Komor idők világszerte

Az e heti lemezajánlóban szereplő albumok kivétel nélkül súlyos mondanivalóval rendelkeznek, bár zeneileg mind a négy teljesen más. Az öt év után új lemezt kiadó Bob Dylan modern időkről énekel, de a lehető legkonzervatívabb zenei körítéssel, míg az Iron Maiden eddigi leghosszabb lemezét készítette el. Birodalmi ambíciókat dédelget a magát az Oasis utódjaként meghatározó Kasabian, míg a Roots eddigi legsötétebb lemezét is a borús 2006-os mindennapok ihlették.

Bob Dylan: Modern Times

Várakozások: Bob Dylan az utóbbi öt évben annak ellenére is nagyon elfoglalt volt, hogy nem készített egy lemezt sem. 2001-ben jelent meg ugyanis az eddigi utolsó albuma, a Love and Theft, és azóta a dalszerző géniusz önéletrajzot írt (ennek első része jelent meg eddig, és magyarul is olvasható), filmekben szerepelt (társ-forgatókönyvírója volt egy játékfilmnek, melynek főszerepét is ő játszotta, míg Martin Scorsese dokumentumfilmet forgatott róla), és még turnézásra is maradt energiája. Júniusban jött a hír, hogy kész a várva várt stúdióalbum, amely Dylan szándéka szerint az előző két lemezével együtt alkot trilógiát, és egyre régebbre megy vissza zeneileg. Az album megjelenése előtt egy interjúban élesen kikelt a mai lemezek hangminősége és a lemezipar ellen, mondván, hogy a Modern Times tízszer jobban szólt a stúdióban, mint ahogy az a felvételeken hallható.

Eredmény: A lemez igazi meglepetést nem okoz azoknak, akik figyelemmel követték Dylan pályafutását az utóbbi években, és a Time Out of Mind vagy a Love and Theft albumokhoz hasonlóan igyekszik a hatvanas évek előtti hangzást feleleveníteni, vagyis a rock helyett dzsessz, country, swing, blues és egy sereg harmincas-negyvenes évekbeli hatás figyelhető meg (így persze a Chaplintől kölcsönzött lemezcím is kap egy ironikus csavart). Persze 65 évesen és harmincnál is több stúdióalbummal a háta mögött az lett volna a furcsa, ha Dylan mindenáron lépést akarna tartani a korral, főleg, hogy ő már régen biztosította a helyét a műfaj megújítóinak csarnokában. Így szabadon kalandozhat az amerikai zene múltjában, miközben a szövegek nagyon is a mában mozognak. Nemcsak azért, mert Alicia Keys neve is elhangzik, hanem mert a dalszerzőnek érezhetően van mondanivalója (ne feledjük, ez az első albuma, amely a szeptember 11. utáni Amerikát ábrázolja), és ezt amolyan kívülálló vándorzenészként kortalan zenei körítésbe csomagolja, viszont szerencsére nem áll be az anti-Bush-dalnokok egyre hosszabb és érdektelenebb sorába.

Kiknek ajánlható: Nyilvánvaló, hogy Bob Dylan munkásságának megismerését nem a Modern Times-szal kell kezdeni, de mindenki más, aki valahol korábban már bekapcsolódott a történetbe, megállapíthatja, hogy a legenda még mindig nem kopott meg, a lemez semmivel nem rosszabb, mint az utóbbi harminc évben készült Dylan-albumok bármelyike.

Olyan, mint: Amilyennek egy mostani, múltat idéző Dylan-lemeznek lennie kell.

Iron Maiden: Matter Of Life And Death

Várakozások: Minden idők egyik legfontosabb és legnépszerűbb metálzenekarának tagjai is lassan elhagyják az ötödik ikszet, de egyelőre semmi jele annak, hogy csendre, nyugalomra vágynának. Most örülhet csak igazán a bandát megalapító Steve Harris, hogy annak idején nem folytatta sokkal kecsegtető futballkarrierjét, és nem a West Ham United sztárjaként, hanem az Iron Maiden gitárosaként lett világhírű, hiszen egy labdarúgó 35 évesen már matuzsálemnek számít, míg zenészként addig nyűheti az ember a hangszerét, ameddig bírja szusszal. Nos, a Maiden láthatóan bírja, sőt, egyre hosszabb lemezeket csinál: a legutóbbi Dance of Death volt az együttes eddigi leghosszabb lemeze a maga 67 percével. Az együttes azóta is kirobbanó sikerrel turnézik világszerte (így nálunk is), és még az sem szegte a tagok kedvét, hogy tavaly az Ozzfest turnén összerúgták a port Ozzy Osbourne feleségével, akinek a biztatására a közönség tojással dobálta meg az Iron Maident, és az együttes ki is szállt a turnéból.

Eredmény: Igazi meglepetés nincs, Harrisék haladnak tovább a Bruce Dickinson visszatérése óta megkezdett úton, vagyis még jobban tolódik a Maiden zenei világa a progresszív metál felé. Ennek megfelelően a Matter of Lifeand Death játékideje még az elődjét is túlszárnyalja, összesen 72 perces, és a számok többsége is 7-8 perc hosszú. Az előzetesen kislemezen megjelenő The Reincarnation of Benjamin Breeg jóval energikusabb az album legtöbb dalánál, melyekben szokás szerint túltengenek a háborús utalások. A progrock-hatást erősítő szintetizátorok húsz éve kicsapták volna a biztosítékot a Maiden-rajongóknál, ám a Seventh Son of a Seventh Son óta ez már nem lehet igazán meglepetés, mint ahogy az sem, hogy bizony Dickinson hangja sem a régi már.

Kiknek ajánlható: Egyszerű a válasz, a régi, klasszikus metál rajongóit ez a lemez sem fogja visszacsábítani, de akik hűségesek maradtak a Maidenhez, vélhetően értékelni fogják.

Olyan, mint: Gond nélkül illeszkedik a Blaze Bailey távozása óta készült albumok sorába.