát, a vakítóan fehér épületekkel kirakott Pisát vagy Milánót látta.

Szemét és nyüzsgés az utcán

Az első, ami az ismerőseimnek eszébe jutott, amikor Nápolyba indultam, hogy a város borzalmasan szemetes és koszos. Nos, ezt nehéz lenne megcáfolni, főleg, miután a négy csillagos szállodánk szobája is egy szeméttel borított foghíjtelekre nézett.

Kilátás a szállodai szobánkból (Kattintson a képre a galériáért!)

Valóban, a szeméthegy Nápoly belvárosában nem egzotikum. Az első egy órában ez épp úgy szembetűnik, mint az, hogy az olaszok itt is vadul és szabályok nélkül közlekednek retro járgányokkal és kiszuperált motorokkal, amelyeket valamiféle ima tarthat csak össze. Mégis furcsa volt látni, hogy itt tényleg az ablakból öntik a sikátorba a szemetet. Azóta egyszer láttam ehhez hasonlót Dél-Albániában, mikor egy kedves nénike a tengerre néző hegyoldalon álló háza mellett dobta be rutinos mozdulattal a szeméttel teli plasztikzacskót a szakadékba. Akkor is meglepődtem.

Van azonban a sikátoroknak más arca is. Délelőtt ott a nyüzsgő piac a friss herkentyűkkel és osztrigával, az ócskásokkal és cigiárusokkal, isteni olívával és ismeretlen gyümölcsökkel, na meg hamisított iPhone-okkal.

Élet a reggeli piacon (Kattintson a képre a galériáért!)

Aztán jön a pletykás délután a fémasztalokkal, a pizzaillattal és a ki tudja, miből élő, egész nap csak hangosan eszmét cserélő, , cigarettázó nápolyiakkal. Na, pont ez a kép él egyes észak-olaszokban adófizetés és munka közben...

Ókori katasztrófaturizmus

A reptérről a ronda, szmogos Piazza Garibaldira érkezve az ember nem is gondolná, mennyi látnivaló van ebben a városban. Inkább attól retteg, mikor húzzák le vagy rabolják ki, annyira kaotikus minden. Minket már első nap a város fölé magasodó Vezúv ejtett rabul: talán az olaszok nemtörődömségét mutatja az is, hogy ez a világ legsűrűbben lakott, aktív tűzhányója.

A magam részéről valamiért nagyon szeretem az "ókori katasztrófaturizmust", a megfejthetetlen történetekkel teli falak közt sétálni, így gyorsvasúttal azonnal Pompeibe vettem az utam, amelyet Kr.u. 79-ben a vulkán "konzervált". Akkora a területe, hogy bejárni is alig lehet, és még mindig nem tárták fel teljesen. A falak között tényleg egyedülálló képet lehet kapni arról, hogyan is éltek egykor itt, hol fürödtek, szónokoltak, vagy épp tanácskoztak, hol laktak a gazdagok és hol a szegények. Rengeteg a helyreállított festmény és freskó, mint például a nyilvánosház erotikus képei, de az igazán mellbevágó élmény mégiscsak belefutni azokba a gipszformákba, amelyek a vulkáni hamuval temetett egykori lakosokat ábrázolják (Pompei végzetét nem a láva, hanem a vulkáni hamu és az úgynevezett lapilli okozta).

Pompeiben közel kétezer éve megállt az idő (Kattintson a képre a galériáért!)

De hiába a lődörgés a romok között, engem a vészjóslóan magasodó Vezúv izgatott a kezdetektől. A vulkán megmászása cseppet sem vakmerőség, hanem kommersz turistaprogram. A buszok és a túrák naponta többször indulnak, már ha az ember szerencsés csillagzat alatt született: amikor mi akartunk felmenni, akkor a napok óta tartó köd és közelgő eső miatt lefújták a túrát. Így csak elmesélésből tudom, hogy - a fantáziám ellenére - nem lehet a kráterbe nézve kavargó lávát látni, de állítólag így is nagy élmény.

Mindent a szájnak!

A városba visszaérve a Piazza Garibaldiról indultunk el a tenger felé. Nápolyt bejárni nagyon kellemes és egyszerű, elég csak az ottani Andrássy útnak számító Corso Umbertón vagy Corso Garibaldin végigsétálni, amelyeket kis üzletek (nem luxusboltok), régi épületek, hivatalok, éttermek és kávézók szegélyeznek. Bárhova betérve isteni kávét és grappát (olasz törkölypárlat) kapunk. Utóbbinak érdemes megkóstolni a sötétebb, barrique változatát is, hiszen pálinkából itthon ilyet nem kapni.

Bohókás régi autók és jó, kiülős helyek (Kattintson a képre a galériáért!)

Ha megéheztünk, ott a pizza, amelyben itt nem igazán lehet hibázni. Hogy is lehetne, ha egyszer itt készítették először a kedvencemet, az olasz trikolor zászlót idéző Margherita pizzát? I. Umberto király feleségének, Margitnak süttette az egyszerű, de nagyszerű mozzarellás-paradicsomos-bazsalikomos pizzát - az Isten áldja meg érte. A nápolyi pizza egyébként minden olasznál alap, római barátaim is csak egy helyen voltak hajlandóak pizzát enni Rómában: egy nápolyiak által üzemeltetett helyen. Nem véletlen az sem, hogy állítólag itt kapni a világ legjobb pizzáját, mégpedig az 1870 óta működő Da Michele nevű helyen. Sajnos ezt én akkor még nem tudtam, de ha visszatérek, nem hagyom ki.

A legmeglepőbb dolog Nápolyban a helyiek vendégszeretete volt. Persze az olaszok amúgy is vidám és lelkes vendéglátók, de olyat, mint Nápolyban, még sehol nem tapasztaltam. Kezdve azzal, hogy szabályosan meg voltak lepődve azon, mit keresünk ott télen. "Hát nem találtak jobb helyet?" - kérdezték mosolyogva, mintha eltévedtünk volna. Annyira meg voltak hatódva, hogy egy presszóban szabályosan elkezdtek itatni, a presszós pedig vígan mutogatta az ingzsebéből előhúzott újszülött unokáját, mintha csak ezer éves cimborák lennénk. Tény, hogy kevés turistát láttunk, de persze nyáron egészen más lehet a helyzet. Így télen egy voltunk a sok olasz korzózó közül.

A templomok városa

Nápoly tele van erődökkel, bástyákkal és régi városfalakkal, amelyek házfalakba futnak bele. A leghíresebbek a parti várak, a Castel Nuova és a Castel dell'Ovo, valamint a Sant'Elmo erőd, amely siklóvasúttal közelíthető meg (ez olyan, mint itthon a fogaskerekű körülbelül). Utóbbi hatalmas élmény, mert rá lehet látni az egész városra és a tengerre. Itt tűnik fel csak igazán, hogy az erődök mellett a város telis-tele van templomokkal.

Kilátás Nápolyra az erődből, a háttérben a Vezúv (Kattintson a képre a galériáért!)

Közel 500 templomával Nápoly még az olasz városok közül is kiemelkedik, egyszerűen minden sarkon van egy. De ez nem csak máz: a nápolyiak nagyon vallásosak, utunk során minden templom nyitva volt, tele emberrel, tömjénillattal, friss virágokkal, gyertyákkal. És persze ne feledkezzünk el San Gennaróról, a város védelmezőjéről, akinek a képei mindenhol feltűnnek a városban. A szent ampullákban őrzött vére a hagyomány szerint évente háromszor válik folyékonnyá, és ha ez nem történik meg, az szerencsétlenséget hoz. Így ezekre az alkalmakra egész Nápoly, sőt a környék is összegyűlik a Dómhoz, legközelebb május első vasárnapján.

Olaszul a tér piazza, így csak egy betű választja el a pizzától. Hmm, már a hangzása is jó! Ahányszor meghallom, eszembe jutnak a nyüzsgő terek, picik és nagyok, pálmafákkal és padokkal, a padokon pletykálkodókkal, motorokkal és azzal a zsivajjal, amellyel csak itt, Olaszországban lehet találkozni. Nápolyban, azt hiszem, a piazzákat szerettem a legjobban: megpihenni és nézelődni. Ezek közül is a tágas, tengerre néző főteret, a Piazza del Plebiscitót. Mindenképp érdemes csak úgy megállni, és nézelődni, mert minden irányban van látnivaló, és mert a nyüzsgés után jólesik ez a tágas tér.

Van egy helyi szokás, amelyet nem érdemes kihagyni: állj háttal a Palazzo Realénak a Plebiscitón, és próbálj elsétálni a tér két bronz ló szobra között csukott szemmel. Szinte lehetetlen, mert a tér kicsit lejt, bár ez szabad szemmel nem látható. Nekem sem sikerült, de kit érdekel, mert behunyt szemmel, a tenger felől érkező szélben, a város hangjait figyelve menthetetlenül szerelmes lettem Nápolyba...