Gyönyörű színes a világ

Gyönyörű utolsó fővárosa volt a hanyatló Római Birodalomnak Ravenna, ez ma is látszik a mozaikjairól. Hihetetlen zöldeket és kékeket láttam a templomaiban, majd magam is kipróbáltam a mesterséget. De a süllyedő olasz város nem csak ezért volt érdekes.

Ravennáig kellett mennem, hogy megtudjam, az olaszok azért szeretik a magyarokat, mert ugyanolyan nacionalistának látnak minket, mint saját magukat. Legalábbis ezzel kezdte rögtönzött idegenvezetését Giacomo, aki egy júliusi péntek délután több templomot és egy jó kis kávézót is útba ejtett velem és újdonsült ausztrál barátnőimmel. A magyarokról alkotott véleményét igen megalapozottnak érezte, mert van egy barátja ("nem haver, barát"), akinél többször járt már Miskolc mellett. Úgyhogy nem vitatkoztam vele. Giacomo, mint szerinte az összes többi ravennai is, nem elsősorban az olasz, hanem a ravennai származására büszke, és imádja a szülővárosát, amit teljesen meg tudok érteni.

Kívül egyszerű, belül lenyűgöző

Eddig háromszor jártam a Velencétől délre, Bolognától keletre, egykor közvetlenül a tengerparton fekvő Ravennában, igaz, először csak pár órára, déli hőségben, és sok-sok évvel ezelőtt. Most viszont bő egy év alatt másodjára is visszatértem, valami nagyon elkapott ott.

Hamar rájöttem, hogy mi az: a mozaikok. Ha az ember kinyit egy olasz útikönyvet, biztos, hogy Ravennánál ez a hívószó, de az ókori Római és Bizánci Birodalom területén ez sokfelé előfordulhat. A ravennai mozaikoknak azonban nincs párjuk. Elképesztő mennyiségben, szinte érintetlenül fennmaradtak, pedig többnyire 1500 évesek. Olyan töményen vannak jelen a városban, hogy ha például az ember belép a kívülről szinte semmit nem ígérő Galla Placidia mauzóleumba, az utolsó római császárné kedvenc apró templomába, hajlamos hanyatt esni a látványtól.

A csupakék belső teret Galla Placidia, az utolsó római császárné építtette. A legtöményebb mozaikélmény a városban Fotó: Fekete Emese - Origo

Próbálok nem túlozni, de tényleg döbbenetes élmény. A város összes régi kis temploma kívülről szinte egyforma, egyszerű vörös tégla borítja őket, de a falakon belüli pompát egyszer az életben mindenkinek látnia kell. Nincs itt semmi barokkos csicsa, csak tiszta mozaikok az 5. és a 6. századból.

Nemcsak a mennyiség és a hatalmas felületek sokkolóak, hanem a színek is. Ravenna volt az a város, ahol a Római Birodalom utolsó óráiban a mozaikművészetet a tökélyre fejlesztették. A korábbi vagy máshol jellemző sárga, szürke, vöröses fakó tónusokkal szemben itt gyönyörű színes a világ: olyan élénk kékek és zöldek vannak a falakon, hogy az ember tényleg nem érti, mivel dolgoztak, és hogyan tudtak ilyen színeket előállítani úgy, hogy az ma is izgalmas legyen.

A Sant'Apollinare in Classe templom méretes kupolájáért és zöld mozaikjaiért érdemes kibuszozni Ravennából Fotó: Fekete Emese - Origo

Erre is kíváncsi voltam, amikor idén már nem mezei turistaként, hanem mozaikkészítő-tanoncként tértem vissza egy ravennai iskolába. Csak hogy mondjak valami praktikusat is, tavaly fapadossal Bolognába repültünk, onnan egy óra Ravenna vonattal, idén Milánóba repültem, ahonnan szintén vonatoztam Bolognáig, egy 300 kilométer/órával süvítő szerelvénnyel.

Mozaikiskolából egyébként van egy pár Ravennában, de teljesen véletlenül egy neves mester, Luciana Notturni műhelyét választottam ki. Nem volt haszontalan: miközben koppintottam egy liliommotívumot a Sant'Appolinare Nuovo bazilikából, úgy-ahogy megtanultam az antik ravennai technika fázisait, és dolgozhattam a smaltival - ami valójában üvegmozaik, néha 18 karátos arany lapocskákkal színezve, innen a csillogás és a merész fények -, arra jöttem rá, hogy olykor kell a kétkezi munka. Olyan volt, mint másnak a meditáció.

A nőknek nagyobb türelmük van hozzá

A folyamat elég komplex, akit nem érdekel, ugorjon három bekezdéssel lejjebb, de ha már beleláttam, csak leírom röviden. Rajzolással és a megfelelő színű kövek (például márvány), illetve smalti (ez az a bizonyos üvegmozaik) kiválasztásával kezdődik. Ez utóbbiból már az 5. században is körülbelül 200 árnyalatot tudtak előállítani, ma pedig a velencei gyárak 15 ezer színt ontanak magukból. A nagyobb smaltitáblákat (ezek kerekek, úgy néznek ki, mint egy pizza) vídia- vagy acélvégű kalapáccsal és vésővel lehet felaprítani. Kell némi rutin, hogy nagyjából egyforma fél-egy centis kockákat kapjon az ember. Állítólag ezt a fázist régen rabszolgákkal végeztették, de a mozaikokat már a művészek tették a helyükre. Külön stáb felelt a hátteret adó virágokért, fűért, fákért, a még ügyesebbek rakták ki az állatokat, a mesterek dolga pedig a kezek, arcok ábrázolása volt.

Ravenna, smalti, az üvegmozaik Fotó: Fekete Emese - Origo

De vissza a technikához: ha megvannak a kis kockák, akkor jöhet az átmeneti kötőanyag, egy kétujjnyi vastag, jól lesimított gitt alap. Erre átmásoljuk a mintát (pauszpapírral), majd a gittbe ügyesen belenyomkodjuk a megfelelő színű és formájú mozaikdarabokat. Ez napokig, hónapokig is eltarthat, attól függ, milyen komplex és nagy a kép. Eléggé türelemjáték. Azt mondják, a férfiaknak ehhez nincs türelmük, ezért sokkal több a női mozaikművész. De látszik, hogy változik a világ: annak idején kifejezetten férfimunka volt ez, a nőket a mozaikok közelébe sem engedték.

A lényeg, hogy a többnapos vagy több hónapos munka alatt a gittet vagy az agyagot folyamatosan nedvesen kell tartani, hiszen így lehet belenyomkodni a mozaikokat. Amikor kész, hagyni kell kiszáradni, a képet egy gézrétegen keresztül lekenni egy kevés folyékony ragasztóval (nyúlbarátok ne figyeljenek: nyúlcsontból és -szőrből kevert forró enyvvel dolgoztak hajdanán, és a műhelyben mi is), majd a gittet eltávolítani hátulról, és a mozaikképet belefektetni egy gyorsan megkötő cementrétegbe. A végső teendők: lemosni a művet, a mozaikok közötti réseket festékkel színezni (fugázni nem kell), a legvégén hagyni az egészet megszáradni. Egy kisebb képnél ez legfeljebb pár hét, de amikor egy templom teljes kupoláját és falait borították mozaikkal, évekig száradt az alkotás - viszont máig ott is maradt.

A mozaiknak lelke van

1500 év elteltével 85 százalékban az eredeti helyén látszik, ami látszik, de azért nem mindenhol. Ravennában háromféle templom van. Az egyikben gyönyörűen láthatók a mozaikok (ezek közül van legalább hat, amelyet tényleg érdemes megnézni, nem egyformák, mindegyik másért szép), a másikban már nincs semmi, de tudják, hogy mi volt ott, és mit ábrázolt, a harmadikban meg csak azt tudják, hogy volt valamilyen mozaik, de nem ismerik, milyen. Eltűnt, mert például rosszul sikerült a malter, és lepottyantak a darabkák, de az is megesett, hogy szándékosan leverték őket a falról vagy a kupolából.

A San Vitale kívülről egyszerű, belül ez is tele van mozaikkal Fotó: Fekete Emese - Origo

Például abban az egykori templomban, amelyben ma a Max Mara butikja van, az egyik leghíresebb olasz családi divatcégé. Innen egyszerűen elprivatizálták a díszítést, amikor a város kissé megszorult. Úgy látszik, voltak nehéz idők a 19. században is, ez ugyanis 1843-ban történt, az akkori porosz uralkodó tett visszautasíthatatlan ajánlatot. A kupola mozaikjait eltávolították, zsákokban elszállították, de hiába: IV. Frigyes Vilmos nem tudott velük mit kezdeni. Nem tudták összerakni, mert a ravennaiak úgy tartják, azok a mozaikok már elveszítették a lelküket. (Egy részét később rekonstruálták, ma a berlini Bode múzeumban látható.)

Azért nem kell megijedni, Ravennában nemcsak mozaikok vannak. Ausztrál barátnőim szerint ugyan tipikusan az a város, ahol az ember ABC (another bloody church) túrán érzi magát, de ez mégsem fárasztó. Ravenna pont jó méretű, kényelmesen be lehet sétálni, néhány nap alatt mindent fel lehet deríteni, helyes kis utcák vannak még helyesebb boltocskákkal, és ha már elegünk van a mászkálásból, a helyi busszal (2 euró) vagy biciklivel negyed óra a tengerpart. Biztosan nem a legszebb partszakasz Olaszországban (ugyanebben a magasságban a csizma túloldalán szerintem sokkal szebb), de mégiscsak lehet egyet csobbanni, nyári délutánokon a fél város ott hűti magát.

Élet a süllyedő városban

Vacsorára viszont érdemes visszajönni a városba. Esténként éppen kellően nagy a nyüzsgés, mint minden rendes mediterrán helyen. Szépen megtelik a Piazza del Popolo, kisgyerekestül kivonulnak a családok a főtérre, ahol az ingyen wifi mellett bőven van kávézó és étterem. Jók a borok (mindig rendesen lehűtve), a capresét szinte mindenhol bivalymozzarellával csinálják (ebben a műfajban ez nálam a minőség egyik fokmérője), és frissen sütik a piadinét, a lepénykenyeret, a jobb helyeken ebből gluténmenteset is lehet kapni (lisztérzékenységem miatt ez további jó pont). Nem tudom, milyen gyakori, de egyik este egy dzsesszkoncertbe is belecsöppentem, pont a szállodám melletti templom udvarán zenéltek, a szobám ablakából hallgathattam, és egyáltalán nem bántam.

A Piazza del Popolo, vacsorázni nem itt érdemes, de esténként borozgatni és nézelődni annál inkább Fotó: Fekete Emese - Origo

Péntekenként különösen nagy a kirajzás. Aznap mindig kézművespiac van a város szinte összes belső utcájában, itt elég vegyes a felhozatal, de mindenki roppant lelkesen kínálja a munkáit. Ilyenkor a normál üzletek is nyitva maradnak sokáig, ezt imádtam, mert a mozaikozás miatt amúgy nem maradt elég idő a cipőboltokra, pedig azokat tényleg kár kihagyni.

Ravenna egyébként az irodalmároknak is érdekes, elég erős a Dante-kultusz, az olaszok egyik legnagyobb büszkesége ugyanis ide menekült, és itt halt meg 1321-ben. A sírja melletti templomban nincsenek mozaikok, mert a 12. században eltűntek, és nem is tudják, mit ábrázoltak. A közelben viszont van egy templom (a San Francesco), amelyikben a padlómozaikok azért is érdekesek, mert félméteres talajvíz alatt vannak, és azon keresztül láthatóak csak. Itt fogja fel az ember a legkönnyebben, hogy hogyan süllyedt meg az egész város az évszázadok alatt.

Víz alatti padlómozaikok a San Francescóban Fotó: Fekete Emese - Origo

Ravenna ugyanis hajdanán úgy nézhetett ki, mint ma Velence. Lagúnák, mocsarak, víz vette körül, pont az izoláltsága és a legnagyobb hadikikötőnek számító Classe közelsége miatt tetszett meg Honoriusnak, aki ide telepítette a Nyugat-római Birodalom fővárosát az 5. század legelején, amikor félt a barbároktól. (Classéban is van egy óriási mozaikos templom, 1944-ben majdnem felrobbantották, de megmaradt, és ha már ott van az ember, ezt is látni kell, tíz perc busszal.)

Ravenna ügyesen megvédte az utolsó római császárokat és császárnékat, de a birodalom végül szétesett. Előbb ideköltözött a gót hódítók vezére, majd a bizánci helytartó, ebben az időben is születtek még mozaikok, szépen keveredett Kelet és Nyugat. Azután a bő kétszáz éves aranykor elmúlt, a város az érdektelenségbe süppedt, és fizikailag is süllyedni kezdett. Ravenna környékét feltöltötte a közeli folyók hordaléka, de a mocsaras talaj miatt egyre mélyebbre csúszott, ma úgy saccolják, akkoriban 4-5 méterrel volt minden feljebb a városban. Még szerencse, hogy a mozaikok a falakon és a kupolákban vannak, így amiért igazán érdemes Ravennába menni, az jövőre is, sőt még pár száz évig biztosan látható lesz.