Karbontudatosság: az alacsony karbonkibocsátású gazdaság mindenki számára kedvező lehet

Nem figyelnek a hétköznapokban a családok arra, mennyi energiát fogyasztanak, az pedig legfeljebb elméleti probléma számukra, hogy mindez mennyi szén-dioxid-kibocsátással jár. Holott ez korántsem csak elmélet, hanem lassan égetővé váló gyakorlati probléma. A hiedelmekkel szemben, a karbontudatosság nem drágítja, épp ellenkezőleg: olcsóbbá teszi a mindennapi életet - hívja fel a figyelmet Fogarassy Csaba. A Szent István Egyetem vezető kutatója, egyetemi docense elmondta: Magyarországon 5,7 tonna egy ember éves karbonlábnyoma. Noha ez a fejlett országokhoz képest akár biztató is lehetne, ám aligha kerülhető el ennek megugrása. Ezzel együtt nem utópisztikus gondolat, hogy kellő odafigyeléssel mérsékelhető a karbonterhelés.

Újabb fogalmat tanulnak mindazok, akik fogékonyak az energiatakarékosság, a felelős környezethasználat iránt. A karbonlábnyom mérésével világossá tehető, mennyire terheljük meg a környezetünket. Az ökológiai lábnyom már sokak számára ismert. Mennyiben különbözik a kettő egymástól?

Az ökológiai lábnyom már benne van a köztudatban, sokan értik és érzik, hogy miről van szó. Alapvetően a karbonlábnyom ugyanabból indul ki, a különbség: előbbi viszonylag általános, utóbbi lényegesen konkrétabb. Jól körülhatárolt számításokon alapul, pontosan és egzakt módon meg lehet állapítani az értékét. Némiképp eltér a kiindulási pont is: az ökológiai lábnyom azt kutatja, hogy egy területnek mennyi az ökológiai terhelhetősége, arra keresi a választ, milyen mértékben lehet szennyezni azt. Távolabbról szemléli tehát a kérdéskört, s megpróbál választ adni arra, miként lehet megvédeni a környezetet.

A karbonlábnyom ugyanakkor az egyén nézőpontját veszi alapul. Az egyes emberek számára ad információt arról, miként tudják a fogyasztásukat, az energiafelhasználásukat minimalizálni. Ha valaki azt szeretné tisztán látni, miként képes csökkenteni a karbonlábnyomát, akkor számba kell vennie a többi között az energiafelhasználás mennyiségét, ide értve a hűtést, a fűtést, az elektromos energiát, egyebeket. Fel kell térképeznie a személyes, illetve vállalati tevékenységhez kapcsolódó indirekt megtakarítások lehetőségét. Gondolok itt például az utazáshoz, főzéshez, életmódhoz használt energiára. A low carbon economy alapelve éppen az, hogy az alacsony karbonkibocsátású gazdaság az egyén számára is kedvező irányú fejlődést jelent.

Látják ezt az emberek? Létezik karbontudatosság?

Nem eléggé. Mindennapi életük során nem figyelnek a családok arra, hogy mennyi energiát fogyasztanak. Az pedig legfeljebb elméleti probléma számukra, hogy mindez mennyi szén-dioxid kibocsátással jár. Pedig egyáltalán nem az, és kis odafigyeléssel óriási mennyiségű energiát lehetne megtakarítani. Nem túlzás, ha racionálisan gazdálkodnának a háztartások az energiával, akkor a jelenleg felhasznált mennyiség 30 százaléka megtakarítható lenne. S ehhez semmiről sem kellene lemondaniuk, csupán megfontoltabban használni gépeiket, a világítást, összességében a háztartási energiát.

Jó irány, hogy ma már bizonyos terméken feltüntetik, hogy az milyen karbonkibocsátású. Kereskedelmi forgalomban kapható olyan izzó, amelynek csomagolásáról leolvashatók erre utaló információk. Például az, hogy mennyi az adott termék karbonkibocsátása, s mennyi ezzel szemben egy hagyományos izzóé. Számottevő a különbség. Egy takarékos változat esetében 6,5 kilogramm az éves kibocsátás, szemben régi típusú elődjével, aminek akár 34 kilogramm is lehet. A számok magukért beszélnek. Az egyik nagy izzó-gyártó magyarországi cégével egyébként közösen dolgozunk azért, hogy ez minél inkább köztudott legyen. Mert elkerülhetetlen, hogy a vásárláskor ez előbb-utóbb szemponttá válhasson. Ilyen módon optimalizálható a szén-dioxid kibocsátás, méghozzá úgy, hogy az nemcsak a környezet számára kedvező, de az egyén kiadásait szintén csökkenti.

Azt mondja ezzel, hogy a tudatosság ezen a téren nem drágítja, éppen ellenkezőleg, olcsóbbá teszi az életet?

Feltétlenül. Az irányelvek éppen ezt a cél szolgálják, s aki betartja az ajánlásokat, biztosan sokat takaríthat meg. Téves az a szemlélet, amely a környezetbarát jelleg és a kiadások emelkedése közé egyenlőségjelet tesz. A karbontudatosság éppen arra tanítja meg az embert, hogy miképp élhetnek kevesebb energia felhasználásával - s ebből adódóan, hogyan mérsékelhetik kiadásaikat. Egyszerű gyakorlati dolgokról van szó. Olyan "szabályokról", amelyek a családok mindennapi életét érintik.

Megtanulható, hogyan mossunk, hogyan használjuk a vizet, ahogy az is, miben rejlik a környezettudatos étkezés. Ez utóbbihoz tartozik, hogy nem tanácsos fagyasztott termékeket fogyasztani, hiszen azt egyszer elhozzuk az üzletből, azután tároljuk, fagyasztjuk. Ehhez ráadásul megvásároljuk a szükséges berendezést, majd folyamatosan üzemeltetjük azt. Végül kiolvasztjuk a fagyasztott termékeket, szintúgy gyakran gép segítségével. Mindez rengeteg energiába kerül. Sok olyan tételt társítunk ehhez a folyamathoz, ami teljesen felesleges. A tudatos életforma ezeket igyekszik mellőzni, s racionalizálja az élettevékenységeket. Nélkülöz elhagyható fázisokat, mellőzhető tevékenységeket, aminek nyomán az azokhoz szükséges energiát nem kell előteremteni. Ennek köszönhetően közvetve mérsékelhető a szén-dioxid-kibocsátás. Egyetemi feladataimból adódóan, a környezet-gazdaságtanon belül sokat foglalkozom a környezet és a gazdaság ellentmondásaival, amelyben szemben állnak egymással a lokális és a globális gazdaság alrendszerei.

Jól látszik, a klíma-lábnyom bevezetése és alkalmazása a lokális gazdaság alaprendszereihez áll közel, amelyben a kereslet és a kínálat viszonya lényegesen szorosabb. Utóbbi az előbbinek igyekszik megfelelni. A termékek előállítói, árulói és értékesítői pontosan tisztában vannak azzal, hogy kik a fogyasztók és mik az igényeik, s ennek megfelelően jobban tekintettel tudnak lenni arra a termeléskor. Ugyanebből adódik, hogy reálisabbak az árak is, hiszen kevesebb az áttétel. A multinacionális vállalatok gyakorta alkalmaznak vállalatoptimalizációs modelleket, ám ezek nem alkalmasak arra, hogy megmondják, mennyi termékre lesz majd igény az adott típusból. Nem tudják, hogy 50 ezret vagy 200 ezret gyártanak majd az adott árufajtából. Pusztán azt tudják előre rögzíteni, hogy a termékéletciklus-görbe mely szakaszában lépnek piacra, s meddig szeretnének aktívak maradni. Ám mivel ez nincs szoros kapcsolatban a vevői igényekkel, előre nem lehet profitot sem becsülni. Éppen ebből adódik, hogy hihetetlen gyorsan lezuhan egy-egy termék ára, ha nem találkozik a kereslet és a kínálat. Azaz, ami az egyik nap még 100 ezer forint volt, az könnyen lehet két hónappal később már csak 40 ezer. Ez pedig joggal irritálja a fogyasztókat, ráadásul felesleges termeléssel, felesleges energia- és ezen keresztül szén-dioxid kibocsátással jár. Furcsa ellentmondásnak tűnik, de a multinacionális vállalatoknak emiatt bizonyos értelemben gazdaságosabb lenne lokális piacra termelni.

Mindez azonban szembemegy a modern kor folyamataival, hiszen a globalizáció nem a lokális piacokat erősíti...

Valóban éppen arról van szó, hogy a globális gondolkodást a lokális váltja fel. Ha minden cég és minden ember ezt a stratégiát követné, akkor jóval kevesebb lenne a karbonterhelés. Erre azonban még várni kell. Az Egyesült Államokban egyébként nem a karbonkérdés uralja a környezettudatos gondolkodást az utóbbi időben, hanem a vízzel való hatékony gazdálkodás ügye. A karbonlábnyomhoz hasonlóan már számolnak vízlábnyomot, s megdöbbentő eredményre jutottak. Rájöttek arra, hogy drasztikusan megcsappant a vízkészletük.

Az amerikai mezőgazdaság vízhiánnyal küzd, s elkezdték vizsgálni ennek okát. Szembesülniük kellett azzal, hogy termékeikkel együtt exportálják vizük egy részét is: a külföldi értékesítésre előállított árucikkek gyártásához ugyanis olyan mennyiségben használnak fel vizet, amely a vállalhatónál nagyobb mértékben meríti ki az ország vízkészletét. Az egyik legjelentősebb exportcikk, a szója minden kilogrammjának előállításához 2,3 kilogramm víz fogy el. Ez súlyos gond, mivel az Egyesült Államok a világ legnagyobb szójaexportőre, ezen keresztül tonnaszámra szállítják külföldre a "virtuális vizet". Mindez arra ösztönözte a szakembereket a tengerentúlon, hogy csökkentsék az exportáru mennyiségét, s gondolják át, mennyi haszon és mennyi veszteség származik egy-egy árucikk eladásából.

Eddig nyilván a víz nem volt a listán, így egy újabb elemmel gazdagodott a bekerülési költséghez hozzáadandó tételek sora...

Az ilyen és hasonló tételeket hívjuk externális költségnek. Bele kell mostantól kalkulálniuk azt is, hogy mennyibe kerül a vízgazdálkodási rendszer fenntartása és karbantartása, s ez jelentősen megdrágítja az exportot. A tojásnál kilogrammonként 4,7 kilogramm víz, a sajtnál 4,7, a marhahúsnál pedig - nem túlzás - 16 kilogramm víz kell egyetlen kilogrammnyi termék előállításához. Egyértelmű, az Egyesült Államok nem engedheti meg magának, hogy veszélybe kerüljön a vízellátása. Ez nem pusztán környezetvédelmi kérdés, legalább ennyire az életszínvonal és a lakosság elláthatóságának ügye. Ráadásul a gazdasági racionalitás - az exportorientált termelés fenntartása - szintúgy nem indokolja a vízbázis ilyen arányú kimerítését.

Nálunk mennyire gond ez?

Magyarországon kevéssé, hiszen nekünk óriási vízkészletünk van. Akárhol fúrunk le a földbe, vízre bukkanunk, szerencsére óriási mennyiség áll rendelkezésre. Nincs tehát közvetlen veszély, hiszen a vízlábnyomot nemcsak a virtuális víz exportjának és importjának, hanem a hazai vízforrásoknak is a figyelembevételével kalkulálják. Nem ilyen jó a helyzet a karbonlábnyomot illetően: nálunk 5,7 tonna egy ember éves karbonlábnyoma. E téren szintúgy az élbolyban található az Egyesült Államok 20 tonnával, Német- ország pedig 10,5 tonnát produkál. Innen nézve jól állunk, ugyanakkor látni kell, hogy minél fejlettebb egy ország, annál nagyobb az ott élők karbonlábnyoma. Az ugyanis a felhasznált energia mennyiségétől függ, ebben pedig sokat nyom a latba a fogyasztási színvonal, a rendszeresen igénybe vett szolgáltatások köre.

Miként előzhetnénk meg, hogy nálunk is felkússzon ez az érték? Egyáltalán, reális lehet, hogy elkerüljük a kétszámjegyűvé válást?

Aligha. A fejlődés megy a maga útján, s az emberek ezt abból érzik, hogy minél többet engedhetnek meg maguknak. Gyakrabban járnak étterembe, sűrűbben keresik fel a fodrászt, növekszik igényük a szolgáltatások iránt, s nem utolsósorban egyre több fogyasztási cikket vásárolnak. Ez a jóléti érzés elengedhetetlen része. Ahogy az is, hogy egyre növekszik az energiafelhasználás. Ehhez hozzájárul még, hogy a fogyasztás terén mind jobban terjednek a magasabb feldolgozottsági szintű termékek, s ez mind-mind energiát feltételez. Biztosan súlyosabb lesz tehát a hazai karbonlábnyom, s nem kérdés, hogy előbb-utóbb meg fogja haladni a hét-nyolc tonnát. Ám nem mindegy, hogy mit teszünk ellene. Ezért ki kell dolgozni a nemzeti és európai low carbon stratégiát - nem utópisztikus gondolat, hogy kellő odafigyeléssel mérsékelhető a karbonterhelés. A világátlag jelenleg négy tonna személyenként, ezt kellene leszorítani a felére, hogy a klímaváltozás ne váljon rémálommá az emberiség számára.

Az interjút Holubár Zita készítette, és a Ma & Holnap szerkesztőségének engedélyével közöltük