A térség középkori templomainak sztárja, legismertebb tagja Csaroda késő román stílusú temploma. Ez már abból is látszott, hogy nem kellett nyomozni a kulcs után, a templomot nyitva találtam, és itt volt a legtöbb látogató.
A templomot az 1200-as évek második felében építették. Ekkor születtek a különleges falfestések is, amelyeket két évszázaddal később
a reformáció hívei oda nem illőnek ítéltek és eltüntettek.
Nagy szerencsénk, hogy az akkori szokással ellentétben nem verték le a festéket, hanem csak rávakoltak. Erre a rétegre 1642-ben életfás, növényindás falikép került. Ez is értékes lenne, ha nem kerültek volna elő alóla a még izgalmasabb, páratlanul szép freskók.
A képeken az apostolok, Szűz Mária, a kis Jézus, a feltámadt Krisztus és más alakok kivétel nélkül mind mosolyognak, ezért Csaroda templomát a mosolygó szentek templomának is becézik. A szelíd, kipirosodott orcájú alakoktól csodálatosan békés és kedves a templom hangulata.
A szószéket és a karzatot csarodai szőttes borítja, a fából készült berendezés a 18. századból való: a szószék, a kazettás mennyezet, a karzat és a padok.
A templom építésével kapcsolatos fontos dokumentumokat egy mennyezethez erősített dobozban őrzik,
hogy árvíz esetén se sérüljenek meg. Az indás faliképek a külső homlokzaton is megjelennek. A hölgy, aki előzékenyen körbevezetett a templomban, azt mondta, a környéken elterjedt szűrminták ihlették a képeket.
A szatmári templomokban egyébként a mennyezet szinte mindig festett mintás vagy egyszínű kék. Ezért is csodálkoztam annyira, amikor felfedeztem, hogy itt bizony barna. Aztán kiderült, hogy ez a templom se kivétel, csak sajnos lekopott a kék festék, és nincs pénz a felújításra. Amint sikerül rá forrást találni, visszaállítják az eredeti állapotot.
A csarodai templom sem a nagyságával kápráztatja el a látogatót, a tákosi azonban még kisebb. Annyira, hogy a mellette magasodó, aránytalanul nagy harangtorony miatt alig lehet észrevenni. Míg Csarodán nem sajnálták a pénzt a kegyúri templomra, és égetett téglából húzták fel, Tákoson a parasztok temploma, vagy ahogy a falubeliek hívják,
a mezítlábas Notre Dame vesszőből és sárból épült, akár egy madárfészek.
A tetőszerkezetet gerendalábazatra állított oszlopok tartják, a templom padlója döngölt agyagból van. Az 1766-ban épült templom azért is látszik jóval régebbinek, mert a középkori típusú falusi vályogtemplomok egyik utolsó képviselője. A módszer meglepően stabil épületet eredményezett, nagyszerűen állta a legutóbbi, 2001-es nagy árvíz támadását is.
Odabent is minden az 1700-as évekből származik, a csodásan kifestett, 58 kazettából álló mennyezet és a szépen pingált padok. A kulccsal nem volt gond, mert épp jött a harangozó, és beengedett. A kedves bácsi szívesen mesélt a templomról. Kicsit búsan mondta, hogy a régi 50-60 fő helyett mostanában csak 8-10 ember jár az istentiszteletekre, kivéve persze a karácsonyt és az újévet, amikor szépen megtelik a kis templom.
Mielőtt a kommentelők megjegyzik, igen,
a tákosi templom valóban nem a középkorból való,
de szerepel a középkori templomok útján, és én sem hagytam ki a felfedező körútból, csak mert nem fért bele a definícióba.
Lónyára már eljutni is kész kaland volt, ugyanis komppal kellett átkelnem a Tiszán. A reggeli ködben kifejezetten hangulatos volt a rövid vízitúra. A település fő látványossága a 13. századi román stílusú református templom. A tájékoztató táblán találtam egy mobiltelefon-számot, de sajnos a telefon ki volt kapcsolva. Tanácstalanul és kissé megszeppenve ácsorogtam az épület előtt, fogalmam sem volt, hogy jutok be a templomba.
Ekkor azonban megjelent egy fiatalember, és közölte, hogy az apja épp átment Ukrajnába tankolni, és ott drága lenne a roaming. Az első pillanatban nem értettem, miért releváns ez az információ, de aztán leesett, hogy ő a kulcsőrző fia, és már tekert is a bicaján a kulcsért. Milyen jó, hogy bejutottam! Leesett az állam, amikor beléptem.
Akárcsak Csarodán, itt is mosolygó szentek néznek ránk szelíden a falakról,
ez a templom mégis kevésbé van jelen a köztudatban. A falfestménytöredékek a 13. században készültek, és minden bizonnyal ugyanannak a festőnek vagy festőiskolának a munkái, mint a csarodaiak. Sőt egyes művészettörténészek szerint a művész igazi kiteljesedése Nagylónyán következett be.
A reformáció során az itteni freskókat is lefestették, csak néhány éve, a 2001-es tiszai árvíz utáni renoválás során bukkantak rájuk. Igazi szerencse a szerencsétlenségben. A templom további ékessége a festett fa mennyezet és a parasztbarokk berendezés, különösen a hatszögletű, többszintes szószékkorona. Ezt ugyanúgy Asztalos Sándor Ferenc készítette, mint a tákosi templombelső famunkáit.
Talán megbocsátják az olvasók, ha még egy kakukktojást belecsempészek az írásomba. Zsurk temploma, akárcsak a tákosi, szintén későbbi építésű, mégis érdemes szót ejteni róla, mert igencsak kacifántos története van.
A mai templom helyén 1790-től mintegy száz éven át fatemplom állt.
Almássy Sámuel döntötte el, hogy kőtemplomot építtet a helyére, le is rakták az alapkövet 1891-ben. Mivel a fatemplom kazettás mennyezete ekkor még igen jó állapotban volt, nem szedték szét, hanem – a legenda szerint – alátámasztották, és elbontották alóla a régi templomot.
A kőtemplomot ugyanolyan szélességűre tervezték, mint az elbontott fatemplomot, csak nyugat felé hosszabbították meg, és egy oldalhajót is hozzácsatoltak. Ezen van jelenleg az egyetlen bejárat. A kazettás mennyezet tábláit allegorikus ábrázolások, vázákban levő virágok és díszes medalionok díszítik, míg a táblákat egymástól elválasztó barna léckeretek kereszteződéseit négylevelű, fűrészelt rózsák emelik ki.
Ahogy ez már a régi református templomoknál lenni szokott,
itt is több száz éves fa harangtorony áll az épület tövében.
A függőleges gerendák majdnem 14 méter hosszúak és 30 x 30 centiméter vastagok. Ezek a pompás fák a Tisza melletti évszázados tölgyesekből kerültek ki.
Bár a település nem nagy, a kulcsot hozó harangozó szerint vasárnaponként 70-80 fő is el szokott jönni, sőt a templomot egész télen tudják használni a padfűtés miatt. Egyébként őt sem értem el rögtön. A mobilját nem vette fel, és az arra sétáló asszonyoktól tudtam meg, kár is keresnem, mert épp közmunkán van.
Úgyhogy hívtam a lelkészt, akinek a száma szintén fel volt tüntetve a tájékozató táblán, de ő meg épp egy másik településen volt. Megígérte, hogy közmunka ide, közmunka oda, előkeríti a harangozót. És tényleg, még meg sem ettem a szendvicsemet, már közeledett is egy bicikli, rajta a kulcsot őrző úrral.
Nagyarra nemcsak a kastély és a Petőfi-fa miatt érdemes ellátogatni, de a református templomban is ritka faliképeket, díszes szószékkoronát találunk.
A Zsigmond király idején épített gótikus katolikus kápolnát a 16. századtól a református hitre áttért lakosság használta. A falakat lemeszelték, az épületet az évszázadok során többször renoválták, majd
a 19. században jelentős átalakításokat végeztek rajta.
A középkori templom már csak nyomokban lelhető fel benne. A szentélyt elbontották, a belső diadalívet és a külső támfalakat megszüntették, a hajótestet kétszeresére növelték, majd az épülethez tornyot is építettek.
Az 1990-es évek belső falfeltárása során derült ki, hogy a meszelés a környéken egyedülinek tekinthető, páratlan reneszánsz freskókat takar. Sajnos a 19. századi átalakítás és az új ablakok vágása a 10 képből álló, Krisztus szenvedéstörténetét bemutató festménysorozat nagy részét tönkretette. A képekből kettő,
a jeruzsálemi bevonulás és az utolsó vacsora, ha töredékesen is, de újra látható.
Kíváncsian érkeztem Sonkádra, itt áll ugyanis a Felső-Tiszavidék három Europa Nostra-díjas templomának egyike. A nemzetközi elismerést nem véletlenül érdemelte ki az épület, a 15. században épült református templomot szinte a halál torkából mentették meg.
Két évtizede a teljes pusztulás szélén állt, istentiszteletek megtartására már rég nem volt alkalmas. Úgy tűnt, hiába élte túl tatárok és törökök pusztítását, 500 év viszontagságait, a hívei elhagyták, gazdái lemondtak róla. Szerencsére az egyszerű állagmegóvásnak induló munkák hirtelen gyökeres fordulatot vettek, amikor kiderült, hogy a falak valódi kincset rejtenek.
A vakolat alól egyszer csak kibukkant az 1766-ból származó gazdag, változatos famennyezet,
melyet a szakszerű restaurálás nyomán ma ismét megcsodálhatunk. Helyreállították a szószéket, az életfa motívumokat ábrázoló karzatokat és a padokat is.
Bár nem nagy a templom, sokáig nézelődtem benne, mert mindig újabb és újabb csodás részleteket fedeztem fel. Szerencsére a kulcsot hozó hölgy sem siettetett, láthatóan örült, hogy ennyire tetszik a templomuk.
Ezek a templomok csak kiragadott példák, érdemes az összeset végigjárni. A túrricsei templom különlegessége a bejárat kőkerete, Csengeren az ország egyetlen monumentális középkori kőtemploma áll, amely piros-fekete téglákból kirakott falával és erőteljes tornyával inkább várkastélyra emlékeztet.
Gyügye csodálatos kis református templomának alakos és virágmintás deszkamennyezete a Felső-Tisza vidékének festett templommennyezetei közül a legnaivabb. Nagygécen pedig olyan friss a felújítás, hogy még érezni a friss festékszagot. Az egyik nagy kedvenc Vámosoroszi temploma volt, amelyet a környék legjelentősebb templomépítőinek, a Báthory családnak köszönhetünk. Festett mennyezete sajnos már elpusztult, de talán itt a legszebb a szószékkorona.
Ugyancsak az Europa Nostra-bizottság elismerő oklevelét érdemelte ki Szamosújlak 14. századi református temploma, bár
a karzatra vezető lépcsőhöz csinálhattak volna egy korlátot, mert kész életveszély felmászni.
Igaz, nem sokan járhatnak itt. A templomot nem használja a gyülekezet, a nyitott teteje miatt ugyanis nagyon hideg. Inkább a közeli gyülekezeti teremben tartják az istentiszteleteket.
Ahány templom, annyi csoda és annyi történet. Azt hiszem, nem vagyok nagyon elfogult, ha azt mondom, ezeknek a templomoknak simán helyük lenne a világörökségi listán. Ha valaki végig akarja látogatni őket, a felkészüléshez nagy segítséget nyújt az internet. Már előre megismerkedhetünk a templomok történetével, ha pedig biztosra akarunk menni, megkereshetjük a kulcsőrt, és egyeztethetünk vele, mikor érkezünk. Ezt azért is ajánlom, mert néhány helyre sajnos sehogy sem sikerült bejutnom.
Mivel azonban másik szenvedélyemmel, a kastélyok felkeresésével még nem végeztem a környéken, úgyis megyek még egy kört, és mindenképp bepótolom.