Toscana ősszel maga a paradicsom

Felejthetetlen ajándékot kaptunk Pitiglianótól

Alig néhány hete járhattak az utazás rovat olvasói Olaszországban, most mégis visszatértünk. Az ok egyszerű: ide menekültünk a ködös-borongós magyar október elől. Három felnőtt, két gyerek, egy autó közel háromezer kilométeres barátlátogatáson a tufa városában.

Az olaszok általában megosztják az embereket. Az egyik fél hangosnak, idegbetegnek tartja őket, városaikat szemetesnek, túlzsúfoltnak. A másik azonban vidámnak, életigenlőnek, városaikat meg romantikus mesének.

Az ellentétet Toscana oldja fel,

ez a vidék ugyanis a csillogó szemeken és széles mosolyokon kívül mást nem igazán tűr.

Az igazán népszerű helyeket most kerültük

A kirándulás ötlete az első esőben töltött hét után merült fel, a lehetőség a második után jött. A gyerekek szabadságra mentek az oviból és az iskolából, beültünk az autóba, és elindultunk Pitigliano felé, ahol egy régi ismerősünk várt bennünket. Az autópályákat kerültük: ha mindössze egy hét van az őszölésre, az utat is kalanddá kell változtatni.

Valahol Olaszországban: éjt nappallá téve úton voltunk Forrás: Oláh Róbert

Autóztunk esőben, ködben, szélben, napsütésben, és megnéztünk néhány várost. Csak úgy, spontán elhatározásból. Az igazán népszerű helyeket kerültük, hiszen Toscanáig le is kellett érni. Velence, Bologna, Firenze most kimaradt, Ferrarában azonban esti sétával – és sonkás paninivel – jutalmaztuk kimerült testünket.

A széles sétálóutcákon még éjszaka is nagy nyüzsgés fogadott.

Fiatalok beszélgettek a tizennegyedik, tizenötödik századból megmaradt épületek között, kerékpárosok cikáztak a Castello Estense körül. A vizesárokkal körbevett erődítmény négy masszív bástyával trónol Ferrara közepén a város egyik jelképeként.

A Castello Estense fél tizenegykor Forrás: Oláh Róbert

Úgy jöttem el erre az útra, hogy Rómán kívül még sehol nem jártam Itáliában, így azt sem igazán tudtam, én magam melyik csoportba tartozom, ha az olaszokról van szó. Voltak már olasz kollégáim, őket nagyon megkedveltem, Róma turistaáradatát azonban még a hihetetlen épületek sem tudták elviselhetővé tenni.

A szamarak városából macskák városa lett

Toscana ősszel maga a paradicsom. Az ördögként falra festett tömegnyomor ilyenkor már pihen,

a kereskedők lenyugodtak, a külföldi szó ritkább.

És ha érkezéskor egy tufasziklából kiemelkedő középkori város éjszakai látképe fogad, hajlamosak vagyunk azonnal elérzékenyülni.

Szerelem első látásra, de ebben sok meglepő nincs Forrás: Oláh Róbert

Pitiglianót már az etruszkok idején is lakták, erről tanúskodnak a tufába vájt mesterséges járatok, lépcsők. Máig nem tisztázott, hogy ezeket a különböző méretű véseteket közlekedésre, bányászatra, tárolásra vagy vízhordásra használták-e, vagy valami egészen más célt szolgáltak.

Az óváros zegzugos utcácskáiba könnyű belefeledkezni.

Másnap a szemerkélő eső sem tántorított el bennünket a felfedezéstől. Házigazdánk, Vittorio olaszos hévvel magyarázta a városka történelmét, néha bekiabált egy-egy boltba, leállt megvitatni a gombászás eredményeit az ismerőseivel, de közben rendületlenül törte magának az utat az iskolából hazafelé tartó gyerekek között.

Az óváros könnyedén körbesétálható – sokszor Forrás: Oláh Róbert

Pitiglianóban régen kétezer szamár segítette a mindennapi életet. Ezekkel építkeztek, hordták a vizet, közlekedtek és kereskedtek. A szamár olyan fontos jelképe lett a városnak, hogy még szobrot is kapott. „Nézzétek – mutatott Vittorio egy sikátorban a fal tövére –, ezt a kordék tengelye vájta a tufába.” Városszerte láttunk alacsony, méternél alig nagyobb faajtókat: szamár és ember szinte együtt éltek, ezek a régi istállók bejáratai.

Ma már szamárból kevesebb van, macskából viszont annál több.

Húsos, olaszosan nyugodt cirmosok hagyták, hogy simogassa őket mindenki, bundájuk és életszemléletük jólétről árulkodott. Jöttek szembe az esti sétákon, a napközbeni városnézésen, hízelegtek egy sort, aztán mentek tovább.

A város macskái barátságosak és elégedettek Forrás: Oláh Róbert

A mamma főztjéhez semmi sem fogható

Nem fogok mellébeszélni. A szívemhez a hasamon át rövidített út vezet. Házigazdánk otthon hagyományos spaghetti carbonarát készített. Semmi tejszín, mamma mia, rázta a fejét.

A carbonara régen a szegények étke volt,

így a kevéske disznószalonnát kenyérhéjjal egészítették ki. Felkockázva szórták a kiolvadt zsírba, így beszívta a hús ízét. Mi még két lúdtojást is kaptunk az al dente tésztára. Az íze egyértelműen meggyőzött a recept helyességéről.

Oldalakat és ódákat tudnék zengeni az egy hét alatt kóstolt ételekről, de mivel ez nem egy gasztrocikk, csak a vörösboros-olajbogyós vaddisznógulyást említem meg, amelyet Vittorio édesanyja, a mamma maga készített, mi pedig könnybe lábadt szemekkel szedtünk belőle háromszor.

Sül a carbonara, fürdőznek a ropogós kenyérhéjdarabok Forrás: Oláh Róbert

A cittá del tufo, vagyis a tufa városa mindennap elvarázsolt bennünket. Ez részben annak köszönhető, hogy tényleg egyedülálló hely (ez így persze nem teljesen igaz, a környéket ugyanis area del tufónak, tufatérségnek is hívják, hiszen három hasonló szellemben épült város trónol három tufasziklán: Sovana, Sorano és Pitigliano), részben pedig annak, hogy mindig más arcát mutatta.

Láttuk éjszaka, szakadó esőben, verőfényes napsütésben, de az utolsó reggelre tartogatta a legnagyobb meglepetést:

a völgyet hajnali köd ülte meg, az óváros tejfehér masszából emelkedett a vidék fölé,

házait már sütötte a felkelő nap, lába még árnyékban nyugodott. Lélegzetelállító – talán az ilyen pillanatokra még nem elcsépelt a szó.

Felejthetetlen ajándékot kaptunk Pitiglianótól Forrás: Oláh Róbert

Szaturnusz vizében ejtőztünk

Szomorúan intettünk búcsút ennek a mesebeli helynek, de előtte megígértük Vittoriónak, hogy jövő szeptemberben visszatérünk. Ilyenkor rendezik ugyanis az újbor ünnepét az óvárosban. A helyiek állófogadásokat tartanak az utcán, mindenhol sistereg a hús, vendégváró falatokat és kortyokat kóstolhatunk lépten-nyomon. Egész Pitigliano ünnepel, sokan jönnek a környező városokból, falvakból is, de úgy gondolom, a cittá del tufónak még a tömeget is meg tudnám bocsátani.

Toscanától sziklákról alázúgó gyógyvízzel köszöntünk el.

Saturniát a legenda szerint maga Szaturnusz római istenség teremtette,

amikor belefáradt az emberek örökös csatározásába, és mérgében villámokat küldött a földre. A villámsújtotta területen alakultak ki a fürdőhely természetes medencéi. A harminchét fokos gyógyvízben az emberek ellazultak, és többé nem akartak háborúzni.

Nyáron biztos zsúfoltabb az ingyenes fürdő Forrás: Oláh Róbert

Felsorolni is nehéz, hogy menet közben mennyi szépséget adott még az út. Kacsáztunk Bolsena taván, suttogtunk Sovena katedrálisában (egészen egy húszfős olasz csoport érkezéséig, onnantól felesleges lett volna), láttuk a délutánban lubickoló Orvietót és az éjszaka fellegei alatt álló Assisit.

Hazafelé a ködös Olaszország is bemutatkozott szitáló esővel, homályba vesző Velencével. A gyerekek nagyszerűen bírták az utat, minden alvást külön napnak számítottak, így ők legalább egy hónapot vakációztak.

Hogy élményből nekünk is jutott egy hónapra való, az nem kérdés.

Toscana ugyanis csillogó szemeken és széles mosolyokon kívül mást nem igazán tűr.