Jánosy Károly: A Nemzeti Színház és az FTC együttműködése kapcsán említette, hogy a színházban és a futballban is hősök jelennek meg. A direktor úr a zöld gyepen is kipróbálta magát? Egyáltalán, hogyan került közelebbi kapcsolatba a labdarúgással?
Vidnyánszky Attila: Büszke lehetek rá, hogy elkötelezett futballcsaládban nőttem fel. Amit már az is jelez, hogy egyik nagybátyám Szabó Sándor a hatvanas, hetvenes évek fordulóján a Vasasban és a Szombathelyi Haladásban is játszott, ráadásul az angyalföldi csapatban olyan klasszisokkal szerepelhetett együtt, mint Ihász Kálmán, Váradi Béla vagy Mészáros Bubu. Sőt, a nagyapám testvére, Szabó Pici a szombathelyiek egykori válogatott játékosa, akinek a nevét máig sokan emlegetik a városban. S amire tényleg büszke lehetek, a néhány éve eltávozott Fazekas Árpád, a Dózsa és az MTK egykori kapusa, a Bayern München oszlopos tagjaként lett - nem túlzás - világszerte elismert futballista. A haláláig közeli kapcsolatban voltam vele.
Jánosy Károly: Korábban ön is játszott, mi több, a Dinamo Kijevben is megfordult. A színház csábítása erősebb volt, mint a futballé?
Vidnyánszky Attila: Tényleg csak megfordultam a Dinamóban, alig néhány hónapot töltöttem ott. Őszintén bevallom, nem voltam kiugróan tehetséges kapus, ráadásul alacsony srácként nem volt igazi esélyem a továbblépésre. Az edzők azért értékelték bennem, hogy elég jól tudtam harcra ösztönözni a társaimat. De így is viszonylag hamar a lelátóra cseréltem a pályát. Azért nem marad Vidnyánszky nélkül a magyar foci, Matyi fiam nemrég igazolt Dunaszerdahelyre és az U17-es válogatott büszke tagja. Sőt, a harmadik fiam is megmártózott a futballban, nem is volt rossz, de annyi minden más érdekli, hogy nem tudott igazán a játékra koncentrálni.
Jánosy Károly: Most szinte kötelező lesz az Üllői úti stadionban járnia?
Vidnyánszky Attila: Amikor csak tehettem, eddig is ott voltam a hazai mérkőzéseken. Igaz, nem a díszpáholyban, mert jobban szeretek a többi szurkolóval elvegyülni; azt sem bánom, ha időnként a nyakamba öntenek egy pohár sört, vagy a gól után hátba vágnak. Most – a színház és a klub együttműködése nyomán talán többször is felbukkanok majd a páholyban, de azért néha visszaülök majd a fanatikus szurkolók közé a lelátóra.
Jánosy Károly: Kárpátaljáról elszármazott emberként mennyire tudja hűvös távolságtartással figyelni az ukrajnai háború történéseit?
Vidnyánszky Attila: Természetesen nem tudom és nem is akarom a feltörő érzelmeimet kizárni. Annál is inkább, mert a kárpátaljai magyarság egyre gyorsabb ütemben fogyatkozik, már a megszűnés határára érkezett. S ami még fájóbb, csak távoli személője lehetek a szülőföldem lassú „eróziójának", hiszen nem tudok hazamenni. Ellehetetlenül a magyar anyanyelvi oktatás, és ami néhány éve még elképzelhetetlennek tűnt: megszűnik az a beregszászi magyar iskola, amit az édesapám épített és amelyet 47 évig igazgatott, és édesanyám is ott tanított; sőt, én is ott voltam tanár két évig. Ez mind, mind torokszorító. A Beregszászi Magyar Színház pedig másfél éve itt játszik nálunk, persze, hogy érzelmi viharokat él át az ember.
Jánosy Károly: Ilyen mostoha körülmények közepette milyen feladatokat tűzhet maga elé a beregszászi színház?
Vidnyánszky Attila: Nézze, a háborús helyzet miatt egy-egy férfi színész és technikus mehet csak haza, Kárpátaljára, de itt vannak a lányok. Megcsináltam Gogol Háztűznéző című darabját, amelyben a férfi szerepeket is nők játsszák, és tavasz óta ezzel járják a falvakat, iskolákat. Szóval a lányok tartják otthon a kulturális frontot, és az előadások mellett mesedélutánokkal, irodalmi estekkel próbálnak erőt, kitartást és hitet adni az ottaniaknak.
Jánosy Károly: Riasztó adatok látnak napvilágot, rengetegen hagyják el Ukrajnát. A 150-200 ezres lélekszámú magyarság visszatér majd a szülőföldjére?
Vidnyánszky Attila: Sokan kitartanak; Varga Sándor barátom, a FIFA menedzsere nemrégiben járt szűkebb pátriájában, Visken, és elmondta, hogy azért sokan kitartanak, de még többen várják azt a pillanatot, amikor visszamehetnek. A templomokban összegyűlnek az emberek vasárnaponként, a család egyik fele ott, a másik pedig itt várja a dolgok jobbra fordulását. A színháznak pedig az a dolga, hogy ott legyen és erőt adjon. Mert arra soha nem volt nagyobb szükség, mint most, ezekben a vérzivataros időkben.