Ennél semmi sem jobb, és kész

Mindenkinek megvan a maga bolondériája, az egyik körbebiciklizi, a másik körbekenuzza a földet, a harmadik másfél évet tölt egy távoli kontinensen, bejárva országot-várost számolatlanul, a negyedik ki se mozdul. Mi meg - a Jégkorongblog jogelődjének alapítói - 2004 óta minden májusban elmegyünk az A csoportos világbajnokságok néhány meccsére, lehetőleg az utolsókra, a döntővel bezárólag. Az idén Helsinki és Stockholm volt napirenden.

A sztori nem ma kezdődött, nem is tíz évvel ezelőtt, egy pillanatra célszerű visszatérni a gyökerekhez. Ami engem illet, már hatévesen a főutca melletti kisvárosi házunk ablakában ültem, néztem, honnan hová mennek a buszok, jegyzeteket készítettem kockás füzetbe, ábrándoztam. Idővel rábeszéltem apámat, hogy hétvégénként üljünk fel egyikre-másikra, menjünk el egy közeli faluba, csak úgy, oda és vissza, le sem kell szállni. A távolságok később nőttek és nőttek. Ez az egyik dolog. A másik a jégkorong.

A Szovjetunióban nőttem fel, Kárpátalján, a hetvenes években voltam gyermek, ott abban az időben, a Tretyak-Harlamov aranygeneráció korában ez a sport semmivel sem volt kevésbé népszerű, mint a futball. Nem csoda, hogy engem is behúzott, úgy is, hogy sosem szurkoltam a birodalom szupererős válogatottjának. A hokihoz való viszonyom később hullámzóvá vált, a rajongás akkor kapott új erőre, amikor a kétezres évek fordulóján a magyar válogatott is egyre szebb eredményeket ért el, élvezetesebben játszott, a hokija kezdett hasonlítani az igazihoz, tartósan megragadt a második vonalban. A 2003-as budapesti divízió I-es világbajnokság után már csak egy lépés volt úgy dönteni: megnézzük helyben, hozzánk képest mit tudnak a nagyok.

Sportérték

Így jutottunk el 2004-ben Prágába, középdöntős meccsekre, így tepert le ez a fantasztikus világ egyik pillanatról a másikra, egyszer s mindenkorra. Azóta sem ereszt, nem is küzdünk ellene, nem vagyunk hülyék. Aki nincs benne, nem tapasztalta, mi ez valójában, nem tudhatja, de megpróbálom elmagyarázni: egy jégkorong-világbajnokság nem sport, nem háborúpótlék, hanem kulturális fenomén, szenzációs buli, a népek és nemzetek megbonthatatlan barátsága jegyében. Nincs erőlködés, fenekedés, nincs balhé, csak jókedv van, és rockandroll. Ha kikap a csapat, muszáj szomorkodni egy darabig, de sokáig felesleges, az élet megy tovább, vb lesz jövőre is.

Hopp Schwiiz! - svájci szurkolók a jégkorong-világbajnokságon

Az idei torna egyik tökéletesen jellemző pillanata is erről szólt. A nagy esélyes, címvédő oroszok már a negyeddöntőben kiestek - nem is akárhogyan, 8-3-ra kaptak ki az amerikaiaktól Helsinkiben -, több száz drukker mégis úgy döntött, miután van jegyük és vízumuk, áthajóznak Stockholmba, megnézik az elődöntőket és a döntőt. Ha már ott voltak, egyik csoportjuk készített egy szép lepedőt, ennyit írtak rá: We'll be back, Red Machine. Hát így.

A gondolatmenet fősodrába visszatérve, 2005-ben Bécs következett, utána Riga - az is milyen klassz város -, 2007-ben Moszkva, Kanadát a piszkos anyagiak miatt kihagytam, 2009-ben Svájc jött, aztán Köln, Pozsony, majd tavaly Helsinki. 2012-ben és 2013-ban is közösen rendezte a tornát Helsinki és Stockholm, egy éve a finn, az idén a svéd fővárosban volt az utolsó szakasz. Annak, hogy ezúttal is Helsinkiben kezdtünk, két negyeddöntővel, két oka volt: az egyik, hogy volt szállásunk ingyen, így pár napnyi hosteldíjat megspórolhattunk, a másik, hogy ki akartuk próbálni a Silja Line éjszakai kompjáratát.

Tallinn

Magukról a meccsekről nem sokat írnék - talán annyit, hogy az idei vb hősei az ezüstérmes svájciak voltak -, akit érdekel a téma, lapozzon vonatkozó tartalmunkhoz. Ezek az utak, ahogy eddig is kiderülhetett, koránt sem csak a sportról szólnak, különben mit keresne a szöveg az utazós tartalmaink között. Egy-egy ország és város - a tereivel, templomaival, házaival, gasztronómiájával együtt - ugyanolyan fontos, ugyanúgy megmarad, a brémai muzsikusok rigai szobrától a moszkvai szálloda reggeli pelmenyijén át a berni Aare folyó szenzációsan zöld színéig. Az idén rekordot döntöttünk: hat nap alatt sikerült behúznunk három észak-európai fővárost. A tavaly már meglátogatott Tallinn ki is maradhatott volna, ha a Norwegian szerdán is reptet gépet Helsinkibe - de nem reptetett, így kedden késő éjjel szálltunk le a Boeingról.

Mivel szerda szünnap volt a vb-n, úgy döntöttünk, átkompozunk Észtországba a Linda Line katamaránján. Ezt tavaly is megtettük, akkor nagyon bejött. Másfél óra, a hajó virgoncan ugrándozik a hullámokon - ami nem mindig esik jól -, és egy olyan városban kötünk ki, amelyet a szakirodalmak ékszerdobozként emlegetnek. Mindenki azt mondja, a Baltikumban semmi sem klasszabb nála, és ezt első nekifutásra - 2012 májusában - határozottan így is éreztük. Helsinki kissé hűvös, 20. század végi eleganciája után több volt az élet, a finomság és a báj Tallinn szűk utcáin és ódon épületeiben, arról nem is beszélve, mennyivel olcsóbban mérték a sört.

Mézeskalács - Tallinn másodszorra már nem csillogott annyira

Na most vagy az elmúlt tizenkét hónapban romlott el valami - nem nagyon, csak egy kicsit -, vagy másodjára semminek sem lehet olyan hatása, mint elsőre, de tény, hogy ezúttal nem nyűgöztek le az észtek. A belvárost kisebbnek láttuk, a nyüzsgést szerényebbnek, és zavarónak éreztük egy idő után a rengeteg népies giccset. Mintha Szentendre főutcájára tévedtünk volna. Míg egy éve nagy örömmel ittuk az egyébként turistáknak szánt Beer House Tallinnban a házi főzésűt, addig most rajtunk kívül alig néhányan árválkodtak ugyanott, a drabális faasztalok mellett, és nem is ízlett, amit korsónként 5,50 euróért elénk tettek. Ennyiért csapolnak Helsinkiben is.

Helsinki

Szeretem a modern városokat is, nemcsak a középkori sikátorokra és a barokk angyalkákra indulok be, így Helsinkiben is jól éreztem magam elsőre is, de akkor a finnek értékei kicsit háttérbe szorultak az észtekéi mellett. Ezúttal fordítva történt. A szimbóleumnak számító székesegyház fehérje, az Esplanadi zöldje, az öböl kékje vonzóvá teszik a várost. Nincsenek itt nagy-nagy csodák - bár az építészethez értők biztos szívesen végigjárják az Alvar Aalto-féle objektumokat -, épp csak úgy egyben vannak a dolgok, hibátlanok, tiszták és egyértelműek, nem véletlenül kerülhetett a 7. helyre a világ legélhetőbb nagyvárosainak aktuális listáján Helsinki.

Hőségnap - piknikelők Helsinkiben, az Esplanadin

Tavaly Suomenlinnára, az idén Seurasaarira volt időnk, kedvünk, módunk kimenni kulturálisan, az előbbi erőd-, az utóbbi skanzensziget. Ami megfog itt is, ott is, az az északi nyugalom, az ébredő természet, a faházak és a napsütés. Ez valahogy egészen másmilyen ott fent. Ha pirít egyenesen, a tizenöt fokot is huszonötnek érzi az ember, ha felhők mögé bújik, vagy árnyékba ülünk, pulóver kell. Egyik helsinki kalauzunk közlése szerint a városban húsz fok fölött nyári, huszonöt fölött hőségnap van hivatalosan.

És a hajó megy

Amikor egy éve a helsinki kikötőben sétálgattunk, a Viking Line és a Silja Line hatalmas hajói láttán megfogant bennünk az eszme, hogy következőleg ki kellene próbálnunk valamelyiket. Amikor az interneten megnéztük, hogy is néz ki egy ilyen úszó város belülről, szinte el is dőlt a kérdés. Az idén még hezitáltunk egy darabig - a költségvetés miatt -, de végül a kalandvágy diadalt aratott a józan ész felett, pláne, hogy kiderült, némi kedvezményt is tudunk érvényesíteni barátaink segítségével. Így történt, hogy kb. 260 euróért hozzájutottunk egy négyágyas - kényelmes, zuhanyzós, tengerre néző - kajüthöz, büfévacsorával.

Hajók a ködben - komppal Helsinkiből Stockholmba

A Silja Serenade délután ötkor indult, reggel fél tízkor kötött ki Stockholmban, végig nyugodt és szelíd tengeren haladtunk, meg sem billentünk. Azt hiszem, nem vagyok haragban a magyar nyelvvel, egy ilyen utat mégsem könnyű színesen és érzékletesen ábrázolnom. Egy ilyen út sokkal kevésbé helyváltoztatás, mint bármi más, nem repülő, nem autó, nem vonat, nem kerékpár. Egy ilyen hajó város, üzletekkel, éttermekkel, bárokkal, frenetikus hangulattal. Több ezer ember utazik rajta, és mind bulizni akar, mind jól szeretné érezni magát. Olyan az egész, mint Budapesten a Király utca, Dob utca, Kazinczy utca, Gozsdu udvar négyszög, csak még sokkal-sokkal nemzetközibb, és persze jóval több az orosz és a finn.

Let's rock! - buli a Silja Serenade fedélzetén

Össze is barátkoztam egy Bajkál-tavi vadőrrel és gitáros haverjával, megyek majd Irkutszkba, ők jönnek Budapestre, bár a mailcímcserét egyelőre nem követte mailváltás, így megy ez. Mondjuk az is igaz, hogy ezeknek az életre szóló - egyúttal egyestés - barátságoknak nem ellensége a német fehér és az új-zélandi vörös, és nem azok az ír csapolt sörök sem. Lettek további jó ismerőseink is, finn üzletemberektől moszkvai tanárnőkig, egyikük örömmel fedezte fel a kísérteties hasonlóságot kollégánk és a Polip c. sorozatból ismert Cattani felügyelő között. Őt később elvesztettük. Nem Cattani kollégát, a tanárnőt.

Stockholm

Egyszer már jártam Stockholmban, '97 februárjában. Akkor is szépnek találtam, de közel sem annyira, mint most. Ezeknek az északi városoknak alighanem nagyon kell a tavasz és a nyár zöldje. Két májusi nap után úgy gondolom, a legklasszabb helyek egyikéhez volt szerencsém. Hozzáteszem, jól alakultak a dolgok, mindig feljebb és feljebb kapaszkodtunk, mármint élményben. Stockholm olyan, mintha összeadnánk-kevernénk Párizst és Prágát, de egyikünk Berlint is felfedezni vélte benne. Több külön kis világa van, az óváros, a Gamla Stan szűk sikátorai a cseh főváros egyes részeit idézik, az Östermalm tágas sugárútjai a franciáéit, mégis svéd az egész. A legkedvesebb pontja most a södermalmi Mariatorget volt számomra.

Retró - stockholmi villamos

Itt jut eszembe: napsütéses időben tizenöt fok felett ugyanúgy teleülik az emberek a parkok gyepét, mint Helsinkiben az Esplanadin. Látszik is, hogy fűre lépni nem tilos, de hát az ilyesmi minden normális helyen az emberekért van, úgy-e? Stockholm amúgy elképesztően drága, fejenként tízezer forint fölött volt az ágyunk a hostelben, nem nagyon van sör kétezer, szendvics háromezer alatt, tehát nem arra való, hogy hosszú családi vakációt tervezzünk oda, de hogy egy akármilyen rövid városlátogatást a horribilis árak ellenére megér, az nem képezheti vita tárgyát.

Az vagy, amit megeszel

Ha itt tartunk, egy ilyen túra sosem csak arról szól, hogy milyen a hoki, vagy hogy mit látunk, az sem mindegy, mit eszünk, iszunk. Májkrémkonzervvel utazni kicsit olyan, mintha el sem mentünk volna sehova. Úgy tűnt, ezek a városok elsősorban a halról szólnak, de nem gyűlölik a húsokat és a salátákat sem. Michelin-csillagra vagy ahhoz közeli helyekre nem volt pénzünk, de így is jólesett a heringes szendvics Helsinkiben a Kappelliben - reggelire, kis üveg pezsgővel -, vagy a hátszínes az östermalmi vásárcsarnokban. Ez utóbbi legalább annyira megfogott, mint tavaly Helsinkiben a kikötő melletti piac, amelyről most sajnos lemaradtunk, felújítják. Östermalmban volt olyan reggeli menü is, két személyre közel négyszáz koronáért - 13-14 ezer forint -, hogy kaviár pezsgővel, és szemmel láthatóan nemcsak turisták éltek a lehetőséggel, hanem helyi üzletemberek is.

Östermalm, Saluhall - rákos és lazacos szendvicsek

Az éjszakai Stockholmot nem igazán sikerült megtalálnunk - lehet, azért is, mert vasárnap este próbálkoztunk, és pünkösdhétfő meglepetésünkre nem volt szabadnap -, Helsinkit ellenben igen, még tavaly. A Zetor nevű szórakozóhelyen - amely egyes listák szerint a város öt kiemelt látnivalójának egyike - akkora volt az ereszd-el-a-hajamat, hogy azt az idei Silja Serenade-os őrület sem múlhatta felül. Több száz ember mulatott, táncolt, ivott, tizennyolctól hetvenig, beleadva apait és anyait, mintha nem lenne holnap. Mi pedig ettünk rénszarvassztéket harmincöt euróért. Ízlett.

Helsinkiben és Stockholmban, úgy láttuk, rendben van a bor- és a sörkultúra is. Lépten-nyomon ütköztünk minőségi pubokba, nemcsak az alap ír vagy brit sörökkel - a Guinnesstől a Kilkennyn és a Murphysen át a Fullersig -, hanem a mostanában menő amerikai kézművesekkel is, Sierra Nevadá-stul, anchorostul. A meccset nálam a Brooklyn Brewery East India Pale Ale-je nyerte a Mariatorgeten, kétezer-ötszázba sem került az a korsó, haha, hehe.

Ami jön

2014-ben Minszkben, 2015-ben Prágában, 2016-ban Moszkvában és Szentpéterváron, 2017-ben Párizsban és Kölnben lesz a világbajnokság. Nem rossz kilátások, csak egészség és pénz legyen.

Megjegyzem, aki jó jégkorongot akar látni - és szeretne részesévé válni egy tényleg minden ízében pozitív kultúrának -, annak nem kötelező mindjárt az A csoportos vb-kkel kezdenie. A divízió I-es az idén házhoz jött Budapesten, a Sapa Fehérvár AV19 meg az osztrák bázisú EBEL-ben vív nagyszerű meccseket, bár az a csarnok még nem egészen 21. századi. És itt van már az orosz bázisú KHL is a közelben, Pozsonyban, Prágában, ősztől Zágrábban. Kóstoljanak bele, megéri, nem beszélek zöldségeket, nekem elhihetik.

Jönnek az ufók - a Globen Arena Stocholmban, ahol a vb-döntőt is játszották

(Disclaimer: Stockholmban a pünkösdi hétvégén jártunk, szombattól hétfőig. Zavargásoknak, feszültségnek nyomát sem láttuk, pedig a hírek szerint épp akkor kezdődtek. A külvárosokat persze kihagytuk, azokat mindig kihagyja az utazó. Bevándorlókat csak a Globen környékén láttuk, meccsjegyeket vettek, meccsjegyeket adtak. Többnyire olcsóbban a hivatalos áraknál.)