Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
„Ez már nem tarthat sokáig, mert itt mindenki csak bulizik, meg kiteljesíti a személyiségét, de dolgozni senki sem akar" – mondta fejcsóválva egy albán vendéglős, amikor az egekig magasztaltuk a város kulturális pezsgését, olcsóságát. Ipar nincs, munkahelyteremtő cégek nemigen érkeznek, komoly állásajánlatok alig vannak. Előbb-utóbb borul a bili, sommázta az öregúr, aki a dél-albániai Sarandából telepedett át a családjával.
Berlinnek a németek körében sincs jó híre. Legtöbbjük szerint nem eléggé német. Az sem véletlen, hogy a világhírű német cégek egyike sem helyezte ide a székhelyét, és a még meglévők is menekülnek, úgyhogy az üzleti szférában nincs presztízsértéke a berliniségnek. A kormányzat is nyögvenyelősen költözködik át Bonnból, ahol még jó pár állami intézmény van.
Ahhoz, hogy megértsük az albán vendéglős és a németek hozzáállását, érdemes felidéznünk a város vérrel és ideológiákkal terhelt történelmének néhány fontosabb korszakát. Berlin 1871-től az egységesített Német Császárság, 1918-tól a Weimari Köztársaság, 1934-től a nemzetiszocialista alapon újjászervezett Harmadik Birodalom fővárosa. Adolf Hitler és jó barátja, Albert Speer építész ide álmodta meg az új világrend központját, Germaniát, ahonnan a győztes háború után a német faj az egész emberiséget lett volna hivatott irányítani.
A náci hatalomátvétel évében Berlin Európa egyik legnagyobb metropolisza volt, lakossága elérte a 4,2 millió főt, amit azóta sem sikerült megközelítenie. A szövetségesek a második világháborúban szinte a földdel tették egyenlővé, közel 450 ezer tonnányi bombát zúdítottak a városra. A háború összesen 2 millió berlini halálát okozta.
1945 nyarától a szövetséges hatalmak négy megszállási övezetre osztották fel a várost: szovjet, amerikai, angol és francia körzetre. Ez utóbbi három zónából 1948-ban létrehozták Nyugat-Berlint, melyet a szovjet hadsereg szárazföldi blokád alá helyezett. A nyugati szövetségesek azonban egy hirtelen összekalapált légihíd segítségével megoldották a lakosság ellátását, így a nyugat-berliniek megmenekültek. Berlin kettészakadt, keleti része a frissiben megalakult NDK fővárosa lett, míg Nyugat-Berlin papíron önálló ország lett, bár ténylegesen inkább a Marshall-segélyből egyre izmosodó kapitalista NSZK részeként lehetett definiálni. 1961-ben megépült a tömör betonból és különféle védelmi zónák egységéből összetevődő határzár, amely emblematikus fogalommá nőtte ki magát. A berlini fal leomlására 1989-ig kellett várni.
A fenti összeollózott történeti tényekkel csak azért hozakodtam elő, mert a város múltja alapvetően meghatározza Berlin mai arcát. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a nyugat-berlini időkben úgy próbáltak meg kedvet csinálni a fallal körülvett városban való letelepedéshez, hogy – akkoriban egyedülálló módon – eltörölték a kötelező sorkatonai szolgálatot. Ezzel kezdetét vette a „lázadó ifjúság" Nyugat-Berlinbe özönlése: a város életművészek, zenészek, festők, írók menedékévé vált.
A szabad szellemű, az élet élvezetének vágyától fűtött közösség leginkább Kreuzberg városrészben tömörült, mely a város délkeleti részén, a fal árnyékában terült el. Ez volt Nyugat-Berlin vibráló, lüktető éjszakai életének központja, ahol szinte egymásból nyíltak a kocsmák, bárok, klubok, koncert- és kiállítótermek. Ezt a korszakot örökíti meg Sven Regener – az egykor híres német zenekar, az Element of Crime frontemberének – nagy sikerű könyve, a Berlin blues, melyben a szerző nagy kedvvel és szeretettel meséli el, milyenek voltak a kreuzbergi bohém éjszakák, ahol szinte minden megtörténhetett.
A fal leomlása után Kelet-Berlin lakosságának becslések szerint 30 százaléka szabályosan elmenekült a keleti részből, hogy a nyugati országrészben kezdjen új életet. Ezek az emberek csapot-papot otthagyva távoztak, ennek eredményeképpen a keleti városrészek kvázi kiürültek, teljes háztömbök és negyedek maradtak lakók nélkül.
Ezt a vákuumot szagolták ki Európa underground kultúrájának letéteményesei. Ahogyan annak idején Nyugat-Berlinbe, most Kelet-Berlinbe áramlott a kontinens alternatív fiatalsága. A 90-es években punkok, anarchisták, melegek, exhibicionisták és mindenféle épphogy megtűrt szubkultúra lepte el a néhai NDK néhai fővárosát, ahol új otthonra leltek, és a mai napig meghatározzák a német főváros mindennapjait.
Az alternatív fiatalság Berlinbe költözésének legbevettebb formája a házfoglalás volt. A foglalt házakban való berendezkedésnek szubkultúrája alakult ki, az ilyen lakóépület megnevezésére egy új szó is született (ez nem berlini találmány), a squat, a benne lakók pedig a squatterek.
Az ilyen házakat már messziről megismerni. Homlokzatukat színes graffitik, dadaista szobrok, transzparensek díszítik, belső tereikben kocsmák, klubok üzemelnek, amelyek alkalmi kiállításoknak, performanszoknak és koncerteknek adnak helyet. A berlini squatterek afféle jogszerű birtokosnak tekintendők, akiket még az épület tulajdonosával szemben is megillet egyfajta védelem. Egy idő után pedig a házfoglalók tulajdonosokká válnak. Az biztos, hogy ebben a városban nem olyan egyszerű utcára tenni egy squattert.
Berlinben (ez főleg a keleti városrészre igaz) olyan sokan vannak az utcán az extrém hajviseletű és ruházatú figurák, mintha örökös Sziget Fesztivál zajlana. Mindennap délután egy órakor az Alexanderplatzon lévő tévétorony aljánál, a Starbucks kávézó bejáratától indul egy teljesen ingyenes túra, amely az underground Berlin érdekességeit, látványosságait hivatott bemutatni.
Nem mehetünk el szó nélkül a mellett a multikulturális sokszínűség mellett sem, amely Berlinre oly jellemző: Kreuzbergben teljesen megszokott a fejkendős kamaszlányok látványa, amint a híres Sehitlik-mecset előtt beszélgetnek. A berlini törököknek köszönhető a világ egyik legnépszerűbb utcai étele, a döner kebab, amit egy kreuzbergi vendéglős talált ki a hetvenes évek elején. Kiokoskodta, hogy a vékonyra vágott, grillezett borjúhúst pitaszendvicsbe csavarja, különféle zöldségekkel és szószokkal megbolondítva. Ötlete azóta világsikerré vált.
A másik híres-hírhedt berlini náció az orosz. Az egyesülést követően a volt Szovjetunió igazoltan zsidó származású migránsait tárt karokkal fogadták a német fővárosban. Elég volt három mondatot elmondani németül, meg hozni egy papírt a berlini zsidó hitközség befogadó nyilatkozatával, máris ki volt adva a letelepedési engedély. Jelenleg a nem hivatalos statisztikai számok közel 200 ezer berlini oroszról, ukránról és lengyelről szólnak, akiknek jó része a letelepedés után nem sok hajlandóságot mutatott az asszimilálódásra.
Berlin tiszta, rendezett város, az utcákat takarítják, kiépített bicikliutak tömkelege teszi lehetővé, hogy két keréken bebarangoljuk a metropoliszt, de autóval sincs nagy esélyünk arra, hogy dugóba kerüljünk. Az autóoszlopok elviselhető tempóban hömpölyögnek egymás után, a többsávos sugárutak simán állják a forgalmi terhelést. A tömegközlekedés példaértékű, U-bahnok és S-Bahnok hálózata futja be keresztül-kasul a várost, villamosok már csak a kelet-berlini részen közlekednek. A levegő meglepően tiszta, rengeteg a park, a város közepén elterülő hatalmas Tiergarten a főváros tüdeje, sok apró tóval, erdővel, tisztással.
És ami a lényeg: Berlin határozottan olcsó. Ez már akkor kiderül, amikor az ember megveszi az első kebabját 2,3-2,5 euróért, és ráadásul kétszer akkora, mint a pesti körúton kapható névrokona. A boltban a félliteres sör ritkán van egy euró felett, és sok olyan kocsma akad, ahol már másfél euróért meg lehet kapni a Berliner Kindlt. Biciklit nyolc euróért lehet bérelni 24 órára, és a legtöbb szórakozóhelyen öt eurónál nem több a belépő. Európa legnagyobb édesvízi strandjára, a Wannseere négy euró a beugró.
Berlin nem emlegethető egy napon a világturizmus híres európai központjaival, történelmi épületek tekintetében jóval szegényebb, mint Párizs, London, Róma, Bécs vagy akár Budapest, mégis érdemes felkeresni. Félelmetes ütemben fejlődik, a modern építészet rajongói pazar megoldásokkal találkozhatnak. 2006-ban az UNESCO a dizájn fővárosává nyilvánította Berlint.
A városnak nincs egységes központja, nincs főtere. Minden negyednek megvan a maga egyedi karaktere. Nyugat-Berlin inkább a standard német mintához igazodott: rendezett utcakép, üzleti negyed, üvegpaloták, bevásárlóutcák, elegáns kertvárosi részek, takaros családi házak. Kreuzberg természetesen kivétel, meg talán Schöneberg, utóbbi Berlin legnagyobb melegkolóniájának otthona. Charlottenburg, Moabit, Wilmersdorf, Spandau és a többi nyugati kerület azonban bárhol lehetne Németországban.
A titok nyitja keleten van, nem elsősorban a formálisan városközpontnak kinevezett Mittében, hanem mindenekelőtt Prenzlauer Bergben és Friedrichshainban. Ez a két negyed a mai Berlin lüktető szíve, itt laknak a bohémek és a művészek, itt van a legtöbb squat, itt vannak a punkok és az anarchisták klubjai, kocsmái, kultikus törzshelyei, rengeteg vendéglő, szórakozóhely és az alternatív kultúra kiszolgálóegységei, a gót-emós harisnyaüzlettől az Elvis-rajongók fodrászatáig.
Friedrichshainban található a Szimpla Budapest Café, amely a pesti Szimplakert tulajdonosának berlini vállalkozása. Ha éppen gyötörne valakit a honvágy, érdemes betérnie ide (a Boxhagener Platz mellett van), ihat magyar borból készült fröccsöt vagy traubit, a pincérek magyarok, a hangszórókból Kispál vagy éppen Bonanza Banzai szól.
Ebben a két városrészben szinte kizárólag fiatalok laknak, állítólag Prenzlauerben a legmagasabb a gyermekszületés aránya egész Németországban. Rengeteg a park, a kisebb-nagyobb játszótér, előfordulhat, hogy a homokban játszadozó kisgyerekek mellett egy csapat punk sütöget éppen kolbászt gázlángon.
Friedrichshain az anarchisták egyik főhadiszállása. Rengeteg plakát, transzparens hirdeti, miért kell nemet mondani a kapitalizmusra, miért nem szabad elmenni szavazni, és hogyan lehet szakszerűen felborítani és felgyújtani egy rendőrautót. (Ezt a mutatványt a május 1-jei happeningek alkalmával gyakran elő is adják.) A hiedelmekkel ellentétben neonácikat nemigen találunk Berlinben. Kizárólag az északkeleti Lichtenberg negyedben ütöttek tanyát, valószínűleg olyan nagy a baloldali túlsúly a városban, hogy máshol nem lenne sok esélyük letelepedni.
A városban tombol az NDK-romantika, az úgynevezett „Ostalgie". Minden utcasarkon DDR feliratú pólókat árulnak a régi címerrel, bögréket NDK-zászlóval, Honecker arcképével, de van itt szovjet katona, Stasi-egyenruha, Trabant-modell, Hell Bier – félelmetes.
A Brandenburgi kapu egyértelműen kötelező. A túloldalán van a Reichstag felújított épülete az üvegkupolával, de aki be akar menni, hogy felülről meglesse az éppen ülésező Bundestagot, annak jó hosszan sorba kell állnia. Innen a Potsdamer Platz felé indulva a Holokauszt-emlékműhöz jutunk, amely 2006-ra készült el. 2700 különböző magasságú betonoszlop alkotja a bizarr labirintust.
A Potsdamer Platz ultramodern tér, csupa acél és üveg irodaház. Érdemes egy kicsit a Tiergarten hatalmas parkjában bolyongani, ennek szélén magasodik a Győzelmi Oszlop (Siegesaule), valamint Moltke tábornok szobra. Nyugat-Berlin furcsa látványossága a lebombázott, csonkán hagyott Vilmos császár-templom, a világháború mementója.
A kelet-berlini Karl-Marx-Allee-t (igen, még mindig ez a neve) gigantikus épületek szegélyezik, melyek stílusát sztálinbarokknak is szokás nevezni. A Karl-Marx-Allee egyértelműen a szovjet építészeti iskola terméke, a lenyűgöző, megalomán méretek tökéletesen alkalmassá teszik arra, hogy látványos katonai parádék színhelye legyen. Mivel az elképesztően széles út nagy részét parkosították, az összhatás egész kellemes, a Frankfurti kapu pedig impozáns látvány.
Berlin legtörténelmibb terének a Gendarmenmarktot tartják. Itt áll a Német dóm, és a francia hugenották által emelt Francia dóm. A közelben fut a híres Unter den Linden (Hársfák alatt) sugárút, amely végigkísérte a viharos német történelem jó pár eseményét, és elvezet egészen a szintén híres Alexanderplatzig. Az Alexnek is becézett térnek megvan az NDK-s romantikája a világórával meg a Népek Barátsága szökőkúttal, e tér fényképe díszelgett a régi általános iskolás némettankönyv elején.
Itt van a város jelképének számító tévétorony, amely magasabb az Eiffel-toronynál. Ha fel akarunk menni, ki kell várni a sorunkat, odafenn viszont forgó kávézó vár ránk. Híres nevezetesség még a Checkpoint Charlie, a fal idejéből származó ellenőrzőpont, ahol az amerikai szektorból a szovjet zónába lehetett átlépni. Ma is itt áll az eredeti bádogbódé és a négynyelvű felirat: „Figyelem, Ön elhagyja az amerikai zónát!"
Szerintem magyar utazó sehol nem érzi magát annyira otthon Németországban, mint Berlinben. Igazi közép-európai nagyváros, amilyen akár Budapest is lehetne, ha kihasználná lehetőségeit. Egyes becslések szerint Berlinben legalább nyolc-tízezer magyar lakik (honlapjuk is van). Szűkebb körben folytatott közvélemény-kutatásaim szerint a berlini magyarok teljesen odavannak a városért. Egyikük szerint „ez az a hely, ahol nem az számít, honnan jöttél, és van-e pénzed. Ha van stílusod, és elég nyitott vagy, akkor Berlin a te városod." Egy másik berlini magyar így nyilatkozott: „Attól a pillanattól kezdve, hogy betettem a lábam Berlinbe, úgy éreztem, hazajöttem. Itt egy milliomos is betévedhet a punkok romkocsmájába, de egy csóró figurát sem fog senki kihajtani egy elegáns vendéglőből, még akkor se, ha csak vécére akar menni."
Napjaink Berlinje egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a Führer vagy Honecker megálmodta. Az újraegyesített város olyasmit produkált, amire talán senki nem számított: Európa kulturális, művészeti és életmódközpontjává vált, vagy ha úgy tetszik, bulifővárossá. Nincs benne Colosseum, se Tower, se Notre-Dame, se Sagrada Familia, viszont van benne élet. De akkora adag, hogy csak győzzük elviselni.
Korábbi beszámolónk Berlinről itt olvasható.
