A mexikói emo-támadások hátteréről

Mexikó mindig is furcsa szeglete volt a világ popzenéjének. Most a szombrérós vidám zenészekről, a tradicionális zenéjükről, a mindennapos popgyilkosságokról nem is ejtenénk szót, hanem arról, ami néhány hete különösen borzolja a közép-amerikai ország kedélyeit: az emósok elleni támadásokról, pontosabban annak miértjéről és hátteréről.

A támadások március elején kezdődtek a mexikói emósok gyűjtőhelyén, Queretaro városában, amikor közel nyolcszáz rocker, metálos, punk és ki tudja, hogy még milyen műfajt kedvelő gyűlt össze, hogy fellépjen az általuk homokosnak vélt emósok ellen. Mint ahogy attól többen tartottak a helyi rendfenntartók közül, az erőszak továbbgyűrűzött több városba is, s csak a rendőrség közbeavatkozása csitította el ideig-óráig a kedélyeket. Az újabb összecsapások színhelye volt a főváros Mexico City is, de Tijuana és Juarez határvárosaiban is pattanásig feszültek az indulatok.

A legnagyobb bajt az okozza, hogy nem egyszerűen egy zenei, vagy öltözködési divatirányzat ellen lépnek fel a rendbontók, hanem az emósok képe összemosódik a homoszexualitással, s a leghevesebb indulatokat ez váltja ki. Annak rendje és módja szerint az emósok mellé felsorakoztak a melegjogi aktivisták is, így pedig végérvényessé vált a szembenállás. Sokak szerint az egész népharag egy Kristoff nevű mexikói tévés műsorvezető miatt robbant ki, aki kirohanást intézett az emo-irányzat ellen. A rajongókat 15 éves lánykáknak nevezte, akik hülye és idióta életmódot követnek, és azt hangoztatta, hogy az egész nem a zenéről, hanem a bálványimádatról szól. Később ugyan visszavonta nyilatkozatát, és elítélte az erőszakot, ám a folyamatot már nem lehetett megállítani. Kristoff persze próbálja szépíteni a dolgot, mint ahogy azt a Music TV-nek elárulta, szerinte az egész ellenségeskedést a nemzetközi média fokozott érdeklődése tartja fenn. Azt állítja, hogy már rég elcsendesedett volna a dolog a március eleji eseményekkel, mára már mindenki elfelejtette volna, ha nincs a heves médiaérdeklődés.

A televíziós műsorvezető azzal védekezik, hogy ő a műsorában csupán szerette volna megmagyarázni, hogy mi is az az emo, hiszen oltári zavar van a fejekben a közép-amerikai országban. Sokan a Joy Divisiont, vagy a Bauhaust is az emo-zenekarok közé sorolják. A probléma Kristoff szerint az, hogy azok a fiatal lánykák, akik rajonganak a stílusért, valójában nem a zenekarokat, sőt nem is a zenét szeretik, hanem csupán az énekes tetszik nekik. A műsorvezető amiatt is panaszkodott, hogy mindenki támadja, azért amit mondott, ám megcáfolni senki sem tudja az érveit.

Kristoff tehát védekezni próbál, ám az emósok közül jó páran továbbra is úgy látják, hogy az erőszak nem ült el, s a tévés műsorvezetőnek igenis felelőssége van az ügyben. Az MTV megkeresett egy mexikói emo-párocskát is, Sugust és Lenny-t, akik elmondták, hogy az emósok könnyű célpontjai a metálosoknak és a punkoknak, hiszen az ők védtelenek, gyengék, fiatalok. Az alsóbb társadalmi osztályból származó metálosok pedig nem mérlegelnek, amikor azt hallják a rádióban, hogy az emósok melegek. Egy olyan macho-ista országban, mint Mexikó ez könnyű hívó szó a homofóboknak. Azt pedig már nem hallják meg, mikor a tévés műsorvezető őrülteknek nevezi őket, amiért szítják az utcai erőszakot.