Nagy-Britannia vidéki útjairól egy óriási hullámvasút jutott az eszembe. Egy veszélyes, korhatáros hullámvasút. Az angolsövény-mánia miatt az utak mindkét oldalát sűrű növényfal szegélyezte, de vonalvezetését mintha táncolás közben rajzolták volna meg. Kóbor traktorok és idősödő turistacsoportok tűntek fel rajta itt-ott.
A hatvanas tábla végig kint volt, de ez mérföld per órát jelentett,
vagyis közel 100 kilométer per órás sebességet. A forgalomban részt vevők ezt komolyan is vették, így tempósan haladtam, bízva a GPS navigációjában. Ha nem nyomtam a gázt, valaki letúrt hátulról. A legendás angol türelem akkor fogy el, amikor autóba ülnek. Dudálni soha nem dudálnának, de nagyon szeretnek gyorsan közlekedni.
Az sem segített, hogy az út szokatlan oldalán vezettem, az autó szokatlan oldalán ülve. Eleinte minden váltás helyett a jobb első ajtót kaparásztam. Esni fog, nyugtatott meg a rádió. Hogyne esne, gondoltam szakértő módjára. Angliában vagyunk. Pedig ekkor már átértem Walesbe.
Nem mintha ez különbséget jelentett volna az időjárás szempontjából. A határátlépésre a településnév-táblákon és a forgalmi felfestéseken kívül semmi nem utalt. Azok viszont annál inkább. Wales hárommillió lakosa közül ugyanis több mint félmillió beszél walesiül, az ország hivatalosan is kétnyelvű.
A walesi nyelv leírva olyan, mintha valaki véletlenül rátenyerelt volna a billentyűzetre,
kimondva pedig egy gonosz varázsló rontóátkához hasonlít. Úti célom egy Aberystwyth nevű kisvároska volt a Ystwyth és a Rheidol folyók találkozásától nem messze. Áthajtottam többek között Llawryglyn és Cwmerfyn településen is, mire odaértem.
Szerencsémre a walesiek nemzeti öntudata odáig nem terjedt, hogy az angol nyelvvel elveszett legyek, annak ellenére sem, hogy az ország nyugati részén, így
Ceredigion megyében is többségben vannak a walesiül beszélők.
A táblákon a saját nyelvük az első, melyet először összevont szemöldökökkel, később már megigézve olvastam. A szavak különös ritmikájában ősi erő hullámzott.
Aberystwyth városába azonnal beleszerettem. Az időjárás is megkegyelmezett, a felhőket mintha elfújták volna. Wales le akart nyűgözni a hullámok hátán ugráló fényfoltokkal, barnásfekete, égnek meredő sziklafalaival, amelyek közepébe fröccsentette a színes házak sorfalát. Az egyetem- és üdülőváros békésen napozott, párok teáztak a pubok teraszán, családok sétáltak a tengerpart fövenyén.
Megmásztam a Craig-lais dombot, mely Aber – a helyiek rövidítik így, gondolom nekik is nehéz a teljes név kiejtése – fölé magasodik. A csúcsra vezető siklóvasút, mely a gyaloghíd alatt robog el, 1986 óta hordozza szorgosan az utasokat. Két kocsija nevet is kapott,
Lord Geraint vagy Lord Marks hátán utazhatunk.
A dombtetőről nyíló kilátás már önmagában megérte volna az egész utat. Végtelen nyugalom öntött el, talán a váratlan napsütés, talán a sirályok, talán Wales hangulata miatt. Csak álltam, és néztem a délutáni fények játékát a város háztetőin.
A Walesi Parti Ösvény (Wales Coast Path) a Craig-lais csúcsán halad át. A 2012-ben átadott túraútvonal hivatalosan a világ első megszakítatlan, parton futó nemzeti ösvénye. A kirándulók mosolyogtak, mindenki köszönt mindenkinek, mint faluhelyen szokás.
Nehezen ugyan, de otthagytam a dombtetőt, hogy felfedezzem a várost. Az északi és déli öblöket várrom szeli ketté, ennek falai között sétálgattam. Az évszázadok során
hol walesi, hol angol kézen volt,
I. Károly királyi pénzverdévé alakíttatta, majd Oliver Cromwell leromboltatta. Ma már csak néhány tornya és falrésze áll, szabadon látogatható.
Megnéztem a nemzeti könyvtárat, valamint az 1872 óta működő egyetemet is. A város művészeti központja Wales egyik leglátogatottabb kulturális intézménye. Színház, koncertcsarnok, mozi és több galéria tartozik hozzá.
Tökéletes helyszín egy irodalmi, zenei, táncos és színjátszó fesztiválhoz,
vagyis az eisteddfodhoz. Hagyománya már a tizenkettedik század óta tart, Wales ennek is köszönheti, hogy a „dalok földjének" nevezik. Meg persze a makacs bárdjainak.
Sétára indultam a parti ösvényen észak felé. Annyira szép idő lett, hogy csak faltam a távot, sziklafalak tetejéről bámulva a hullámzó tengert. Apró üdülőfalvakon haladtam át, panorámát nyújtó padokon pihentem. Miután beláttam, hogy a maradék két-háromszáz mérföldet aznap már nem tudom legyalogolni, visszatértem az autóhoz.
Próbáltam a parthoz minél közelebb vezetni. Vékonyka, derékszögben lejtő vagy emelkedő mellékutakon jártam. Forgalommal ritkán találkoztam, csak
a tenger kísért balról, a walesi dombok jobbról.
A naplementét egy Aberdyfi nevű kisváros homokos tengerpartján ülve néztem végig. A távolban feltűnt egy-egy futó vagy kutyát sétáltató ember.
Megvártam, míg eltűnik a nap, majd sötétben vezettem vissza Angliába. Amikor nem az életben maradásért küzdöttem az úton, szárnyalni kezdett a képzeletem. A walesi parti ösvény teljes távja 870 mérföld, vagyis 1400 kilométer. Ha napi húsz kilométeres átlaggal számolok, valamivel több, mint két hónap alatt legyalogolhatom. Úgy érzem, lenne rajta látnivaló.