Ki tudja, hol volt Petőfi kurta kocsmája?

Kora reggel a Holt-Szamosnál

Kevés turista téved az ország legkeletibb csücskébe. Pedig nincs itt hiány romantikusan kanyargó folyókból, csodálatos kis templomokból, pompás kastélyokból, fontos irodalmi emlékekből és főként melegszívű vendéglátásból. Petőfi nyomában jártunk Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti felében.

Szüleim egy apró szatmári faluból, Tunyogmatolcsról kerültek fel Budapestre. Bár én már a fővárosban születtem, a nyári szüneteket gyakran töltöttem a vidéki rokonoknál. Évtizedek után is élénken él bennem azoknak a nyaraknak az emléke. Furcsamód leginkább a fekete karéjú házi kenyér íze maradt meg bennem. A nagynéném friss tojással készített belőle bundás kenyeret, én pedig édes, lédús paradicsomot szedtem hozzá a kertből.

De emlékezetesek a tyúkok és disznók az udvaron, az almafák a nagy kertben és a sötét, szinte kemény szilvalekvár, amellyel a derelyét és a tarkedlit (más néven cseh fánkot) ízesítettük. És persze lenyűgözött a Szamos is. Egyszerre volt csábító és félelmetes, hiszen sok hasznot hajtott, ugyanakkor vészt is jelentett a környéken lakók számára.

Kilátás a tunyogi templomra Forrás: Kisgyörgy Éva

Végre megtudtam, mitől kurta a kocsma

Ahogy egyik nagynénitől a másikig sétáltunk a Tunyogra vezető híd mellett, mindig elmesélték nekem a kis falu legfőbb büszkeségét, miszerint

Petőfi Sándor 1847-es szatmári útja során itt írta a Falu végén kurta kocsma című versét.

Pontos helységmegjelölés nincs a versben, ezért egy darabig több község is magáénak vallotta a költeményt.

Tunyogmatolcs mellett Csenger és Fülpösdaróc is amellett kardoskodott, hogy a költő náluk kapott ihletet a vers megírására. Az irodalomtörténeti kutatások végül Tunyogmatolcsot hozták ki győztesként, ugyanis a kocsma itt valóban a falu végén volt, az akkor még élő folyón átvezető komp lejárójával szemben.

Régi fotó a kurta kocsmáról Forrás: Kisgyörgy Éva

Pár napig most ismét az egyik nagynéninél vendégeskedtem. Valamelyik este betoppant hozzánk a szomszéd Béla bácsi, vagyis Somogyi Béla, akitől újabb részleteket tudtam meg Petőfi egykori látogatásáról. A történetet szájhagyomány útján örökítik tovább a falubeliek generációról generációra, mert azt ugye mondanom sem kell, hogy máig ez a falu legnagyobb büszkesége.

Az egyik legenda szerint Petőfi Sándor Luby Zsigmonddal járt errefelé,

a birtokos ugyanis éppen akkor építtetett magának Fülpösdarócon új kastélyt. Luby családi birtokáról, Nagyarról a matolcsi révvel lehetett eljutni Fülpösdarócra, és a kompra várva betértek a kocsmába.

Fennmaradt olyan verzió is, hogy Petőfi magányosan és gyalog jött Matolcs felé.

Útközben valaki felvette a szekerére, majd együtt betértek a kocsmába, ahol a fiatalembert a helybéliek meghívták egy áldomásra. Mivel közben beesteledett, Petőfi éjszakára is a faluban maradt, méghozzá a helyi nótárius vendégeként. Ő három évvel később a Hölgyfutár című lapban látta viszont a költeményt, amelyet az ismeretlen a látogatás estéjén mutatott neki, és ekkor jött rá, hogy a híres költő volt a vendége.

Kora reggel a Holt-Szamosnál Forrás: Kisgyörgy Éva

Béla bácsinak mind az egykori kocsmáról, mind az 1850-ös Hölgyfutár híres számáról van fotója, mivel a helyismereti kör vezetőjeként szenvedélyesen gyűjti a faluhoz kapcsolódó dokumentumokat. Végre azt is megtudtam, mitől volt kurta a kocsma.

Az időszakosan, általában ősztől tavaszig működő falusi kocsmákat nevezték így akkoriban.

Arról is megoszlanak a vélemények, ki lehetett az uraság, akit a mulatozók gyakran megzavartak. Van, aki szerint a kocsma közelében, a matolcsi oldalon élő Dávid István küldhette át szolgáit, mások szerint a Szamos tunyogi oldalán lakó Kölcsey Mihály szerepel a versben. (Matolcs és Tunyog akkor még két külön falu volt.)

A romos állapotba került matolcsi kurta kocsmát 1945-ben bontották le.

Petőfi állítólag bicskával belevéste a nevét az egyik gerendába, ezt aztán be is építették valamelyik szomszédos házba vagy csűrbe. Az elmúlt években emléktábla jelölte az egykori kocsma helyét a folyó partján, amely ma már Holt-Szamos néven ismert, mivel a folyószabályozások során átvágták a folyó medrét. 2015 nyarán viszont látogatóközpontot nyitottak a kocsma helyén, ahol akár le is ülhettem a Petőfit ábrázoló bábu mellé.

Látogatóközpont épült a kocsma helyén Forrás: Kisgyörgy Éva

Kölcsey sírja a csónakos temetőben

Petőfi az 1846-os Szatmár megyei utazása során Szatmárcsekébe is elzarándokolt, hogy Kölcsey Ferenc sírját felkeresse – így tettem én is. Épp halottak napján érkeztem, úgyhogy a legszebb formájában találtam a különleges, csónakos-fejfás református temetőt. A Himnusz költőjének síremléke a temető legmagasabb pontján áll.

Kölcsey Ferenc 1815-ben került ide, az öröklött birtokra, 23 évig lakott a községben, és itt hunyt el 1838-ban.

Életművének nagy részét itt alkotta, a Himnusz is itt született 1823-ban. A mai napig csak a Kölcsey család síremléke van márványból, a többi elhunytra tölgyfából faragott, másfél-két méter magas fejfa emlékeztet.

Kölcsey síremléke márványból épült Forrás: Kisgyörgy Éva

Több mint 600 stilizált emberfejet, illetve csónakban fekvő embert ábrázoló fejfa sorakozik egymás mellett nem, életkor és társadalmi hovatartozás megkülönböztetése nélkül, és valamennyi nyugat felé néz.

Eredetükről számtalan elképzelés kering. Egy verzió szerint a csekeiek a halászatból éltek, ezért úgy vélték, a másvilágon is szükségük lehet csónakra. Mások szerint azért temetkeztek így, mert a falut körülvevő vizek áradásakor a halottakat csak ladikkal lehetett a temetőbe vinni.

Ugyanakkor

a halál képzete ősidőktől fogva az utazással társul,

és az sem elképzelhetetlen, hogy a víz élet és halál összetartozását jelképezi a szatmárcsekei fejfákon. A tájolásnak is megvan a magyarázata. A kelet felé elhelyezett test a feltámadást jelképezi, a nyugat felé néző fejfák pedig a túlvilágra jutást jelentik.

A csónakfás temető nem mindennapi élmény Forrás: Kisgyörgy Éva

Csodálatos volt késő délután ebben a különleges temetőben sétálni. Mindegyik sír gyertyák tucatjával és színes virágokkal volt díszítve. A fejfák körül a családtagok szorgoskodtak vagy csak némán álltak, és az elhunytakra emlékeztek.

Ott, hol a kis Túr siet beléje

Nagyarra szenvedélyes kastélyvadászként elsősorban a Luby-kastély miatt látogattam el, de ha már ott voltam, felkerestem azt a fát, amelynek árnyékában a legenda szerint Petőfi A Tiszánál című verset írta.

Az egykori ártéri tölgyes erdőből megmaradt Petőfi-fa 1961 óta védett,

de sajnos az időjárás nem kímélte. Többször villám sújtott bele, vihar tépázta, aztán 1995-ben nagyrészt le is égett. Ma már csak a csonkja van meg, az viszont egy szépen kialakított parkban áll.

Ebben a parkban áll a Petőfi-fa Forrás: Kisgyörgy Éva

A fa kétszáz évesnél is öregebb, úgyhogy akár tényleg ülhetett alatta Petőfi Sándor. A szóban forgó vers viszont, amelyet az itteni élmények ihlettek, valószínűleg nem a tölgy árnyékában született, hanem már a fővárosban, ott van ugyanis keltezve. Mindenesetre, ahogy a matolcsiak szeretettel ápolják a kurta kocsma emlékét, ugyanígy a nagyariak is csodálatosan rendben tartják a fa környékét, és őrzik a költőhöz kapcsolódó történeteket.

Petőfi a szatmárcsekei Kende Lajosnál vendégeskedett, és Nagyarba az ő unokatestvéréhez, Luby Zsigmondhoz látogattak el. Vele Petőfi annyira jól megtalálta a közös hangot, hogy ezután többször is visszatért látogatóba, és szoros barátságuk egészen a költő haláláig megmaradt.

A Petőfi-fának sajnos már csak a csonkja áll Forrás: Kisgyörgy Éva

Szerettem volna felkeresni azt a helyet „hol a kis Túr siet beléje”, mivel azt olvastam, az egykori torkolatnál emléktábla áll, de nem jártam szerencsével. A falubeliek ugyan elmagyarázták, merre kell mennem, de olyan sáros földút vezetett a töltés felé, hogy azon se autóval, se gyalog nem mertem nekivágni, traktor pedig sajnos nem volt kéznél.

Akárcsak a Szamost, a Túrt is szabályozták, hogy megszelídítsék a medrét.

Bár a térképet elnézve, így is maradt benne épp elég kanyar. És ha már emlegettük a Túrt, valamint a környékbeli nemes családokat, ne maradjon ki a több száz éves, máig működőképes túristvándi vízimalom se, amely régebben a Kölcsey, később a Kende család tulajdonában volt.

A túristvándi vízimalom egykor a Kölcsey családé volt Forrás: Kisgyörgy Éva

Mindenhol azt tapasztaltam, hogy az apró falvak őrzik a költő emlékét, és szerencsére az én gyerekkori emlékeimet sem tépázta meg az idő. A nagynénik ugyanolyan szeretettel fogadtak, és éppúgy rengeteg finomsággal traktáltak, mint évtizedekkel ezelőtt.

A régi idők emlékére reggelente megettem vagy fél vekni bundás kenyeret, este pedig hatalmas fazék töltött káposztát tettek elém. Hazafelé az autóm csak úgy roskadozott az útravalónak bepakolt elemózsiától, a csodás szilvalekvároktól meg a mosolygó almáktól. Nehéz sorsú, szegény, de szeretettel teli vidék ez, kevesek által ismert csodálatos látnivalókkal.