A csúnya, gonosz kisfiúk bántják a szegény ártatlan kislányokat

Egy anyuka szerint, akinek a kislányát majdnem fellökték a fiúk a játszótéren.

Nem kevés kisgyerekes szülőnek okoz nehézséget a játszóterezés és valljuk be, amilyen mókásnak hangzik elsőre, valóban nem egyszerű műfajról van szó. Rögtön felmerül például egy sor határkérdés:

Mennyire engedjem szabadon a gyereket, hogy biztonságban maradjon és jól is érezze magát, tudjon vegyülni a többiekkel, ha akar, közbe kell-e lépni, ha összevesznek a lapáton, ha igen, hogyan, mi a teendő, ha az egyik megüti a másikat és vajon elővehetem-e a gondosan csomagolt uzsonnát, anélkül hogy mindenki rárepülne, kell-e szólnom a kisgyerekem kekszébe mohón markoló gyerek anyukájának, hogy az amúgy se nem glutén, se nem cukormentes?

Az egyik, talán legtöbb szülőben felmerülő kérdés talán az, hogy

rászólhatunk-e a másik gyerekére?

Ha pedig igen, akkor mikor? Ha elveszi a gyerekétől a lapátot, azt még lejátsszák egymás között, de ha a szemébe szórja a homokot és meghúzza a haját, az már túlzás?

Tény, hogy a gyerekek még tanulják a kedves együtt játszás szabályait és a gyermeki őszinteségük kevésbé magasztalt oldala azt is jelenti, hogy az ösztönös agressziójukat sem maszkolják el, a szülők pedig változatosan reagálnak az ilyen helyzetekre. Van, aki a padon ülve, mobiljába feledkezve észre sem veszi, hogy mi történik a homokozóban, más meg a határok útvesztőiben próbál konfliktust kezelni – és valahogy a legtöbbször mégis ez utóbbi húzza a rövidebbet.

Az első játszóteres élmények kijózanítóak lehetnek az új szülők számára, dühítő és egyben megdöbbentő lehet az egészen elhanyagoló, nemtörődöm szülőkkel való találkozás, ahogy az ezt kihasználó gyerekek túlkapásai is sokkolóak lehetnek.

Olyan károsan torzító következtetéseket azonban kár levonni, hogy csak a fiúk az agresszívek, a kislányok pedig – megint – csak az áldozatok.

„Az agresszív kisfiúk uralják a játszótereket, a szülők meg mosolyogva nézik" a címe és az alapgondolata egy, a Marie Claire hasábjain megjelent aggódó édesanya bejegyzésének, aki friss játszóteres élményei után kislányát félti a hangos fiúktól, akik elfoglalják a legnépszerűbb mászókákat előlük.

Az érzékenyítő mozgalmak dicséretes eredménye, hogy a nemi erőszak, a párkapcsolaton belüli bántalmazás ma már egyre kevésbé számít tabunak, egyre többen ismerik az áldozathibáztatás fogalmát, ahogy egyre többen ismerik fel és értik is meg azt, amikor velük vagy a környezetükben valakivel visszaélés történik.

Talán általánosságban is elmondható, hogy a gyereknevelést illetően is nagyot változott az átlag szemlélete, egyre több szülő nyit abba az irányba, hogy fejlessze, képezze magát, dolgozzon önismeretén.

Ez a szemléletváltás mérhető a piac oldaláról is:

Egyre több az „anyairodalom", ami zúdul a szülőkre, gyakorlati tanácsoktól kezdve a pszichoedukációig, természetesen az ideológiai nevelést sem kihagyva.

Szerencsére egyre több szülőnek természetes, hogy az érzelmi nevelés legalább olyan fontos, mint a szabályok betartatása és esetleg még fontosabb is, mint köszönni tanítani az ovis gyereket, de azért éppúgy jelen vannak a berögzült „a fiúk már csak ilyenek" típusú bagatellizáló mondatok és a hozzájuk kapcsolódó attitűdök a családokban.

Ugyanúgy káros ez utóbbi hozzáállás, mint a radikális fiúhibáztatás, amire a Marie Claire cikke épül.

Persze érthető a kislányát féltő édesanya aggodalma, aki ráadásul a maga elmondása szerint is friss élményei feldolgozásánál tart, de a „Ha meg akarjuk előzni az erőszak előfordulását, akkor nem a lányokat kell megvédeni, hanem a fiúkat kell úgy nevelni, hogy ne váljanak elkövetővé" – típusú narratíva közvetítése már annyira nem érdemel megértést, de elfogadást sem.

Ez a narratíva óriási terhet rak a fiúkra, férfiakra, fiús anyákra és egyben elmaszatolja azt a tényt, hogy a nők, lányok is lehetnek elkövetők és a férfiak is válhatnak áldozattá. Ha igaz lenne, hogy „a fiúk megnevelése" megfelelő abúzusprevenciós eszköz lenne, az azt is feltételezi, hogy önmagában csak a szülői nevelés az, ami alakítja a gyerek személyiségét és a másodlagos szocializációs közegek, mint óvoda, iskola, munkahely és a későbbi társas kapcsolatok nem lennének hatással az emberekre. A másik feltételezése a „fiúkat kell máshogy nevelni" gondolatnak, hogy létezik egy elérhető világbéke állapot, aminek jelenleg a fiúk és férfiak állják útját klasszikusan férfias, tehát macsó, tehát toxikus maszkulin viselkedésükkel.

Szülőként az egyik legnehezebb, legkínzóbb és legfájdalmasabb helyzet, amikor látjuk vagy tudomásunkra jut, hogy a gyerekünket valaki bántotta. A tehetetlenség, hogy nem lehettünk ott, nem védhettük meg őt érthetően dühöt szül, lányos anyaként ez a düh pedig felerősödhet a korábban a lányos anyát ért, különösen fiúktól, férfiaktól származó bántás okozta fájdalommal. A higgadtság megőrzése egy ilyen helyzetben különösen nagy munkát igényelhet, de már csak azért is érdemes a higgadtságot választani, mert bármikor előfordulhat, hogy a lányos anyuka egy nap épp a másik oldalon találja magát, amikor egy dühös fiús anyuka szembesíti majd a kislánya okozta harapásokkal vagy véresre karmolásokkal.

Az ovi pedig még el sem kezdődött, pedig „ez veszélyes hely, megesik, hogy nem marad a mackódon fej".