A tenger nem elég

Vágólapra másolva!

Hat nap alatt kilenc városban töltöttünk el több-kevesebb időt Isztrián. Ehhez képest furcsa, hogy egy pillanatig sem éreztük úgy, mintha hülyére hajszolnánk magunkat. Másodszor jártunk arra, és az volt a kérdés, bele lehet-e lépni kétszer ugyanabba a tengerbe.

Gazda Albert

Vágólapra másolva!

Horvátország Vrsar Isztriai félsziget Groznjan

Petőfi Sándor, a híres punk költő az Alföldért is odavolt, de a legnagyobb zsenik is tévedhetnek néha - nagyon-nagyon jó verseket írt, olvassák őt rendszeresen -, valójában csak a tenger, a hegyek és a városok érdekesek. Már ha utazni akarunk, és nem élni valahol. A legjobb, ha ez a három így egyben megvan, de ez ritka. Tavasszal még azt terveztük, hogy a francia Riviérát célozzuk meg családilag, de korrigálnunk kellett a tervet, anyagi okokból. Maradt az irigykedés, hogy másoknak sikerült. Ló nincs, jó lesz a szamár alapon került a képbe Isztria. Ahol tavaly is voltunk. Isztrián is van tenger, vannak városok, vannak hegyek, amelyek igazából csak dombok, de ennyi belefér, pláne, hogy amikor Groznjanba vagy Motovunból araszol az autó fel-le a szerpentinen, akkor meggyőzőek azok a halmok.

A tengerek

Horvátország apró gyerekkorom óta vonzott, akkortól, hogy elolvastam - egymás után többször - Szombathy Viktor Cirok Peti című művét a Delfin-könyvek sorozatból. Ebben egy tíz év körüli fiatalember úgy dönt, világgá megy, mert otthon lenni unalmas, hirtelen az Adrián találja magát, és mindenféle mulatságos kalandokba bonyolódik. Volt még ezenkívül Az oroszlán ugrani készül című alapfilm, amelyben Bujtor István úgy elintézi a gonoszokat, mint a pinty, és az Illés együttes arról énekel, hogy miért hagytuk, hogy így legyen. A díszlet Dubrovnik.

Hogy ehhez képest negyvenhat évesen láttam meg először, milyen kék az Adria, az szomorú is lehetne, mégsem az, mert hát megláttam. Különben is, megvolt előtte a Fekete-, a Balti-, a Földközi-tenger is, a Csendes- és az Atlanti-óceánról nem is beszélve, úgyhogy nincs okom panaszra, messze több ez, mint amiről Cirok Peti kalandjai felett merengve álmodhattam. Ide tartozik még, hogy korábban soha nem tértünk vissza pont ugyanoda nyaralni - az ismétlődő egy-két napnyi Bécseket, Pécseket és hasonlókat nem indokolt ide sorolni -, az élet rövid ahhoz, hogy ne próbálkozzunk új és még újabb helyekkel. De Vrsar és vidéke nagyon bejött, húzott vissza erősen.

Úgyhogy ugyanazt a tengert, ugyanazt a várost és ugyanazt a szálláshelyet választottuk. Hogy ráadásul ugyanazt az apartmant kaptuk, az már a hab volt a tortán. De bele lehet-e lépni ugyanabba a tengerbe kétszer, ez volt a kérdés. Igen is, meg nem is.

2012 augusztusában órákig képes voltam ülni a kikötői sétány menti Riva Szálló 6-os apartmanjának erkélyén, egyik kezemben könyv, másikban pohár malvazija, és csak néztem Vrsar dombra kapaszkodó, gyönyörű házait. Amelyekről addig, amíg fel nem mentünk a városnéző kisvonattal - gyalog lusták voltunk izzadni a meredek utcákon -, nem is sejtettem, milyen szenzációs sikátorokat, átjárókat, udvarokat rejtenek. Elmentünk Porecbe és Rovinjba is, a közeli környék két legnagyobb kisvárosába, amelyekben dettó boldoggá varázsolt bennünket a történelem. Az olasz-velencei közép- és a római ókor leheletének meg a 21. századi balkánságnak a küvéje minden további nélkül berántotta az embert. A falak, a pálmafák, a tenger kékje. Ahogy Rovinjban elindultunk fel, a Szent Eufémia-templom felé, egy szűk utcácskán, és bal felől egyszer csak felbukkant a kék, a sziklák közt úszkáló-napozó emberekkel.

A városok

A történelmi nevezetességek sorolásába nem bonyolódnék bele, mert nem az a legfontosabb. A hangulatok a legfontosabbak, mindig. Amit meg kell nézni, azt meg kell nézni, van, amit többször is - mint a Szent Eufráziusz-bazilikát Porecben -, de annál nagyobb butaságot nem követhet el a turista, mint hogy az útikönyvek alapján végigrohan, hogy a végén ne maradjon meg semmi, csak az, amit nem felejtett el lefényképezni. Igaz, a felkészületlenség is röhejes: az idén Pulában - utólag rekonstruáltuk - vissza bírtunk fordulni ötven méterrel Augustus temploma előtt. Tökfejek voltunk.

Mi volt még tavaly? Kis fürdőzés a tengerben, hajókázás a Lim fjordban, friss hal és tenger gyümölcsei, nagyobb szabású gasztronómiai megvilágosodás nélkül, jobbnál jobb malvaziják különféle termelőktől. Az isztriai fehérborok rejtelmeit sem itt fejteném fel, ez nem az a fórum, a mikroblogomon írtam róluk röviden, de lelkesen, ha valakit érdekel. A félsziget belső részeire, izgalmas kisvárosaira, sőt Pulára sem jutott idő egy éve, majd legközelebb, biztattuk magunkat.

Hülyeség végigrohanni mindenen, mondtam az imént, ehhez képest az augusztus 15. és 20. közötti szűk hat nap alatt nem kevesebb, mint kilenc városban töltöttünk el több-kevesebb, de inkább kevesebb időt. Ami furcsa, hogy egy pillanatig sem éreztük úgy, mintha hülyére hajszolnánk magunkat. Mindig hagytuk, hogy a csapat fele - a következő generáció - aludjon délig, mi meg a feleségemmel elugrottunk egy kávéra, egyszer csak fel Vrsarba, majd Rovinjba, Baléba. Nyilvánvaló, mindenütt eltölthettünk volna egy-két napot is, de az egy-két óra is jólesett. Ahhoz, hogy megérintsen, elég. Ahhoz, hogy azt mondhassuk, itt is jól éreznénk magunkat, ha itt szálltunk volna meg.

Az ugyanabba a tengerbe megközelítéshez visszakanyarodva: nincsenek szabályok, nincsenek mindenre érvényes következtetések. Porec vagy Rovinj nem tudta hozni, amit elsőre. Vrsar látképére először rácsodálkozni szintén izgalmasabb volt, mint újra szemügyre venni, kevesebb időt is töltöttem az erkélyen - de ódon utcáin sétálni, az Algelika presszóban borozni a kivilágított templomtorony alatt nem volt kevésbé nagyszerű. A pulai amfiteátrum sem hatott annyira, mint vártuk, persze biztosan erősebb lett volna a város Augustusszal és a fórummal. Valamint ezúttal a sült hal sem tűnt annyira frissnek a vrsari Rimini étteremben. És ha fel nem is háborodtunk rajta, azért emlékbe eltettük, hogy az egyik szálló parti teraszán a reggeli kávé után tíz, az esti koktélok után negyven kunával akart átverni bennünket a pincér, a létező legolcsóbb trükkel. Tavaly az első autópálya-szakasz végén, az odaúton, Zágráb előtt adtak vissza egy tízessel kevesebbet, az volt a tanulópénz.

A hegyek

A lényeg, hogy az első két nap után nem voltunk biztosak benne, hogy tényleg jól tettük, hogy a duplázás mellett döntöttünk. Ám aztán belevetettük magunkat a sűrűjébe. Szó szerint. Egyik pillanatról a másikra változtak meg a dolgok. Akkor, amikor egy nem túl jó minőségű köves úton felkanyarogtunk Groznjanba. Groznjan egész kicsi kisváros, néhány százan lakják. Olasz település volt ez is, lakói elhagyták, évtizedekig pusztult, mígnem afféle művészváros lett belőle. Festők, képzőművészek találtak rá, előbb csak dolgoztak ott, később galériákat, még később kávézókat is nyitottak. Hegyen áll, messziről látni, úgy kerül elénk, mint a toszkán kisvárosok, Montalcinótól Montepulcianóig. Olyan is, szinte minden tekintetben, csak turistából, nyüzsgésből van kevesebb. A házak, a falak, az utcák, mind-mind ugyanolyan klasszak. Leültünk az első helyen, kávé és bor mellé, és azt mondtam, igen, ez kellett, megérte, most jó. A kisebbik lányom meg azt, hogy egyszer ott fog élni. Ő tudja.

Ritka, hogy egy ilyen városkából sem skanzen, sem bazár nem lesz. Groznjan nem skanzen, nem is bazár, hiába erőlteti egyik-másik útikönyvíró az ellenkezőjét. Szavukat se higgyék.

Még jobb, hogy ezt is lehetett fokozni, méghozzá a kevésbé eldugott, mégis alig ismert Baléban, Rovinjtól néhány kilométerre. A domb, amin áll, kisebb, sokkal, az óváros itt-ott romos, ez adja báját, kedvességét. Sétálunk az utcákon, pár perc, kilyukadunk az apró főtéren, és fölénk magasodik egy négyszintes, velencei stílusú palota. Ezek után semmiképp sem hagyhattuk ki Motovunt, Groznjan ugyancsak híres, ugyancsak igen magas dombra épített, de eggyel nagyobb párját. Szép volt, de sok újat már nem mutathatott. Hacsak azt az éttermet nem számítjuk, amelynek közvetlen a domb szélére épített teraszáról szenzációs kilátás nyílt a Mirna kétszáz méterrel mélyebben fekvő völgyére, és amelynek vinotékájában végre vehettem egy üveg bort Gianfranco Kozlovictól is. Otellója is volt, már bánom, hogy azt ott hagytam.

Furton-furt visszakanyarodok borhoz, kávéhoz, éttermekhez, nem véletlenül. Azért sem, mert ahhoz, hogy minden kerek legyen, muszáj volt találnunk egy minden kétséget kizáróan szuper helyet. Voltak elég jók tavaly is, idén is, de szuperek nem. De végül csak eljutottunk a Konoba Petrába, Vrsar szélén, messze a tengertől. Volt előtte kudarcos kísérletünk, ebéd és vacsora közt órákra bezárnak. Külsőségeiben csárda - azt hiszem, a konoba leginkább az a mi fogalmaink szerint -, motívumaival, bútoraival, menüjében, megközelítéseiben, minőségében és áraiban viszont igényes étterem. Nem forog a malac a nyárson, nincs füstszag, nincsenek hatalmas adagok - de nem is mikroszkopikusak -, frissesség, fantázia és igényesség van mindezek helyett. Halban, húsban, salátában, borban. Másnap vissza kellett menni, és lehet, hogy visszamentünk volna harmadnap is, de akkor már messze jártunk.

A második Petra után mondtam azt, igen, most már hivatalos: Isztria az én Toszkánám. Arra pedig, hogy csak muszáj lesz felkerekedni harmadszor is, két momentum erősített rá. Az egyik, hogy nem sikerült bejutnom a Matosevic borászatba Krunciciban. Későn próbálkoztam, este hat felé, és bár a zárt ajtók mögül hallottam a rádiót, hiába kopogtam, biztos lent volt a mester a pincében. A másik, hogy a hazaúton még beugrottunk Abbáziába. Na de erről a városról most nem is mesélnék semmit. Majd a harmadik utunk után. Annyit mégis: halsalátát enni a tengerparton, a luxusszállók tövében, és nézni a Kvarner-öblöt borongós időben sem hülyeség. Egyáltalán nem.