"A jó célt is hiteltelenítik a kormány rossz megoldásai" - interjú Mellár Tamással

Az elfogadható célokat sok esetben elfogadhatatlan eszközökkel próbálja elérni a kormány, miközben a jogi kifogások mellett súlyos közgazdasági aggályok is felmerülnek - mondta az [origo]-nak az utóbbi hónapok kormányzati lépéseiről Mellár Tamás közgazdász, a KSH egykori elnöke, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. kutatási igazgatója, aki szerint nem reális a kormány egymillió munkahelyes terve sem.

A kormány válságadókkal sújtja a jövedelmező szektorokat. Létezik Ön szerint olyan gazdaságpolitika, amely azon alapszik, hogy attól vegyünk el, akinek van?
- Úgy gondolom, hogy a kormány jó néhány intézkedése valóban jogi normákat sért, például a tulajdonhoz való jogot. Általánosságban egyetértek azokkal a célokkal, amelyeket a kormány kitűzött, az alkalmazott eszközökkel azonban már kevésbé. A jogi aggályokon kívül közgazdaságilag, szakmailag sem értem sok esetben a kormány lépéseit. Konkrétan azzal egyetértek, hogy a kormány a magánnyugdíjpénztárakat, vagyis a második pillért vissza akarja szorítani. Meg lehet nézni, hogy erről a '98-as bevezetéskor sem volt más a véleményem, akkor is kifejtettem publikációkban, hogy pilótajátéknak tartom a rendszert. Mindez viszont nem jelenti azt, hogy valódi szabad választás helyett úgy kell visszakényszeríteni az embereket az állami rendszerbe, hogy ellenkező esetben elveszítik a munkáltatójuk által fizetett 24 százalékos befizetést, vagyis nem számíthatnak majd az állami részre.

Milyen megoldást javasolt volna, ha megkérdezik?
- Első lépésben az állami, vagyis az első nyugdíjpillér reformját kellett volna végrehajtani, amelynek keretében mindenki névleges egyéni számlát kapott volna, amelyen nyílvántartják a nyugdíjbefizetéseit. Ezen a számlán aztán a szabadon átlépők számára jóváírhatták volna az állampapírok nyújtotta kamatot a befizetéseik után. A fordított megoldás, amikor először megszüntetik a második pillért, s utána kapkodva ígérik, hogy mi is lesz az első pillérrel, a jó célt is hitelteleníti.

A jogi aggályokon kívül említett szakmai, közgazdasági kifogásokat is.
- Igen, ugyanis teljesen elhibázottnak tartom, hogy az állami rendszerbe visszalépők felhalmozott megtakarításait vagy azok egy részét a költségvetés folyó kiadásaira kívánják fordítani, miközben azt teljes egészében és szigorúan csak az államadósság csökkentésére lenne szabad felhasználni. Ezzel önbecsapást követnek le, hiszen kivülről hiába látszik úgy, hogy 3 százalék alá szorították a költségvetés hiányát, miközben a strukturális deficit, vagyis a tényleges kiadások és bevételek közötti különbség igazából 5,7 százalék, ahogyan azt az Európai Unió is megállapította.

A különadók is ezt a kozmetikázást szolgálják?
- Ezzel az a baj, hogy szorult helyzetben még el is lehetne fogadtatni ezeket lépéseket, de csak úgy, hogy ezek szigorúan kiszámíthatók legyenek a gazdálkodók számára, hogy mennyi ideig és mekkora összeget kell fizetniük, mert a kiszámíthatatlanság talán még magánál az elvonásánál is rosszabb a cégek számára. Ráadásul ezeknek az extraterheknek is csak úgy van értelmük, ha az elvonások ideje alatt a kormány végigviszi a strukturális reformokat.

"Az állami rendszerbe visszalépők megtakarításait csak az államadósság csökkentésére szabad felhasználni"

A strukturális reform lassan szent tehénként funkcionál a közbeszédben. De valójában mit is jelentene véleménye szerint?
- A nagy elosztó rendszerek, vagyis az egészségügy, nyugdíj, oktatás, közigazgatás húsz éve emlegetett tényleges átalakítását. S hogy húsz év óta egyik kormány sem vágott bele ebbe, annak két oka van. Egyrészt egy ilyen átalakítás nagyon munkás dolog, másrészt rövid távon nem jár megtakarítással, sőt inkább többletköltséget jelent, az állampolgároknak pedig kezdetben inkább macerának hat. Azért is gondoltam azt a választások után, hogy a kormány a kétharmad birtokában azonnal nekilát az átalakításoknak, akkor van ugyanis esélye, hogy a következő, 2014-es választásokra az emberek már az eredményeit is lássák a változásoknak, ne csak a többletterheket. Ezt eddig elmulasztották, de talán jövő februárban valami elindul ezen a téren is, legalábbis ezt ígéri a nemzetgazdasági miniszter.

Lehetne kézzelfoghatóbbá tenni, hogy milyen intézkedésekre gondol?
- Vegyük a nyugdíjat. Ma Magyarországon nagyon sok a potyautas, olyanok is kapják a járadékot, akik valójában nem szereztek arra jogosultságot. Ha körbenézünk a térségünkben, nálunk arányosan kétszer annyi a rokkantnyugdíjasok száma, mint a szomszéd országokban, noha ezt nem támasztja alá a hazai népesség egészségügyi színvonala. Ez egyrészt annak a következménye, hogy amikor a kilencvenes évek elején másfélmillió embert kiszelektált az új rendszer a munkaerőpiacról, akkor nagyon sokan ezt a rokkantosítást látták az egyetlen kiútnak, hogy valamilyen járadékot kapjanak, és a társadalmi feszültségek csökkentése érdekében a kormányok és az apparátusok szemet hunytak, illetve partnerek voltak ebben.
A másik probléma a korai nyugdíjazás bizonyos szakmáknál. Például a fegyveres testületeknél az átlaghoz képest 15-20 évvel rövidebb szolgálati időt követelnek meg. Így aztán elég általános, hogy életerős 50 éves nyugdíjasok őrző-védő kft-kben dolgoznak tovább, miközben nekünk aktívaknak kell fedezni az ő nyugdíjjáradékát. Na, ezt sem lenne szabad megengedni, tessék bizonyos kor fölött irodai munkát adni a fegyveres testületeknél, mert ez is hozzájárul ahhoz, hogy miközben 65 év felé megy a törvényes nyugdíjkorhatár, ténylegesen átlagosan 55 éves korban mennek nyugdíjba az emberek.

"Ma Magyarországon nagyon sok a potyautas"

Mi lenne a megoldás?
- Például az, hogy rendben, ha akar, menjen el hamarabb nyugdíjba, de akkor kapjon érezhetően kisebb nyugellátást. Névleges számlás nyugdíjrendszert kell kialakítani, ahol ténylegesen számon tartanák a befizetéseket, és ha valaki kétszer annyi járulékot fizetett be élete során, akkor kapjon kétszer akkora nyugdíjat is ahhoz képest, aki egyszeres pénzt fizetett be. Az már a mindenkori gazdasági helyzet függvénye lenne, hogy például a fizetések 50 vagy 60 százalékában állapítanák meg az átlagnyugdíjat.

Ez technikailag kivitelezhető?
- Kétségtelenül nem egyszerű, de nincs alternatíva, valamikor el kell kezdeni, s persze azt is rögzíteni kellene valamilyen módon, hogy az új rendszerhez senki ne nyúlhasson hozzá legalább húsz évig, mert különben semmi értelme az egésznek, hogy jön egy új kormány és fenekestül felforgatja az egészet. Ha ezt a rendszert létrehoznák, akkor egy csomó emberről kiderülne, hogy valójában nem is voltak befizetései a nyugdíjkasszába, tehát tényleges nyugellátás nem is jár neki. Éppen ezért ezt a rendszert ki kellene egészíteni egy államilag garantált minimális nyugdíjjal.

Mit lehetne kezdeni az egészségüggyel, ahol majdnem 600 milliárd forinttal maradnak el a járulékbefizetések attól, amennyibe kerül a rendszer fenntartása?
- Valószínűleg az lenne a célravezető megoldás, ha szoros kapcsolat létesülne a tb-járulék befizetések és az ígénybe vehető ellátások között. A magasabb befizetések szélesebb körű ingyenes ellátásra jogosítanának, míg a minimális befizetések csak az alapellátásra. Egy ilyen reformhoz nem lenne szükség privatizációra, az állami rendszer keretei között megvalósítható lenne, csak egy jól működő nyilvántartási rendszert kellene kialakítani, és így ki lehetne sszűrni a polyautasokat.
Persze önmagán az egészségügyi rendszeren belül is reformok sorát kellene végrehajtani, megszüntetni azt az örökséget, amely szerint egyszerre van jelen a hiány és a pazarlás, például nincs toalettpapír, de a méregdrága gépek kihasználatlanul állnak. Amúgy is szükséges lenne az egész háziorvos-járóbetegellátás-kórház hármas újragondolása, újrapozícionálása. Az nem megoldás, hogy például fűnyíróelvszerűen öt vagy tíz százalékot elvonnak az intézményektől. Persze ez az egyszerűbb, sokkal munkásabb lenne utánajárni, hogy hol és miképp folyik ki a pénz a rendszerből.

"Már az is óriási eredmény lenne, ha 500 ezer munkahely jönne létre"

Mi lenne a szociális támogatási rendszerrel, amely szintén százmilliárdokat visz a büdzséből?
- Tudom, hogy a liberális értelmiség rögtön ugrik arra, ha azt mondom, hogy a jelenlegi pénzbeli juttatásokat inkább természetbenire kellene váltani, amivel az egész helyi közösség jobban járna. Például működhetne a településen egy közkonyha, amely amellett, hogy néhány embernek munkát adna, naponta meleg étellel látná el a rászorulókat, miközben a környékbeli gazdáktól vásárolná meg az alapanyagokat. Az állam ugyancsak átvállalhatná bizonyos fogyasztási korlátok között a közüzemi díjak fizetését a szegény családok esetében. Ha egy egészséges, munkaképes egyén élni kíván a fogyasztói szuverenitásának jogával, akkor a munkapiacon el kell tudnia adni a szolgáltatását. Ez a piac logikája.

Térjünk vissza a kormány egyéb elképzeléseihez. Mennyire látja reálisnak az egymillió új munkahely ígéretét?
- Igazából semennyire, már az is óriási eredmény lenne, ha 500 ezer munkahely jönne létre. De tegyük fel, hogy egy jótündér varázspálcával valóban teremtene félmillió munkahelyet. Rossz hírem van, akkor sem történne meg a csoda, ugyanis Magyarországon még 500 ezer ember sincs, aki ténylegesen piaci alapon foglalkoztatható lenne. Az a többszázezer fő, aki az elmúlt húsz évben került ki a munkaerőpiacról, sem képzettségben, sem mentálisan nem alkalmas olyan munka elvégzésére, amilyet egyáltalán keresnek a munkáltatók. Ezért más típusú foglalkoztatási formákat kellene keresni.

Csodafegyvernek szánja a kormány a 16 százalékos egykulcsos személyi jövedelemadót, de kevés bizonyíték van arra, hogy ez hozzájárul a növekedéshez, a foglalkoztatás bővüléséhez. Sőt az Egyesült Államokban Reagan és Bush elnöksége alatt is megbukott az alacsony adóval gerjesztett gazdasági növekedés modellje.
- Ez valóban így van. A közgazdaságtanban a Laffer-görbe írja le azt a jelenséget, amely szerint, ha csökkentjük az adókat, akkor az a gazdaság növekedését serkenti, ami aztán még alacsonyabb kulcsokat tesz lehetővé, hiszen a nagyobb teljesítménynél a kisebb kulcsok is biztosítják az állami bevételeket. Ez valóban tévútnak bizonyult az Egyesült Államokban, ami az amerikai államadósság hihetetlen mértékűre duzzadásában mutatkozott meg.
Ha a jövőre bevezetni tervezett magyar 16 százalékos szja-t nézzük, akkor azért vagyok szkeptikus, mert az általunk 350 milliárdra becsült (a Nemzetgazdasági Minisztérium 500 milliárd forinttal számol - a szerk.), a lakosságnál maradó pénz zömét a legfelső, 9.-10. jövedelmi tizedbe tartozók birtokolják, akik vagy megtakarítanak ebből, vagy luxusfogyasztásra költik majd, tehát egyik sem a hazai gazdaságban támaszt keresletet.
Amúgy is túlzott derűlátásnak ítélem azt a kormányzati várakozást, amely szerint 2-3 év múlva tartósan 5-6 százalékos növekedésre állhat be a magyar gazdaság. A magyar gazdaság potenciális növekedési pályája jelenleg 2,5-3 százalékos egyensúlyi növekedést tesz lehetővé, ha efölé menne a tényleges növekedés, akkor az az államadósság újbóli növekedését indítaná el, ami persze a legrosszabb forgatókönyv lenne, tudva, hogy milyen következményei lettek ennek az elmúlt esztendőkben. Az 5-6 százalékos egyensúlyi növekedés eléréséhez jelentős mértékű tőkebővülésre és technikai fejlődésre, valamint szakképzett munkaerőre van szükség, amely célirányos intézkedések nélkül, pusztán az adócsökkentés következtében nem fog automatikusan megvalósulni.

Mellár Tamás

Közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. Jelenleg a Századvég Gazdaságkutató kutatási igazgatója. 1992 és 1994 között a Miniszterelnöki Hivatal kormány-főtanácsadója, 1997 és 2003 között a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) elnöke volt. A KSH éléről a Medgyessy-kormány alatt menesztették, a Fővárosi Munkaügyi Bíróság 2004-es ítélete alapján jogellenesen.