Őszre szerveztük az üdülést, hogy elkerüljük a turistacunamit, de persze Rómában minden évszakban rengeteg a látogató. Ilyenkor az idő még kellemes, napközben sokszor elég a póló, de a főszezon káosza után már levegőt is lehet kapni. Sokat ugyan nem, de lehet.
Egy apró, külvárosi vendégházba foglaltunk szállást. A történelmi központ és környéke átlagos turistának megfizethetetlen, érdemes sokat keresgélni az ajánlatok között, mert óriási különbségeket találni. Beszéltem hátizsákos turistával, aki napi húsz eurót fizetett a pályaudvar mellett egy tízágyas szoba egyik ágyáért, mi ugyanennyiből úsztuk meg a saját szobát.
Miután szemrevételeztük a környéket, kisétáltunk a közeli buszmegállóba. A tábla tájékoztatott minket arról, hogy a busz jár. Ennél több információt nem közöltek. Vasárnaponként közlekedik a járat, de hogy óránként, tízpercenként, vagy csak reggel és este, azt már nem írták ki. Inkább sétáltunk még egy keveset, hogy egy fontosabb útvonalon próbálkozzunk.
Rómában egyébként le kell inteni a buszsofőrt,
ha az utas fel akar szállni. Ha ez elmarad, a járatok teljes gázzal hajtanak el a megállók mellett. Folyton tanul az ember.
Az egyórás buszút alatt a főváros híres villáit figyeltük. Minden utcában tucatjával sorakoztak egymás eleganciáját túllicitálva. Az ingatlanárak félelmetesek, ezért mondják a helyiek, hogy a belvárosban nem veszel lakást, oda csak születni lehet.
Negyven négyzetméterért százmillió forintot is elkérnek,
de láttunk belvárosi lakást (nem házat) két és fél millió euróért is, ami csaknem nyolcszázmillió forintnak felel meg. Mondjuk a szomszéd maga Terence Hill lett volna, de azért nem ugrottunk bele meggondolatlanul a vásárlásba.
Róma központja lenyűgöző. Ebben a városban van a legtöbb műemlék az egész világon, ezért tényleg úgy éreztem, mintha a múltban nézelődnénk. A busz a Teatro di Marcello mellett tett ki bennünket. Egy helyi srác csak legyintett az épületre: csak egy kétezer éves színház,
egykor Róma legfontosabb és legnagyobb színháza,
melyben húszezer ember fért el, és amelynek megépítését Julius Caesar rendelte el, menjünk tovább.
Már ez az első belvárosi séta bebizonyította, hogy Rómára kevés lesz egy hét. Öt perc múlva a Viktor Emánuel-emlékmű terebélyes lépcsője előtt álltunk, és bámultunk fel a gigantikus fehérmárvány épületre. A szülőföld oltárának is nevezett műemlék a legjelentősebb újkori épület az olasz fővárosban. II. Viktor Emánuel tiszteletére emelték, ő volt az egyesített Olaszország első királya.
Kétoldalt két szökőkút jelzi a két tengert, középen az ismeretlen katona sírjára Roma istennő vigyáz. Korinthoszi oszlopok nyúlnak az égbe.
A helyiek túlzónak, megalománnak és rondának tartják.
Esküvői torta gúnynéven szerepel a köztudatban, ám ez a turisták hadait nem zavarja.
Újabb ötperces séta után megint elképesztő csodába botlottunk. A Forum Romanum terjedelmes romvárosa tárult elénk. Az ókori Róma pezsgő kulturális életének, kereskedelmének helye, a választások és a győzelmi szertartások színpada.
Ezer éveket utaztunk előre és hátra az időben minden sarkon.
Hoppá, itt a Colosseum, itt a Trevi-kút. A Pantheonra teljesen véletlenül akadtunk rá, mert rövidíteni akartunk. A gyalogos felfedezés minden szépségét átélhettük. Ott álltunk meg, ahol csak tetszett, annyi időre, amennyire jólesett.
Így ment egész héten. Egyszer megpróbálkoztunk az autós városnézéssel, de azonnal visszatértünk a cipőkoptatáshoz.
A rómaiak nem szívbajosak, ha vezetésről van szó,
az autók jelentős része karcolásokkal teli, és ha egy kétsávos úton valaki nyit egy harmadik sávot azzal, hogy a többiek mellé áll, onnantól kezdve három oszlopban folyik a közlekedés.
A borostás, jóképű, sálas ragazzók – hátuk mögött a gyönyörű, hosszú hajú, tüzes szemű donnákkal – ámokfutókként cikáztak, dudáltak, magyaráztak és hadonásztak. Valószínűleg a temérdek turista miatt a lámpák piros jelzését többnyire betartották, de látszott, hogy rosszul esik nekik.
Maradtunk inkább a buszozásnál és a sétálásnál. Mivel gyalog fedeztük fel a várost, valamennyire már kiismertük magunkat, így a legnagyobb forgalmat el tudtuk kerülni. Rómának, csakúgy, mint minden metropolisznak, bőven van hátránya is. Ebből csak az egyik a tömeg.
Az utcai árusok sokszor bunkó módon próbálták az emberre tukmálni haszontalan kacatjaikat, a villogó röppentyűt, az ajtón lemászó takonyembert, a sóhajtó plüssbékát. Bóvli mutatványosok szórakoztatták a turistákat, rózsaárusok kergettek a romantika nevében.
Néhány híresebb épületnél nevetségesen hosszú sorban állás várt.
A Szent Péter-bazilikánál olyan rossz volt a helyzet, hogy egyszerűen feladtam.
Majd visszajövök egyszer Rómába, döntöttem el a tekergőző turistakígyót látva. Hajnalban és télen.
A világ legnagyobb keresztény templomának megtekintése helyett ezúttal fagylaltot ettem. A méltán híres gelatót még az is élvezi, aki egyébként nem nagy fagyis (lásd: én). Ebben egy kandírozott narancsdarabkákkal megszórt krémfagyi segített, amelyet tálalás előtt folyékony csokoládéba mártottak.
A gasztronómia egyébként is áthúzta Róma összes rossz pontját. Nem volt olyan étterem, büfé vagy pékség, ahol akár csak középszerű ételt ettünk volna. A pizza margheritától kezdve a tenger gyümölcseiig minden fogás ünnepi éteknek bizonyult. A titok valószínűleg az alapanyagokban rejlik, meg abban a tényben, hogy
az olaszok presztízskérdést csinálnak a jó konyhából.
Közkedvelt mondásuk szerint egy jó olasz asszony az év minden napjára különböző tésztaételt tud készíteni.
Főként a Trastevere negyedben étkeztünk, mert a belvárosból kiszabadulva sokkal barátságosabbnak találtuk. Az árakban is érezhető minimális különbség,
itt már nem irtózatosan drága, csak nagyon drága minden.
A zegzugos sikátorok, andalgó szerelmesek, borostyánnal futtatott házak hangulata felülírta az ókor magasztosságát.
Nem mintha a Teverén túl elfogyna a látnivaló. Róma egy soha véget nem érő mese, amelyben az érzelmi skála minden fokozatát átélhetjük. Néha ugyan utáltam, de sokkal többször szerettem, így az örök város is felkerült a „még visszajönnék” című végtelenül hosszú és folyton bővülő listára.