Zürichben csórónak lenni is jó

Amikor az elméleti fizika a Bahnofstrassén találkozik a kortárs zenével

Fekvésének köszönhetően Zürich elképesztően szép hely, de soknemzetiségű lakói és multikulturális hangulata nélkül feleennyire se szeretném. A svájciak egy részének viszont, úgy tűnik, épp ebből van elege.

„Ugye, nem mondod komolyan, hogy egyetértesz velük?”– kérdeztem megrökönyödve egyik svájci barátomat, amikor szóba került a minaretek tilalmáról szóló népszavazás. Hozzáteszem, ő liberális művészlélek, aki soha nem szavazott még a jobboldali, populista Svájci Néppártra. Mindez 2009-ben történt, de a vita azóta is tart. Nemcsak köztünk, hanem egész Svájcban, ahol most már nem csak a muszlim bevándorlókról van szó. Legutóbb két hete tartottak újabb népszavazást, amelyből az derült ki, hogy ha hajszálnyival is, de többen vannak azok, akik visszaállítanák az uniós országokból érkező munkavállalókra vonatkozó bevándorlói kvótát.

Zürich, a kicsi nagyváros (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Tóth Judit

Svájci kaleidoszkóp

Évekkel ezelőtt hosszabb időt töltöttem Svájcban, és azóta is rendszeresen visszajárok. Soha nem éreztem magam kívülállónak, egy voltam az országban élő sok külföldi közül. Svájcban jelenleg nagyjából 25 százalék körül van a bevándorlók aránya, de Zürich egyes kerületeiben 40 százaléknál magasabb is lehet ez a szám.

Svájc legnagyobb városának hangulatát alapvetően meghatározzák soknemzetiségű lakói. A legtöbb ember családjában, barátai vagy közeli ismerősei között biztos, hogy van első-, másod- vagy harmadgenerációs bevándorló, ha nem épp ő maga az. Vannak köztük olyan világhírességek, mint Tina Turner, aki évtizedek óta a Zürich melletti Küsnachtban él, sőt már amerikai állampolgárságáról is lemondott, de persze a legtöbben hétköznapi emberek, mint például annak a baráti társaságnak a tagjai, akikkel én is összejártam.

Ismerőseim közt volt másodgenerációs olasz és görög bevándorló, egy japán anya és svájci apa házasságából született fiú, egy dél-afrikai lány, aki már itt járt gimnáziumba, és később ghánai férjével is itt ismerkedett meg, valamint egy tiroli és egy stuttgarti srác, akik az egyetem után jöttek Zürichbe, hogy itt dolgozzanak. Persze akadtak a társaságban tősgyökeres svájciak is, például egy harmincas reklámgrafikus, bár az ő családfája is elég színes. Anyja az ország francia részéről, apai nagyanyja az olasz ajkú Ticino kantonból származik, nagyapja pedig zürichi. Ő maga ennek következtében az emberiség azon szerencsés részéhez tartozik, akinek három és fél anyanyelve van, angolul pedig „csak” nagyon jól beszél. Persze ez nem egyedi eset egy olyan országban, ahol viszonylag kis területen négy hivatalos nyelv van. A három és fél pedig azért nem négy, mert a svájci német nem hivatalos nyelv, hanem dialektusok összessége, melynek hivatalos írott változata nincs is. A se nem szép, se nem dallamos Switzerdütsch annyira más, mint a német, hogy német hírműsorokban feliratozzák, ha egy svájci német beszél.

Willkommen in der Schweiz! (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Tóth Judit

Nem csak gazdag, bohém figurák is akadnak

Első svájci utam előtt persze nem a multikulturalizmus jutott eszembe az országról, sokkal inkább az, hogy a svájciak gazdagok, és biztos mindenki tud síelni. Ez utóbbit hamar megcáfolták ismerőseim, akiknek többsége egyáltalán nem síel, a gazdagság és a luxus viszont a Bahnhofstrassén sétálgatva nagyon is valóságosnak tűnt.

A zürichi Váci utca az egyik legdrágább a világon, ahol tényleg nehezen hiszi el az ember, hogy az árcédulán olvasható ár nem kamu, és tényleg van, aki ennyi pénzt képes kiadni egy táskáért vagy egy ruháért. Hogy a kép teljes legyen, a legmenőbb márkák luxusüzletei mellett itt találjuk a legnagyobb svájci bankok székhelyét is, a dúsgazdag bankárokkal együtt.

Szerencsére azért Zürichben számtalan olyan hely is van, ahol nem az jut az ember eszébe, hogy mennyire csóró. Bohém figurák is akadnak bőven, a város egyik jellegzetes arca például az a zongoraművész, akire néhány éve figyeltem fel először, amikor egy téli estén, a hóesésben zongorázott az egyik forgalmas téren. Legutóbb néhány hete láttam, a Paradeplatzon állta körül egy kisebb tömeg. Hogy hihetetlenül profi, és nem egy átlagos utcazenész, az pár perc után kiderült, és most már azt is tudom, hogy Julian Laynnek hívják, zeneszerző és elméleti fizikus, aki saját, kortárs darabjait adja elő a járókelőknek.

Amikor az elméleti fizika a Bahnhofstrassén találkozik a kortárs zenével (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Tóth Judit

Legkedvesebb helyeim távol állnak a luxustól. Ilyen például a Bürkliplatz, ahol hétvégenként bolhapiac van, a Rote Fabrik, a Zürichi-tó partján álló alternatív kulturális központ, amit egy hajdani selyemfonó gyárból alakítottak ki, és persze a tóparti parkok, ahol nyaranta az egész város lazul.

A Limmat menti óvárost, Niederdorfot hangulatos kis üzletei és vendéglői miatt szeretem. Görög, török, kínai, olasz – akár egy nemzetközi gasztrotúrát is tehetünk itt néhány utcát bejárva, sőt, az adventi vásár idején még magyar lángost is lehet kapni. Aki azonban hagyományos svájci ételeket szeretne kóstolni, az ne ide jöjjön. A tradicionális svájci étkek klasszikusához egyébként nem is étterem, sokkal inkább egy házi fondüparti dukál, hisz a sajtfondü nemcsak gasztronómiai élvezet, de legalább annyira közösségi élmény is. Persze, ma már ez is lehet multikulti, én legutóbb egy belga–osztrák házaspár svájci otthonában ettem a tradicionális nemzeti eledelt egy lengyel, egy dán és egy másik magyar vendég társaságában.

Bolhapiac kincsekkel (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Tóth Judit

Vonattal a hegyre

Zürichben az egyik legjobb dolog, hogy hamar a hegyekben lehet az ember. A svájci közlekedésről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A vonatok pontosak, tiszták és kényelmesek. De a svájci vonatozás nemcsak ezért nagy élmény, hanem mert a panorámaablakokon át elképesztő tájakban gyönyörködhetünk.

A svájciak környezettudatosságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy az online jegyrendelésnél még azt is megtudhatjuk, mennyivel több szén-dioxiddal terhelnénk Földünk légkörét, ha ugyanazt a távolságot nem vonattal, hanem autóval vagy netalán repülővel tennénk meg. Nem mintha ez utóbbi mondjuk egy Bázel–Genf útvonalon szóba jöhetne nálam, de azért vannak páran az országban, akik számára ez is reális opció.

A Zürichi-tó, háttérben a Glarusi-Alpokkal (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Tóth Judit

Persze, amilyen jó a svájci közlekedés, olyan drága is. Ha valaki például Zürichből szeretne Genfbe utazni, annak több mint 20 ezer forintot kell fizetnie a háromórás vonatútért. Turistaként épp ezért sokkal jobban megéri a Swiss Pass bérlet, amely négy, nyolc napra, vagy akár egy hónapra is szólhat, és nemcsak vonatra, de buszra és hajóra is érvényes.

Ha éppen nincs pénzünk hosszabb kirándulásra, az sem baj, Zürichnek ugyanis van saját, városi hegye. Bár az Uetliberg csak 869 méter magas, helyi járatú vonattal (S10) negyedóra alatt fent lehet az ember, a néhány frankos vonatjegyért pedig csodás kilátást kap cserébe. És ez, svájci viszonyok közt, nem is olyan rossz üzlet.