Menteni, ami menthető: őshonos gyümölcsfák génbankja

A bőség zavarának érezzük talán manapság, amikor a boltban sárga, zöld és kétféle piros almát is kiraknak a pultra. Kovács Gyula pórszombati erdész szerint azonban ez meglehetősen gyér kínálat, hiszen száz éve a magára valamit adó gazda csak almafából tizenöt-húszfélét tartott a kertjében, különben pedig akár ötvenfajta gyümölcs is megtermett a birtokán.

Eleink nem vitaminforrás vagy desszert gyanánt fogyasztották a gyümölcsöt, hanem főétkezésül. Göcsejben és az Őrségben akkora volt a szegénység, annyi gyereket neveltek a családok, hogy az otthon hizlalt egy-két malackából bizony nem gyakran jutott hús az asztalra. Az éhező szájakat azonban jól kellett lakatni. S a gyümölcs nemcsak nyáron szerepelt az étrendben, hanem telente is. A veremben, a pincében vagy a kamrában, különösebb raktározási technika alkalmazása nélkül, zamatát is megőrizve telelt át az alma, a körte; befőttnek vagy lekvárnak eltéve, esetleg aszalva színesítette az étrendet. Olyan szilvafát is átmentett napjainkra a magángyümölcsöst létesítő pórszombati gazda, amely az ágakon aszalódik meg, nem kell vele külön bajlódni. A rendszerváltás előtt még vagonszámra szállították innen az aszalt szilvát szerte az országba.

Az erdész jó tíz éve foglalkozik honos magyar gyümölcsfajták felkutatásával, megmentésével és - kérésre - szaporításával. Először csak a környék, a Göcsej és az Őrség öreg gyümölcsfáiból készített oltványt, de amióta ennek híre messzire ment, az ország távoli pontjairól, sőt a határokon túlról is kap ritkaságszámba menő fákról gallyakat. Ezeket vadon nőtt egyedekbe oltja. Így kialakított fagénbankjában, amely a Kárpát-medence olykor páratlan példányait foglalja magában, immár több mint ezerféle gyümölcsfafajta nevelkedik, mindegyikből egy, legfeljebb kettő.

Megmentem, ami még megmenthető - mondja -, de sajnos némelyik emlékét már csak a szájról szájra terjedő legendák őrzik. A falunk határában levő fáról a régiek mesélték, hogy hosszúszekerekkel jártak oda, mikor megérett a gyümölcse, több mázsa alma termett rajta, abból készítették az ecetet. A szomszéd községben termő piros szentiványi alma éréskor az egész falut ellátta gyümölccsel. Fogyasztották, de süteménybe is kitűnő volt. Egy vihar törte derékba. Erről még sikerült oltanom. A kerkafalvai határban nőtt a jóalma. Azt tartották róla, hogy ha ezt eszi a kisgyerek, nem lesz hasfájós. Nemesnépen volt egy fa, amelynek már a nevére sem emlékezett senki. Amikor a fa alól felszedték az almát, olyan lett a kezük, mintha zsírba nyúltak volna. Az erősen viaszos héj nemcsak tavaszig, hanem akár két vegetációs időszakon át is eltarthatóvá tette a gyümölcsöt. A telelő körtét pedig mínusz 8-10 fokos hidegben találtam egy lókifutóban. Olyan kemény volt, hogy a ló sem nyúlt hozzá. Csak áprilisban vált fogyaszthatóvá. A bakszar körte az őrségi és a göcseji ember régi pálinkakörtéje, még a vadak sem eszik, olyan kemény, de ha a fa alatt megszotykosodik, csodálatos illatú pálinka lesz belőle. Nógrádból kaptam pár ágacskát a selymes rozmaring alma fájáról. Ennek olyan a gyümölcse, hogy ha ceruzát szúrunk bele, egy erős férfi levet tud facsarni belőle.

A Kárpát-medencében honos fajtákról elmondja a hagyományőrző erdész, hogy sok évszázadon keresztül szelektálta az ember a legjobb, bő terméshozamú egyedeket, amelyek bírták a szárazságot, ellenállók voltak az itt előforduló betegségekkel szemben, utódaikat nem kellett vegyszerezni, sőt metszeni sem.

Jelenleg hivatalosan nem szaporíthatók ezek a fajták, mert nem vették nyilvántartásba őket. De például a húsvéti rozmaring és a batul szerepel a listán, az utóbbiból a pórszombati erdész kapásból sorolja a térségben előforduló változatokat is, a mosolygósat, a zöldet, a csüngőt, a sárgát, és hozzáfűzi, hogy az egyiket nyersen ették, a másikat aszalták vagy pálinkának hasznosították. - Mert lehet, hogy e gyümölcsök némelyikét frissiben megkóstolni szinte büntetés, de ha úgy dolgozzák fel, amint azt eleink kikísérletezték, gasztronómiai élmény forrásává lehet - hangsúlyozza Kovács Gyula, és ezért jegyzeteket készít az oltványai mellé.

De ki tud ma már oltani? Kovács Gyula szerint a parasztember régi tudása sajnos elenyészett, sőt ma már pejoratívnak számít a paraszt megnevezés. Pedig régen falun, ha kellett, kereket gyártottak, húst és tejet dolgoztak fel, oltványokat készítettek. Ez sem ördöngösség. A környékbeli iskolásokat elhívom magamhoz Gyümölcsoltó Boldogasszony napja közeledtén. A kis hétéves lurkók abból a fából oltottak legutóbb, amely a falujukban nő. Elindítom őket azon az úton, amelyet végigjárva megalkothatják saját kis génbankjukat, visszavarázsolhatják erre a tájra azt a fajtagazdagságot, amely a Göcsejt és az Őrséget jellemezte hajdanán.