„A szatmári ember melegszívű ember. Mindenét odaadná, amije csak van, és nem fogad el semmit viszonzásul.” Szamosszeg egykori református lelkészének, Sohajda Bélának a szavai voltak ezek. 2007-ben, amikor hosszabb időt töltöttem a keleti végeken, megbizonyosodhattam, mennyire igazat szólt a lelkész.
Az alig pár órás szamosangyalosi látogatás is erről győzött meg. A hajnali kelés és az ezt követő több mint négyórás autózás után kissé kókadozva ültem a polgármesteri hivatal előtti padon, amikor egy robusztus, csupa izom és csupa tetoválás fiatalember lépett elém.
Kézfogása erős és határozott volt.
Ő Adorján György, Szamosangyalos polgármestere.
Bevallom, kissé meglepődtem. Bár külső alapján szinte soha nem ítélek, valahogy mégsem ezt vártam.
Mások sem gondolják elsőre, hogy polgármester vagyok”
– nevette el magát Adorján. „Annak idején volt egy reklám a tévében, amelyben egy csokit ajánlottak a nézőknek. Azt mondták róla: ne ítélj elsőre. Ronda és finom. Ennél találóbban én sem tudnám jellemezni önmagam.” Ezt már nem bírtuk ki nevetés nélkül, csak hosszú percek múlva tudtuk folytatni a diskurzust. A meglepetések sora még nem ért véget.
Adorján György élettörténete szorosan kapcsolódik Szamosangyaloshoz. Bár a közeli Csengerben született, itt nőtt fel, majd innen került el a közeli Győrtelekre, ahol tizenhat éven keresztül a helyi szociális otthonban dolgozott. „Ápoló voltam, és olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akik közül jó néhány az alkoholtól vagy a kábítószertől bódultan élte az életét.
Személyes sikeremnek tekintettem, ha közülük egyet-egyet sikerült visszahoznom a normális életbe.
A dolog érdekessége, hogy akkor már együtt dolgoztam Kovács Sanyival, aki azóta a térség országgyűlési képviselője lett. Én meg kikötöttem Szamosangyalos polgármesteri székében, bár ezzel együtt sem tekintem magam politikusnak.”
Adorján Györgyöt arra kértem, mutassa be a faluját. Miközben a Szamos felé igyekeztünk, felelevenítettük az Origón zajló versenyt.
Tisztában voltam azzal, hogy ebben a versengésben mi legfeljebb csak harmadikok lehetünk.
A csókkal, a lánnyal, Istennel és az ő mezejével mi nem vehettük fel a versenyt. Ugyanakkor nagy büszkeséggel tölt el bennünket ez a harmadik hely.
Már csak azért is, mert Szamosangyalos ezzel – ha csak néhány percre vagy órára is, de – rákerült a térképre, bekerült az emberek tudatába. Hiszen azt csak a legmegátalkodottabb földrajzimádók tudják, hogy Magyarországon van egy Szamosangyalos nevű falu.”
Szamosangyalos legnagyobb birtokosa a Domahidy család volt. A 19. század közepén a Szatmár megye főispánjaként ismert Domahidy Ferenc a településen klasszicista stílusú kastélyt építtetett. Az épület érdekessége, hogy homlokzata magasföldszinti, a hátsó része pedig emeletes. Később, a kor divatjának megfelelően eklektikus stílusban átépítették az úri lakot. Az alagsorban két nagy terem, valamint a konyha, a tálaló és a mellékhelyiségek kaptak helyet, az emeleten négy terem és társalgó volt kialakítva.
1945-ben a Domahidy család tagjai elhagyták a kastélyt, amely az 1950-es években a helyi termelőszövetkezet központja lett. A park értékes fáit kivágták, a területén almatároló, terménydaráló és szeszfőzde működött. Az 1960-as években a kastély ismét gazdátlan és lakatlan lett, az állaga leromlott. A családi kripta beomlott, a koporsókat összetörték, a benne lévő csontokat szétszórták. Később megpróbálták összeszedni őket, és a maradványokat átvitték a temetőbe.
A kastélyban később bentlakásos szociális intézményt létesítettek szenvedélybetegek számára, amely napjainkban már nem működik. Az épületet időközben műemlékké nyilvánították, köré pihenőparkot építettek.
Jelenleg magántulajdonban van, nem látogatható.
Erről mi is meggyőződhettünk. A házat három hatalmas harapós kutya őrizte, bevallom, a kerítés közelébe sem mertem menni. A polgármester füttyszavára a kutyák kissé lenyugodtak, de abban mindketten egyetértettünk, hogy ide nem érdemes betörni. Ha valaki mégis megpróbálja, szinte biztosan nem jön ki innen élve. Inkább átmegyünk a szomszédos épületbe, ahol a helyi munkások éppen uborkát zsákolnak.
„Az uborka Szamosangyalos legfontosabb terménye” – mondja Adorján. „Természetesen van almánk, meggyünk és szilvánk is, de a legnagyobb mennyiségben az uborkát termesztjük.” A válogatógép előtt állunk, a betérő emberek illedelmesen köszönnek, látszik, hogy tisztelik a falu első emberét.
Aki arról mesélt nekem, mennyire szegény vidéke ez Magyarországnak.
A közmunkán kívül más tevékenységet nem tud az itt élőknek biztosítani. Viszont Szamosangyalos talán éppen ezért rendezett, tiszta, szép települése ennek a vidéknek.
„Hogy miben reménykedünk errefelé?
A szomszédos Csengerben hamarosan megkezdik egy 500 férőhelyes börtön felépítését.
Az biztosan ad néhány ember számára munkalehetőséget. A most úszómesterként Csengerben dolgozó 19 éves fiam is ott szeretne dolgozni börtönőrként. Támogatom ebben, miként azt is szeretném, ha a 13 éves lányom álma teljesülne, és állatorvos lenne belőle. Tudja, mi itt tényleg nagyon messze vagyunk mindentől. Mások a lehetőségeink, mások az igényeink, mint egy pesti, vagy akár egy dunántúli embernek.”
Végszóra érkeztünk meg a Szamoshoz. A folyó barnás vize lustán kanyarog a töltés mellett, a leszakadó magas parton csak kellő óvatossággal lehet közlekedni. A Szamos látványa mintha valamit megváltoztatna kísérőmben. Egyszerre felderül, máris vidámabban szól.
Mindenkinek azt szoktam mondani, jöjjön el hozzánk, harapjon egyet a friss szatmári levegőből, üldögéljen a Szamos partján egy fél órát.
Megkínáljuk pálinkával, megmutatjuk a falut. Ennél többet jelenleg nem tud Szamosangyalos nyújtani az ide betérőknek. Tervezzük, hogy az egyik házban vendégszobát alakítunk ki, remélem, tudunk rá pénzt szerezni. Egyben itt szeretném megköszönni az Origo minden olvasójának, hogy ránk is szavazott. Elmondhatatlanul sokat jelentett számunkra.”
Azt szokták mondani, hogy hazánk kicsi ország. Kérem, nézzék meg ezt a térképet, amelyen megmutatom, hogyan autóztam át Szamosangyalosról Lánycsókra, amely mindössze 102 szavazattal maradt el a hajrában az első helyezettől (az eredményt itt nézheti meg).
A Mohács tőszomszédságában megbújó településen, Hadra József polgármester irodájába belépve különleges időutazás vette kezdetét. A falu első emberének asztalán egy fekete kurblis telefon állt, rajta a 31-es szám. Amikor még Lánycsók nem volt bekapcsolva a belföldi távhívás rendszerébe, akkor a 01-en keresztül kellett kérni Lánycsók 31-et.
Aztán várni.
Ha szerencséje volt az embernek, negyedórán belül létrejött a kapcsolás. „Ha viszont külföldre szerettem volna telefonálni, akkor az előző este megrendeltem a beszélgetést” – mondta nevetve Hadra József.
„Másnap meg itt üldögéltem az asztalnál, hogy a telefonos kisasszony össze tud-e kötni minket Ausztriával? Nem mindig sikerült. Amúgy egy ottani kis stájer falu, Markt Hartmannsdorf az a testvértelepülésünk, amelyikkel a legszorosabb a kapcsolatunk. Visszatérve a telefonra, a szomszéd szobában volt a helyi központunk. A kapcsolótáblát Németországban gyártották, még Hitler is ilyet használt a háború alatt. Láttam hasonlókat háborús filmeken. Sajnos, a táblát elvitte a posta, csak ezt a régi kurblis készüléket sikerült megmentenem.”
Hadra József könnyen emlékezik vissza a hősidőkre. Nemcsak azért, mert kiváló a memóriája, hanem mert 28 évvel ezelőtt is ő volt Lánycsók polgármestere.
Akarom mondani, tanácselnöke.
1990 előtt így hívták azokat, akik egy várost vagy falut vezettek. 1990 óta minden egyes választást megnyert, valamit tudhat, mondom neki, de ő csak ingatja a fejét.
A szamosangyalosi Adorján György szavaival összecsengenek Hadra gondolatai, aki napi 24 órás szolgálatról, állandóan nyitva tartó ajtóról, soha véget nem érő munkáról mesél. Meg arról, hogy a Mohácsi-síkság és a Dunántúli-dombság találkozásánál megbúvó 2422 fős faluban jó élni.
Sétám során újra megbizonyosodom arról, hogy egy ilyen kistelepülésen mennyire vigyáznak környezetükre az emberek. Akad némi szigor is. A boltnál például tilos a kerékpárt a falhoz támasztani.
Lánycsókon nincsen szemetes utca, van ellenben sok virág és egy szép katolikus templom, egyedi kálváriával. Ki hinné, hogy ezen a földön már 4000 éve is éltek emberek. Gondolták volna, hogy a mohácsi csata idején itt állomásozott a magyar hadsereg élelmezési osztaga? Hogy az itteni művelődési ház neve Népház? Népház, mert 1926-ban az épületet a falu lakói közadakozásból emelték az akkori leventekörnek.
A leventekörök katonai ifjúsági szervezetek voltak.
A szocializmusban persze le kellett venni a Népház elnevezést, amelyet kultúrházra módosítottak, de a rendszerváltás után visszakaphatta régi nevét. Csak az egykoron, a háztetőn székelő turulmadár tűnt el valahova. Ma már úgy tűnik, soha nem kerül elő. Kósza pletyka szerint valaki felvitte egy padlásra, de aztán elhalt a történet, és hiába nézték át Lánycsók padlásait, nem lelték a madarat.
Voltak aztán errefelé még igen jelentős események. A labdarúgó Magyar Kupa 1994/95-ös szezonjában az akkor NB I-es Stadler FC egy csoportba került a lánycsókiakkal.
A hazai meccsen Stadler József csapata tíz gólt gurított a kissé megszeppent, megyei bajnokságban pallérozódó Lánycsóknak (0–10), az akasztói visszavágón meg ennél is brutálisabb vereséget szenvedett a baranyai egylet, de ott legalább egy lánycsóki becsületgólra futotta (13–1 a Stadler javára).
Lánycsókon játszott kupameccsen a Ferencváros és a Honvéd is.
A focipálya a falu közepén helyezkedik el, errefelé a megyei másodosztályú bajnokik jelentik az egyetlen vasárnap délutáni szórakozást.
Lánycsók nevének eredetét sokan kutatták az évszázadok alatt. A szájhagyomány szerint azért nevezték el Lánycsóknak hajdanában a falut, mert volt három leánytestvér, akik e vidéket örökségképpen kapták, és rajta megosztoztak. Márta vörös hajú volt, Vörösmarton lakott. Másikuk igen víg kedélyűként élte életét, lakását Villányban tartotta, és Vígleánynak nevezték. A harmadik meg Lánycsókon élt. A három testvér hamar összeveszett az örökségen, és sokáig a legnagyobb haragban volt egymással.
Aztán egyszer csak Lánycsókon összecsókolózva kibékültek.
Egy másik történet szerint egy török katona szép magyar leányt látott e vidéken. Utánafutott, és Lánycsókon megcsókolta, ezért kapta a település a Lánycsók nevet. Mindez azonban biztosan nem eshetett meg, hiszen a település Lanchuk néven már a török megszállás előtt is szerepelt a feljegyzésekben.
„Lánycsókon a magyarok mellett német és horvát nemzetiségű emberek, valamint roma kisebbség is él” – mondta Hadra József. A polgármesternek egyetlen pillanatnyi nyugalma sincs. Banor Margit néni nyírást kért, mert a túlburjánzott fától már nem látni az utat. Feri bácsi meggyfáit is ritkítani kell.
Az elöljáró mindent gyorsan elintéz, hétfőn már mennek is a fanyüvők dolgozni. Másnak tulajdoni lap kell, fel kell kutatni egy helyrajzi számot – szokásos pénteki nap ezen a baranyai településen. Amelyet talán sosem ismer meg a szélesebb olvasóközönség, ha nem találjuk ki ezt a versenyt, amelyben Lánycsók ezüstérmes lett.
Azt szoktam mondani, hogy aki nyugalomra vágyik, az jöjjön el hozzánk, mert Lánycsókon biztosan megtalálja”
– összegez Hadra polgármester úr. „Van két panziónk, némi jófajta borunk, harapni való levegőnk, azaz minden adott ahhoz, hogy Baranya e szegletében pihenni tudjon az idetévedő idegen. Akik pedig a vadászatot kedvelik, azokak is ideális hely lehet Lánycsók, hiszen a környék vadállománya megyei szinten is kiemelkedő.”
„Igazából nem is akartuk elhinni, hogy Lánycsók esélyes lehet ebben a játékban. Nekünk már az is nagy öröm volt, hogy a legjobb tízbe bekerültünk. Erre a szavazás utolsó előtti napján átvettük a vezetést. Na, ekkor húzott bele Istenmezeje, az ottaniaknak amúgy gratulálok a győzelemhez, és szeretettel üdvözlöm őket.”
(A második részben a verseny győztesét, a Heves megyei Istenmezejét mutatjuk be.)