Itt sem születni, sem meghalni nem lehet

05_A középületekbe tilos bevinni a puskákat

Egy kétezres város, ahol nyáron éjjel-nappal süt a nap, ahol a városlakók fegyverrel a vállukon közlekednek az utcán, ahol tilos macskát tartani, gyereket szülni és halottat temetni. A Spitzbergák fővárosa, Longyearbyen különös, lenyűgöző világ, ahová Travellina kalauzol el minket.

A Spitzbergák - amely Norvégia része, de szuverenitása korlátozott - körülbelül félúton található Norvégia és az Északi-sarkpont között. Még meg sem érkeztem a szigetcsoport fővárosába, máris egy sor meghökkentő történettel találkoztam. Az oslói repülőtéren ugyanis, a késéssel induló járatra várva beszédbe elegyedtem egy Longyearbyenben élő utastárssal.

Hetekkel a szülés előtt el kell hagyni a szigetet

Aina jó másfél évtizede ment férjhez egy Spitzbergákon dolgozó bányászhoz. Házasságuk első tíz éve távkapcsolatban telt, Aina csak akkor költözött ki a férjéhez, amikor rászánták magukat a gyermekvállalásra. Azóta viszont totálisan beleszerelmesedett a szigetbe, már el sem tudja képzelni, hogy máshol éljen. Imádja a hosszú, sötét téli napokat, pihentetőnek tartja az állandó sötétséget, és a hideggel sincs semmi gondja.

Gyermekeit szülővárosában, Tromsøben hozta a világra, ugyanis a Spitzbergákon nincs erre felkészült kórház. A kiírt időpont előtt három héttel mindenkinek el kell hagynia a szigetet. A legtöbben ilyenkor a szülőkhöz, rokonokhoz mennek, és az ottani kórházban szülnek. Akinek nincs az ország más részén rokona (mint például az orosz vagy thai bevándorlóknak), az a legközelebbi nagyvárosban, Tromsøben hozhatja világra a gyermekét, az egészségbiztosítás pedig fizeti számára a szállodai szoba költségét akár több hétre is.

A Spitzbergákon sok thai vendégmunkás dolgozik, itt az egyikük biztonsági bemutatót tart (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Jön a medve

A biztosítás egyébként is nagyon kiterjedt a sajátos körülmények miatt. Például a vidéki házak, kabinok esetében jegesmedve-klauzula is van a szerződésekben, nem ritka ugyanis, hogy a hatalmas állatok ételt szimatolva betörnek az elhagyott nyaralókba.

Nemcsak a gyerekvállalás, a temetés is problémás a szigeten. Longyearbyen temetőjét évtizedek óta nem használják, a holttestek ugyanis a permafroszt (azaz az állandóan fagyott állapotban levő talaj) miatt nem indulnak oszlásnak, így 1950 óta a holtakat átszállítják Norvégia más területein fekvő temetőkbe. Sőt megelőzendő a problematikus haláleseteket, a súlyos betegek, idősek nem tartózkodhatnak Longyearbyenben.

Anyagi gondjuk mindenesetre nincs az itt élőknek. A városkában szinte mindenki a munkáltató tulajdonát képező lakásban lakik, amelyért kedvezményes bérleti díjat fizet. A kinti munkavállalást az országosnál 50 százalékkal alacsonyabb jövedelemadóval is ösztönzik, és itt nem adódik az árakhoz áfa sem.

Longyearbyen munkásotthonai (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Egy kétezres város is lehet zsúfolt metropolisz

Kérdeztem, vajon nem telnek-e unalmasan az esték, hiszen egy kétezres lakosú kisvárosban biztosan nincsenek izgalmas kulturális események. ‒ Már hogy ne lennének – felelte Aina meglepve. – A művészek nagyon szívesen jönnek ide. Bár jóval kisebb a közönség, mint máshol, a fellépés díját meg szokták fejelni ingyenes kirándulásokkal, programokkal, és ez nagyon sokakat vonz erre a zord vidékre.

Én, aki a kétmilliós Budapesthez vagyok szokva, még mindig azon rágódtam, hogyan nem pusztul bele valaki az unalomba a világnak ezen az eldugott pontján, újdonsült barátnőm viszont már azt fejtegette, hogy néha túl sok neki az a kétezer ember. Ilyenkor kis családjával felpattannak a hómobilra, és elmennek pár napra a vidéki házukba.

‒ De mégis, mit tudtok ott csinálni a hó fogságában, a sötétben? – kérdeztem. ‒ Ó, hát mindig van mit! – felelte vidáman. Fát kell vágni, be kell fűteni, vacsorát készítünk, lövészetet gyakorolunk, társasjátékokat játszunk. ‒ De mindezt hogyan? – kérdeztem értetlenül. Hiszen amikor hó van, szinte állandó a sötétség. ‒ Fejlámpával – felelte Aina magától értetődően.

Kirándulni csak fegyverrel lehet (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Kíváncsi voltam, vajon hogy bírják a kicsik a hideget, de nyilván ez is csak egy kívülálló naiv kérdése volt. Aina két- és négyéves gyerekei majd mindennap kint játszanak az óvoda udvarán, csak mínusz 20-25 fok alatt nem engedik ki őket. Gondoltam, ez után alig várják az otthoni melegséget, de Aina nevetve mondta, hogy erről szó nincs, akkor is alig lehet őket beparancsolni a házba.

A városka lakói fesztiválokkal szórakoztatják magukat a hosszú teleken. Hatalmas népszerűségnek örvend a január végén megrendezett dzsesszfesztivál, de már hagyományos a novemberi művészeti fesztivál programsorozata is.

A fővárosban nagy a fluktuáció

A várost egy amerikai úr, John Longyear alapította, aki 1906-ban indította be az első bányát mintegy 500 munkással. Az első világháborút követően a bánya üzemeltetését egy norvég cég vette át, de a városka neve továbbra is Longyear City maradt, amelyet aztán 1926-ban változtattak Longyearbyenre (norvégül: Longyear város). Longyearbyen a világ legészakibb városa – tőle északabbra már csak kisebb települések (például Ny-Ålesund), illetve kutató- vagy meteorológiai állomások találhatók.

A szigetcsoporton alig van település (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Longyearbyen törzslakosai mellett minden évben jön mintegy 500 új lakó, és nagyjából ugyanennyi el is távozik, úgyhogy elég nagy a fluktuáció. Aina elmesélte, a gyerekek nem azt kérdezik egymástól először, hogy hívnak vagy honnan jöttél, hanem azt, hogy meddig maradsz. Egy-két barát elvesztése után ugyanis megtanulják, ne haverkodjanak túlságosan össze olyanokkal, akik pár hónap után elmennek. A helyi lakosság összetételének még az is sajátossága, hogy 44 nemzet lakói élnek itt együtt – mindenféle etnikai konfliktus nélkül.

Nem kell sorban állástól tartani

A turisták száma 1975 óta növekszik, ekkor nyílt meg ugyanis a reptér, amelynek forgalma naponta két-három járat (Oslóból, Tromsøből, illetve ritkábban Moszkvából vagy Murmanszkból). Addig csak nyaranta érkeztek látogatók óceánjáró expedíciós hajókkal. Azért még ma sem kell olyan tömegtől tartani, mint például az Eiffel-toronyhoz sorban állva, évente csak pár tízezer látogató fordul meg errefelé.

A városkában mindössze néhány szálloda található, jellemzően igen borsos árakon, egy éjszakára 200-350 euró (62 000-109 000 forint) körül találunk itt szobát. Az egyetlen kivétel a repülőtér közelében található kemping és vendégház, ahol már 75-100 euró (23 000-31 000 forint) körül is kaphatunk egy ágyat, onnan azonban jó félóra begyalogolni a városba, vagy meg kell várni, amíg érkezik egy repülő, és annak utasaival lehet bebuszozni a központba.

A városi busz ugyanis csak akkor közlekedik, amikor a repülőtérre kell kivinni, vagy onnan behozni utasokat, különben senki se használná. Nyáron az éjszakai világosság és a hó hiánya miatt jól láthatóak a jegesmedvék, ilyenkor nincs szükség puskára a kemping és a város közt, de ha télen érkezik ide valaki, akkor csak fegyverrel felszerelkezve lehet bejutni a centrumba.

Mintha egy másik bolygóra csöppennénk

Norvégiának ez a része nem tartozik a schengeni övezetbe, ezért az oslói repülőtéren a belföldi terminálról át kellett sétálni a külföldi járatokat indító részre, ahol útlevél-ellenőrzés is volt. De már az érkezés is olyan volt, mintha egy másik bolygóra kerültünk volna. Egész mások voltak a fények, a levegő, a hófödte hegyek, az éjfél után is teljes erőből sütő nap.

Bár hajnali egy körül érkezett a járat, a városi busz kijött értünk, így nem jelentett problémát bejutni a központba. A szállodában aztán újabb meglepetések értek. A cipőmet kint kellett hagynom az előtérben, ez ugyanis a helyi szokás minden lakásban és középületben.

A cipőt minden középületben le kell venni (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Másrészt a ruhatárban egy széfszekrényt fedeztem fel, ahol a puskákat kellett leadni. Longyearbyenben ugyanis csak a városhatáron belül lehet fegyvertelenül jönni-menni, illetve a szervezett túrákon részt vevőknek sem kell fegyver – akkor ugyanis visz a csoportkísérő. De az itt lakóknak mind van puskájuk, mint ahogy azok a turisták is kölcsönöznek egyet, akik egyénileg terveznek kirándulást.

A fegyverkölcsönzéshez fegyverviselési engedély kell, vagy egyedi kérelmet kell benyújtani a helyi rendőrséghez, csatolva a büntetlen előéletről szóló igazolást. Akinek nincs gyakorlata a lövészetben, rövid kiképzésen is részt vehet.

A jegesmedveveszély nem városi legenda, a hatalmas állatok ‒ minden óvintézkedés ellenére ‒ számos áldozatot szedtek már. A puskákkal viszont nincs gond. Világviszonylatban Longyearbyenben a legmagasabb az egy főre jutó fegyverek száma, mégsem okozott még lőfegyver se véletlen, se erőszakos halált.

A középületekbe tilos bevinni a puskákat (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Macskamentes övezet

Longyearbyen elsősorban kirándulások kiindulópontja, de kellemesen el lehet itt tölteni egy napot. Bekukkantottam a kicsi, de igen érdekes múzeumba, amely bemutatja a szigetcsoport történelmét, az első felfedezőket és életkörülményeiket. A cipőket itt is le kellett venni, de a polcon rengeteg papucs sorakozott méret szerint, úgyhogy aki nem kívánt zokniban nézelődni, az felhúzhatott egyet.

A településen sétálva hamar megszoktam a látványt, hogy a városlakók úgy járkálnak puskákkal a vállukon, ahogy mi a retiküllel, de a középületekbe tilos bevinni a fegyvert, erre a bankokban, irodákban feliratok figyelmeztetnek.

A főváros, Longyearbyen színes házai – bár ez nem látszik – cölöpökön állnak. A sziget talaja ugyanis 10-40 méter mélyen permafroszt, míg a felső réteg nyáron megolvad. A cölöpökre a stabilitás miatt van szükség, hogy a nyári „melegben” se mozogjanak az épületek.

A lakók nem tarthatnak macskákat, egyrészt mert tartanak a rókákról átterjedő veszettségtől, másrészt mert óvják a szigetvilág egyedi madárvilágát. Kutyákból is inkább csak szánhúzó fajták terjedtek el, a Spitzbergák nem a pincsik hazája.

Az utcakép másik szokatlan látványa a parkoló hómobilok tömkelege volt. A kisvárosban és környékén ugyanis ez a legnépszerűbb közlekedési eszköz, de most nyári álmukat aludták a házak közti füves placcokon. A sziget néhány lakott települését nem is köti össze út, úgyhogy nyáron csak gyalog, télen pedig hómobillal lehet közlekedni.

Nyári álmot alvó hómobilok (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Már így is zsongott a fejem a sok furcsaságtól, amelyet csupán néhány óra alatt tapasztaltam a szigeteken, de a Spitzbergák további meglepetéseket tartogatott. Például igazi időutazást egy már bezárt orosz bányavárosba ‒ de erről majd a következő részben mesélek.