Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A történeteken múlik minden.
Ezt állítja G. Fodor Gábor a napokban megjelent vitaindító írásában.
Történeteiben él a nemzet, s ha elfelejtjük őseink történeteit, teremtés- és eredetmítoszait, világmagyarázatait, akkor nem leszünk ugyanazon nemzet tagjai, amelyhez valaha ők tartoztak. Hiába létezik az a nyelv, amit a genetikai értelemben vett őseink és elődeink beszéltek, ha az a kultúra elveszik, amit a közös nyelvvel írtak le, s adtak tovább. Az azonos nyelvet beszélők akkor válnak nemzetté, ha közös hagyománnyal is rendelkeznek
– állítottam én 2021-ben a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójává történt kinevezésemkor elhangzott beszédemben.
Intézményünk feladatköréből következően alapvetően a történelmünk nagy történeteinek a továbbadására gondoltam, de mindezt annak tudatában tettem, hogy a történetmesélés nem korlátozódhat csupán a nagy képre, a mikrotörténetek legalább ilyen fontosak, a közös identitáskeret kialakítását és megtartását az olyan történetek is segítik, amelyek a mostani ember életének fontos momentumaira reagálnak. Ez utóbbit hajlamosak is vagyunk lekicsinyelni, ezért még azokat a történeteket sem meséljük el, amelyek versenyképes alternatívái lennének az életformánktól és hagyományainktól merőben eltérő, mindenhonnan ránk ömlő sztoriknak.
„Mi meg itt a jobboldalon még mindig azt hisszük, hogy a history a sztori. Pedig a mikrotörténetek ideje jött el, ezeket kell vonzó módon elmesélni, hogy így jelenjen meg a history és váljon átélhetővé a norma” – véli G. Fodor.
Ennek nyilván az is az oka, hogy négy évtizednyi szocializmus tabusított egy sor fontos történeti kérdést, s úgy tűnt, alig lehet valamit elmesélni a magyar hősiesség szép példáiból.
Innen visszanézve persze látszik, hogy ez koránt sincs így, az az érzésünk, hogy több fontos regény, dráma és film született a diktatúra sötét időszakában, mint azóta. És ami különösen fontos, a legtöbbjük jobb minőségű és időtállóbb, mint az utóbbi évtized alkotásai – különösen igaz ez a filmek esetében. Ezért is hangzik el folyamatosan az az igény, hogy tessék kosztümös történelmi filmeket alkotni, s rendre Várkonyi Zoltán alkotásait hozzuk fel mintegy utolsó pozitív példaként.
Ráadásul azzal is szembe kell néznünk, hogy még azok a filmjeink sem elég jók, mondhatni nem versenyképesek, amelyek témája a történelmünknek néhány kiemelt időszaka vagy személyisége, igaz ez az Aranybulla sorozattól a Hadikig. Illetve annak a kritériumnak sem felelnek meg, hogy a széles közönség, s különösen a legfiatalabban számára érzelmileg is fontos, katartikus élményt nyújtó alkotások legyenek: gondoljunk csak a Blokád című filmre, amit én nagy megelégedéssel néztem meg, de a gyerekeimnek minden egyes jelenethez vagy szereplőhöz lábjegyzetet kellene készítenem, mert azok számára, akik a kilencvenes évek elején nem éltek az események sűrűjében, vagy nem követték napi szinten a honi politikát, gyakorlatilag érthetetlen a sztori.
Nekünk az okozott katartikus élményt, hogy végre valaki rámutatott Antall érdemeire, a miniszterelnök és az akkori köztársasági elnök közötti különbségekre, míg a mai fiataloknak ahhoz is órákat kell előtanulmányként elmesélni, hogy megértsék, miért is lehet egy játékfilm témája egy taxisblokád.
Ugyanis a nagy történetek minden időben való átélhetőségéhez és érvényességéhez éppen a jó, mindig érvényes mikrotörténetek kellenek. Az amerikai filmipar éppen azt csinálja zseniálisan, hogy a historyt keretnek használja, s ami a székhez láncolja a nézőt, az az események forgatagában levő hős mikrotörténete. Legyen ez a hős egy tábornok vagy egy közkatona.
Valamikor nekünk is ment az ilyen történetmesélés, ez a titka az Egri csillagoknak vagy a Kőszívű ember fiainak, ott sem az írók, sem az adaptációkat készítő filmesek nem akarták a befogadóval felmondatni a történelemleckét, nem akarták a szánkba adni az elvárt következtetéseket nemzetről, hazáról, történelemről, a hősökkel és számunkra is ismert élethelyzetekkel, dilemmákkal és érzelmekkel azonosulva még akkor is működnek a filmek, ha nem tudjuk, hogy mikor volt az egri vár diadala, mit is kerestek a törökök Magyarországon, vagy hogy mi történt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején.
Természetesen nem azt akarom mondani, hogy mondjunk le történelmünk alapos ismeretéről, csak tudomásul kell venni, a művészet nem a tudomány és az oktatás módszertanával dolgozik, és ha jó egy alkotás, akkor sokkal szélesebb rétegben és mélyebben képes hatni, mint bármilyen történeti tanulmány vagy tankönyv.
Ezt igazolja vissza G. Fodor is, aki vitaindítójában helyesen mutat rá arra, a nyugati liberális álomgyárakban „arra jöttek rá, hogy történeteket kell mesélni. Olyan történeteket, amelyek vonzerőt gyakorolnak az emberek számára.”
Mi magyarok ebben a versenyben lemaradtunk, gyerekeink és mi magunk is mások történeteit nézzük, más népek és kultúrák hőseinek sikereivel, bánataival, szenvedéseivel azonosulunk érzelmileg. Sőt mások ünnepei válnak egyre fontosabbakká a sajátjaink rovására, s némán beletörődtünk abba, hogy a mienktől eltérő normák mára úgy kerülnek a figyelem középpontjába, mintha értékesebbek lennének annál, mint ahogyan mi magunk élünk vagy élni szeretnénk.
Annak, hogy „a baloldali történetmesélés erősebb, mint valaha, és szétverte a régi eposzokat”, több oka is van. Most csak a posztmodern előretörését és uralkodóvá válását emelem ki.
Farkas Zsolt A „nagy elbeszélés” hiánya: „A posztmodern és a magyar irodalom című tanulmányában arra mutat rá, hogy "a posztmodern rendkívül népszerű és átfogó (és elég sokféleképpen definiált) világszemléleti forma, ill. stílus lett a 80-as–90-es évekre; főként a társadalomtudományokban és a művészetekben aratott sikert, vonzott híveket; de a közkultúra minden régiójában jelentkezett.”
Kis túlzással azt is mondhatnánk, mindegy, hogy a szépírók, forgatókönyvírók, színházi és filmes rendezők közül hányan olvasták mi volt Jean-François Lyotard francia filozófus 1979-ben megjelent 1979-es nagy hatást kiváltó, A posztmodern állapot: Jelentés a tudásról című művét, ugyanis a mainstreamben önálló életet él „a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanság”. Farkas Zsolt a posztmodern reprezentatív poétikai, stiláris jellegzetességeinél megállapítja: „Nem lehet (nem szabad) egyetlen nagy, mindent megmagyarázó és irányító egésszé szervezni a dolgokat. A »nagy elbeszélések«, az eszkatológiák, a világ- történelmet átfogó narratívák immár nem hitelesek. A »kis elbeszélések« betölthetik ezek szerepét, és nincs totalizáló/totalitárius igényük. Ez az amúgy történetfilozófiai álláspont a legkönnyebben adaptálható a fikciós prózában. A posztmodern író nem alkot nagy, lezárt történetet (és ha mégis, annak elbeszélése lesz trükkös).”
S azért írtam, hogy mindegy, hányan olvasták Lyotard-t, mert a lényeg egyre inkább a kritikának, az irodalomelméletnek való megfelelési kényszer lett, s ez erősen visszahatott az írásmódra, a történetek elbeszélésére, azaz az írói munkára, s ezen keresztül a befogadókra.
A posztmodern csendes elhalványodásával, anélkül, hogy a helyére új „globális kulturális irányzat” lépett volna, viszont éppen azok kezdek el új kulturális mintákat felkaroló mikrotörténeteket mesélni, akik korábban „szétverték a régi eposzokat”, s letaszították a talapzatokról a hősöket. S mindez mára úgy áll össze globális „kulturális” irányzattá, hogy nem kellenek hozzá Habermas, Lyotard, vagy Rorty nagyságú filozófusok és teoretikusok, elegendőek a kommunizmus legrosszabb időszakait idéző ideológusok, véleményterroristák, a cancel culture nevében fellépő inkvizítorok.
A lényeg viszont éppen az, amire G. Fodor rámutat. A kétezer éves közmegegyezésen és keresztény erkölcsi alapokon nyugvó értékrendet, a normalitást őrületes erővel kikezdő agymosásra nem elegendő válasz, ha „leleplezzük”, és folyamatosan azon sopánkodunk, mi történik a nyugati egyetemeken, a művészeti világban és mikkel etetnek bennünket a streamelő felületeken.
Nem elégedhetünk meg azzal sem, hogy nyugati politikai szövetségesek nélkül is elég erősek vagyunk a hazai hardpolitikában, ami miatt aztán bármit megtehetünk, akár az általunk képviselt értékrenddel szemben is.
Ez ugyanis tartalom és érték nélkül pusztán hatalomtechnika marad.
Magyarország kis ország, magában nem fog tudni ellenállni a cunaminak, elemi érdekünk, hogy a nagy nyugati országokban is fordulat, szemléletváltás legyen. Ugyan jónak tartom, hogy a nyugati világból sok konzervatív fenegyerek kap szerepet a jobboldali politikai háttérmunkában, de kevésbé ismert amerikai konzervatív megmondó emberek itteni pénzelésével és felléptetésével a szemléletváltást nem fogjuk elérni. Amiként a magyar közvéleményre sem lehet velük hatni.
Igaza van G. Fodornak, „a normák meghatározásért folytatott küzdelmet nem direkt, hanem narratív módon lehet megnyerni”, ezért a saját történeteinket kell elmesélnünk magunknak és a ránk furcsa idegenként tekintőknek is. Viszont ezeket „vonzó módon" kell meghangszerelni, így áttételesen meg fog tudni jelenni a history és átélhetővé válik a norma. Ez az, ami a magyar jobboldal nagy részének nem ment az elmúlt 12 évben, legyen bármennyi forrás is a tartalom-előállításra. S mivel a kritikai élet polarizáltsága is erősen politikai jellegű, mi sem mondjuk rá a rosszra, az alacsony színvonalúra, az unalmasra, az érdektelenre, hogy rossz, ha a „mieink" követték el, mert nem akarunk ezzel is muníciót szolgáltatni a baloldali narratíva alakítóinak.
Az öncenzúra viszont az első lépés az önfeladáshoz.
Illetve még egy dologgal kell szembenéznünk: a jobboldali politika lebecsüli a művészet történetmesélő erejét, ezért a softpower eszköztárában elsősorban a társadalomtudományi, politikatudományi fórumok (intézetek, intézmények, kiadók, folyóiratok, konferenciák stb.) állnak rendelkezésre, méghozzá hihetetlen forrásokkal.
Viszont tudomásul kellene venni, a Netflix erejével (hogy visszautaljak G. Fodor példáira) nem lehet versenyezni csak a CPAC-kel, az elitet képző MCC-vel és az általam is szerkesztett Kommentárral.
Ezek nagyon fontosak, de a hatásmechanizmusuk egészen más, mint egy jól megírt és megrendezett filmé vagy sorozaté. A filmek esetében viszont nem elégedhetünk meg azzal az érzéssel, amivel rendre kijövünk a moziból: „sokkal jobb lett, mint amire számítottam”.
A közeljövőben érdemes lenne megvizsgálni, hogy jó helyre kerültek-e és jól hasznosultak-e azok a valóban hatalmas összegek, amiket az elmúlt években a kulturális kormányzat szétosztott. Különösen a 2018 és 2022 közötti ciklusban. És nem árt ennek a tanulságait levonni, különösen egy olyan válság idején, amit napjainkban élünk meg, amikor látványosan kevesebb pénz jut a kultúrára. S legalább ilyen érdekes lesz, hogy a válság idején kitől és mennyi forrást vonunk meg. Félek attól, hogy ennek a mintázatai a fent leírt megszokás és logika mentén fognak felerősödni. Ezért fontos a vita, annak a végig gondolása, amit G. Fodor Gábor a hardpolitika és a softpower viszonyáról felvetett. De nem csupán arról kell polemizálnunk, hogy a hardpolitikában tapasztalható jobboldal konjunktúra mellett hogyan kell erősíteni a softpowert, hanem hogy annak milyen iránya, tartalma és minősége legyen.
Szerző: L. Simon László, Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató
